Hétfő reggel Jane néni azt mondta, hogy a varróklubba megy. Előtte azonban még föl akart menni a padlásra anyagmaradékokat keresni. Winn fölment utána a lépcsőn.
Jane néni egy láda fölé hajolva szedegette ki az anyagmaradékokat. Winn éppen segíteni akart neki, ám hirtelen kővé dermedt. A hiányzó jegyzetlap! Az egyik szabás-varrás könyvből, amelyik épp kicsúszott Jane néni kezéből, kikandikált a lap elrongyolódott széle.
Winn lehajolt, és kihúzta a könyvből a jegyzetlapot.
– Winn? – fordult meg Jane néni, mosolyt erőltetve magára. – Add ide, kérlek, azt a cédulát! Most találtam meg a padlástakarításnál. A mamám régi szabásmintái vannak rajta. Megígértem Gladysnek, hogy elviszem ma neki a klubba.
Winn csak állt ott, kezében a cédulával, mint akinek földbe gyökeredzett a lába. Jane néni idegesen gyűrögetett egy piros flanelldarabot.
– Add ide, kérlek!
Winn átadta neki a lapot. Jane néni pedig beletette az anyagmaradékokkal teli papírdobozba.
– Szívesen elkísérnélek – mondta Winn.
– Persze, gyere csak. Segíthetsz is összekészíteni az uzsonnáskosarat! A nyári összejöveteleinket mindig az iskola épületében tartjuk. Ilyenkor aztán együtt szoktunk ebédelni.
Winn nemsokára már le is tette Jane néni uzsonnáskosarát a tanári asztalra, a többi mellé. Mögötte, egy négyzet alakúra vágott, különféle anyagok halmazával borított, hosszú asztal mellett egy egész sereg asszony ült. Mindegyikük előtt egy gombolyag fonal meg egy tű.
– Ideadnád azt a kék anyagot, Elizabeth? Igen, azt ott. A múltkor már kiszabtam.
– Tessék, Gladys. Hallottad már, hogy...
Winn tekintete a tanári asztal mögötti falon lógó képre esett. – Nahát, de szép! – mondta hangosan. Az olajfestmény egy régimódi, fodros ruhában lévő, barna hajú kislányt ábrázolt. A kislány egy férfi kezét fogva ment az úton. Winn rögtön tudta, hogy az a férfi az apukája. És, bár mindketten csak hátulról látszottak, mégis érezte, hogy csak úgy sugárzik belőlük a jókedv. Már abból is látszott, ahogy a férfi a kislány kezét fogta. Sárga liliomok szegélyezték az utat.
– Hiszen az a ház egy istálló!
– Az árak meg csak emelkednek és emelkednek.
– Erre aztán azt mondta...
Az asszonyok egyre fecsegtek, nevetgéltek egymás között: Winnt átható, folyamatos zümmögés vette körül. A képet nézte. Olyan elevennek tűnt rajta minden. Mintha a festő életet lehelt volna bele ecsetvonásaival. Életet, ami csodálatos élmény, csak bele kell az embernek vetnie magát.
– Ragyogó festő volt. Egy műkereskedő egyszer kizárólag azért tette meg a hosszú utat ide, a szigetre, hogy megnézhesse ezt a képet. Jake azonban nem volt hajlandó megválni tőle.
Winn hátranézett, és egy pöttyös ruhás asszonnyal találta szemben magát.
– A nagybátyád. Láttam, hogy Jane-nel jöttél. Biztosan te vagy az unokahúga.
Winn-nek még válaszra sem volt ideje, mert az asszony máris tovább beszélt. – Az édesanyád festette azt a képet. Úgy hallottam, az édesapád halála után abbahagyta a festést. Milyen kár! Azóta már híres festő lett volna belőle. Egyedülálló anyaként persze olyan foglalkozás után kellett néznie, hogy rendszeres keresethez jusson.
Az asszony az asztalhoz lépett, és egy kanállal megkocogtatott egy poharat.
– Csöndet kérek, hölgyeim! – kiáltotta.
Winn csak most vette észre a kép sarkában lévő aláírást: A.A. Eszébe jutott az édesanyja, amint késő estig varrogatja a kis posztókutyákat. Csak nézte a képet, a biztos ecsetvezetést, a kitűnő színérzéket.
Alice varrás közben mindig úgy nézett ki, mint akinek a feje fáj. Amikor ezt a képet festette, bizonyára mosolygott.
Winn csupán egyetlen egyszer hallotta vidáman nevetni az édesanyját. Biztos volt benne, hogy nem azért hagyta abba a festést, hogy jobb kereseti lehetőség után nézzen. Egy ilyen kép, mint ez itt, az iskolában, több pénzt hozna a konyhára, mint amennyit az egész évben eladott posztókutyákkal keres. Winn nem ismerte azt az asszonyt, aki a képet festette. Egyszer tért csak vissza, egy röpke pillanatra: amikor megfeledkezve a múltról úgy nevetett, mintha Warren még élne.
A pöttyös ruhás nő ismét megkocogtatta a poharat. A többiek pedig tovább fecsegtek.
Winn megállt a kép előtt. Sem az apámat, sem az anyámat nem ismerem igazán, gondolta. Ki vagy mi vette el őket tőlem? Bárki is legyen az oka, bárki vette el őket tőlem, sohasem fogom neki megbocsájtani!
Azt kívánta, bárcsak kitölthetné most valakin a mérgét. De senki sem jöhetett számításba. Az asszonyok még mindig pletykálkodtak. Jane néni barátságosan rámosolygott. A pöttyös ruhás nő egyre a poharat kocogtatta.
– Hölgyeim, ebéd!
Winn-nek semmi sem ízlett, bármit is adott neki Jane néni a kosárból.
Ebéd után a nagynénje bemutatott neki két másik lányt, akik az anyjukat kísérték el a klubba. Winn-nek nem volt kedve társalogni velük. A két lánynak ajkára fagyott a mosoly. Valami ünnepségről beszélgettek, Winnt pedig egész egyszerűen levegőnek nézték.
– Gondolod, hogy meg fog kérdezni?
– Kérdezd meg te őt, hogy elmegy-e veled az ünnepségre!
A szőke lány fölvihogott. – Igaz, miért is ne? Úgyis én vagyok a sziget szépe.
Winn minden figyelmét a varrásra összpontosította. Úgy fordította a székét, hogy ne lásson rá a képre. Hiszen tulajdonképpen azért jött ide, hogy megkaparintsa valahogy azt a jegyzetlapot! Jane néni doboza azonban ott volt az asztal kellős közepén, a többi között. De valóban meg akarta-e vajon tudni Winn az utolsó oldal titkát? Mit segítene az rajta? Hiszen úgysem láthatja már az édesapját soha, és az édesanyját sem hallhatja többé nevetni.
Semmi másra nem vágyott már, csak hogy minél hamarabb véget érjen ez a végtelen hosszúra nyúlt délután, Simon visszatérjen a munkából és sétálhasson vele egyet. Látni akarta a fiú fölvillanó mosolyát, érezni kezének melegét. Azt akarta, hogy harag helyett valami más töltse be végre a lelkében érzett üresség helyét.

A vasárnap volt a hét egyetlen napja, amikor Simonnak nem kellett segédkeznie a rákászásnál. Elhatározták hát Winn-nel, hogy meglátogatják Mollie-t. Ha valaki tud a múlt és jelen titkairól mesélni, akkor az csakis Mollie lehet.
Napkeltekor útnak is indultak.
– Mollie a tyúkokkal kel – mondta Simon.
A kunyhó ismét ködbe burkolózott, Mollie pedig már terített asztallal várta őket. Az öregasszony egy magasra kelesztett, nagy, édes süteményt tálalt elébük, amit zabkalácsnak mondott. Kicsit száraz volt és rágós. Az íze azonban vajra, citromra és mandulára emlékeztetett. Winn ivott hozzá egy kortyot a narancs és fahéj illatú teából.
Simon gyors, nagy kortyokban fölhörpintette teáját. Amikor már a zabkalácsa felét is megette, tartott egy kis szünetet, és mielőtt újra beleharapott volna, így szólt:
– Mesélj valamit az édesanyámról!
Mollie elsárgult körmével rajzolgatta a csésze mintáját.
– Azon az éjszakán, amelyen a mamádat a partra vetette a tenger, kiáltásokat sodort a szél – kezdett bele a történetbe. – Másnap reggel állított be Jake azzal a fekete hajú lánnyal. Rögtön tudtam, kiről van szó. Igen... A sérülése nagyon súlyos volt. A vállcsontja szilánkokra hasadozott. Kalendula kenőcsöt és nadálytő kivonatot tettem a sebére. Aztán nagyanyám szőtte gyolccsal és pókhálóval bekötöztem. – Mollie fölnézett a sarokba, ahol most is egy nagy, fekete pók szövögette a hálóját. – Tudtam, hogy túl fogja élni.
Madárkaromhoz hasonló kezei közt csak forgatta, forgatta a csészét.
– Brennának azonban nagy volt a bánata. Arra pedig nem volt gyógyfüvem. Bánat ellen nincsen gyógyír. Akkor sem volt, ma sincs.
Winn arra a jelenetre gondolt, amikor Brenna kétségbeesve keresgélt kezével a vízben, mintha örökre elvesztett volna ott valamit.
Simonnak ökölbe szorult a keze.
– Nem tudom, mit művelhetett vele az apám. Valami borzalmas dolgot. A hullámoktól hallottam. Ezért is hagyta el. De vajon...
Winn tudta, amit Simon nem mert kimondani: őt sem szerette volna az anyja?
Mollie a kezét nyújtotta Simonnak. A fiú egy kicsit habozott, majd megfogta az öregasszony ráncos kezét.
– Melyik anya ne szeretné a gyermekét? – kérdezte Mollie. – Az év vége felé vettem észre, hogy már nem szereti Jake-et. Csak azért maradt még, hogy téged a világra hozzon. Nem volt benne biztos, hogy milyen alakban is fogsz majd megszületni. Szüksége volt a segítségemre. Embergyerekként jöttél a világra. Láttam rajta, mennyit küzd magával, hogy megbocsássa emberi mivoltodat. De a szirének sem jobbak vagy rosszabbak nálunk, embereknél. Nem akart és nem tudott tovább maradni. Valami kis melegség, amit őrzött még szívében Jake iránt, arra indította, hogy meghagyja neki a gyermekét. Amíg aztán egyszer meg nem tudsz majd mindent.
Puck fölébredt, kinyújtózott, és nyávogott egyet.
– Igen – felelt neki Mollie. Majd ismét Simonhoz fordult: – Az édesanyád azonban örökül hagyott neked valamit: a választás lehetőségét.
Puck odament Simonhoz, és a farkát a fiú lába köré tekerte. Mollie fölállt, és a tölgyfaládához lépett. Hangosan megnyikordult a fedele. Mollie óvatosan odébbrámolta a kincseit, és a láda mélyéről egy darabka összehajtogatott, koromfekete prémet húzott elő.
Lecsukta a láda fedelét, és lassan az asztalhoz lépett. Letette a szőrmedarabot Simon elé. A szőrme felborzolódott, mintha csak élne.
Simon csak nézte, nézte a szőrmét, asztalra tett kézzel, mozdulatlanul.
Winn azonban kinyújtotta a kezét, és megérintette. Puha, meleg fogása volt. Gyorsan visszahúzta a kezét. Egy elfilcesedett, megkeményedett helyet is kitapintott. Valami ragacsos dolog száradhatott rá a szőrme szélére. A közepén pedig valami keményet érzett. Mollie-ra nézett. Az öregasszony becsukta a szemét, majd újra kinyitotta, és bólintott. Winn kiterítette az összehajtogatott szőrmét. A közepén egy puskagolyóra bukkant.
Simon visszahőkölt.
– Mi... mi a csoda ez?
– Ez a golyó volt a vállában.
Winn kezébe vette a golyót. A tompán fénylő rézdarab az egyik oldalán kissé behorpadt. A hegyén egy alaktalan, sötétszürke csomót lehetett látni.
– Bizony, szilánkokra hasadozott a csontja, mint a száraz fa.
Winn visszatette a golyót a szőrmére.
– A papám azt írta a jegyzetfüzetébe, hogy Brenna válla a sziklákon zúzódott szét.
– Mert Brenna azt mondta. Pedig ez a golyó okozta a sérülést. Magam szedtem ki belőle. Le kellett vágnom egy kicsit a hajából, hogy el tudjam látni a sebét. Rajtam kívül senki más nem volt ott, mégis csak suttogva merte kimondani, amit akart, hogy őrizzem meg azt a tincset. Akkor elárulta nekem a titkát, miféle varázslattal változhat szirénné az ember. Úgy értem, olyasvalaki, akinek sellővér folyik az ereiben. Már akkoriban megérezhette Simon születését. Egyik éjjel aztán beszéltek hozzám a hullámok. Kinyitottam a tölgyfaládát, és egy szőrmedarabot találtam ott a levágott haj helyén. Abból tudtam meg, hogy el akar hagyni minket. Úgy-úgy. Másnapra aztán el is tűnt a fókabunda a füveskamrámból...
Simon megsimogatta a szőrmét.
– Ez a szőrmedarab segíthet hát nekem fókává változni?
– Igen. A három varázséj bármelyikén a szőrme és a varázslat ereje fókává változtat téged. De... – nézett az öregasszony mélyen a fiú szemébe – ha annak idején Brenna fókabőre elveszett volna, soha többé nem változhatott volna vissza fókatündérré. Tehát ha te az átváltozás során elveszíted emberi bőrödet, soha többé nem válhatsz emberré. Amint befejeződik az átváltozásod, nincs többé visszaút. Soha többé!
Simon visszahúzta a kezét. Winn látta, hogy remegnek az ujjai.
– Őrizd meg nekem, kérlek, az átváltozás titkát meg a szőrmét még egy darabig! – mondta Mollie-nak.
Az öregasszony fogta a fókabundát, és visszarakta a ládába. Amikor lecsukta a fedelét, Winn megkérdezte:
– Az édesapámnak miért kellett meghalnia?
Mollie megállt a láda mellett.
– Életet az életért – mondta ünnepélyesen. – A természet törvényei könyörtelenek.
Winn-nek olyan érzése támadt, hogy megtalálta a kirakós hiányzó darabját. Megpróbálta a helyére illeszteni. Forgatta a darabkát minden irányba. Hogyan is illene a képbe? De képtelen volt fölismerni, hogy mit vagy kit ábrázolhat az az apró részlet.
Puck most Winnhez dörgölődzött, az ő lábára tekerte a farkát. Mollie ránézett.
– Nem mondhatom meg, gyermekem. Azt valaki másnak kell megtennie.

Winn hallotta a hullámok zúgását. Összerezzent. De amint kinyitotta a szemét, nem a viharos tengerre, hanem a szoba lengedező függönyére esett pillantása. Az előszobában felet ütött az állóóra. Winn a karórájára nézett. Fél hat. Reggel lenne? Fölkelt és érezte, hogy egy kő szorult a cipőjébe.
Nem emlékezett pontosan, hogyan is került vissza végül a házba. Homályosan fölrémlett ugyan benne, amint botladozott, kúszott hazafelé a sötétben. Jobb öklét kinyitva meglátta benne az orbáncfüvet. Szétmorzsolva és hervadtan ugyan, de illatát még mindig ott érezte a bőrén.
Tiszta holmit vett föl, és kiment a konyhába. Jane néni a tűzhely mellett állt, és hamisan, mint mindig, dúdolt valamit. Amikor Winn odalépett mellé, kiejtette kezéből a fakanalat. A zsír ráfröccsent a kötényére.
– Winn! – kiáltott föl. Ha észre is vette, hogy Winn nem volt éjjel az ágyában, nem említette egy szóval sem.
Winn gyorsan megette a reggelijét, és segített nagynénjének a mosogatásnál, anélkül, hogy egy szót is váltottak volna. A lány kinézett az ablakon, és látta, hogy a csónak már nincs ott a kikötőben.
– Lemegyek a Fókaöbölhöz – mondta. – Hátha Simon...
– Jó, menj csak, és keresd meg! – felelte Jane néni. – Magam is elkísérnélek, de... – egy hosszú percre elhallgatott. – Olyan régen szólított már mamának.
Winn a szobájába ment, és kihozta az apja jegyzeteit, meg Alice Brennáról készített rajzát. Aztán kiszaladt a házból.
Az öbölbe érve megpillantotta a fókákat. Valahogy azt várta, hogy most másképp néznek majd ki, mint azelőtt. A fókák azonban mit sem változtak, és ugyanúgy rászegezték tekintetüket. Winn azonban már látta őket emberi alakban. Így most már nem csupán egyszerű fókákat látott bennük, hanem egyszersmind gyönyörű, hófehér bőrű vízitündéreket is.
Ekkor vette észre Simont. Ott sétált a parton. Odaszaladt hozzá.
– Akarod, hogy most itt maradjak veled? – kérdezte. Amint a fiú ránézett, a lány kiolvashatta szeméből, hogy zavarban van.
– Beszélnem kell veled – mondta Winn. Leültek a kövekre, és átnyújtotta Simonnak a rajzot.
– Ki ez?
– Sohasem mutattak még neked képet róla?
– Az édesanyám... – mondta Simon, bár alig jött ki hang a torkán. – Ugye ő az édesanyám? – nézett Brenna képére. – Édesanyám!
Hangjából izgatottság és őszinte meglepődés csendült ki.
– Miért hagyta el vajon apámat? Meg engem? – kérdezte keserűn.
– Nem tudom. – Hiszen Brenna volt az az ikrek közül, aki már gyerekkorában is félt az emberektől. Hogyan fordulhatott elő, hogy emberi alakban, sebesülten találtak rá a tengerparton? Miért ment feleségül Jake-hez, és miért hagyta el aztán? Hogyan bízhatta gyermekét az emberekre, ha mindig is tartott tőlük? És hogyan illik bele Warren Ames, az édesapja ebbe az egész történetbe? Mennyi kérdőjel!
Bárcsak össze tudná rakni ezt a kirakós képet is! Most azonban nem tehetett egyebet, minthogy Brenna oldalra fordított lábára mutatott, mintha az asszony éppen a tengerbe készülne futni.
– A vízitündérek mindig visszavágynak a tengerbe – mondta Simon, szinte csak magának. – Nos..., így hát te is tudod most már. Hiszen mondtam neked.
– Mióta vagy tisztában vele?
– Talán mindig is tudtam – vonta meg a vállát Simon. – Mindig éreztem, hogy más vagyok. De egyéb jelek is voltak. Mollie mondókái és történetei. Az apám pedig mindig rettentő méregbe gurult, valahányszor a fókákhoz mentem. A te érkezésed után azonban visszajöttek hozzánk a fókák ide, a Keith-öbölbe. Hallottam, hogy hívnak engem. Már előzőleg is hallottam őket. De az érkezésed napján, éjszaka fölébresztettek. Te visszahoztad őket.
– Azt mondták a hullámok, velem bezárul a kör.
– Úgy van. Te hozol megoldást valamire, ami még nem zárult le.
– Igen, ami velük történt – mondta Winn. – Brennával és Warren Amesszel. A hosszú évek során mindenki letagadta az igazságot. Mindnyájan úgy tettek, mintha mi sem történt volna. Amíg mi ketten el nem határoztuk, hogy kiderítjük. Bármi is történt a mamáddal, meg az én apámmal, mindenképpen közünk van hozzá!
– Tudom – mondta Simon nyugodt hangon. – Benned megvan az a képesség, hogy átlásd a dolgok lényegét. Mollie megmondta. Te átláttál az én ügyefogyott viselkedésemen is. Épp általad ismertem föl én is az igazságot. Azt, hogy álmaimban mindig is olyannak láttam magamat, amilyen valójában vagyok.
– Az álmaink azonban hamar elillannak, ha nem tesszük meg, amit sugalmaznak.
– Igen. Ám ez az utolsó éjszaka nem volt álom. Láttam a sziréneket. Együtt táncoltam velük.
– A múlt sohasem álom – felelte Winn. – Valósággá kell válnia, hogy feledni tudjuk. Ki kell derítenünk az igazságot! Az éppúgy megváltás lenne a te mamádnak, mint az én papámnak.
Simon nem figyelt a lányra.
– Táncoltam a szirénekkel – ismételte meg. – A táncuk testemet-lelkemet magával ragadta. Olyan ismerősnek tűnt az a tánc, tanulnom sem kellett.
Megfordította a rajzot. – Augusztus elseje – olvasta. – A három varázséj egyike. Augusztus elsején, dagálykor, emberré válnak a szirének. Csak azt tudnám, hogy megeshet-e ez fordítva is. Hogy egy ember... – keserűen fölnevetett – ...egy fölöttébb különös ember, egy torzszülött, fókává válhat-e vajon?
– Nem! – ragadta meg Winn a kezét. Simon azonban, szemét a tengerre szegezve, fölállt.
– Nem! – kiáltott föl Winn újra, majd halkabbra fogta a hangját. – Nem, Simon. Te nem vagy fókaember. Már késő lenne közéjük állnod...
Hirtelen elhallgatott. Nem ő mondta-e épp az imént, hogy hagyniuk kell valósággá válni a múltat? Nem ő mondta-e rosszallóan, hogy mindig elillannak az álmaik, ahelyett, hogy követnék őket? Hátha az a dolgok nyitja, hogy Simonnak tényleg a fókaemberek közt lenne a helye? Hátha még nem lenne késő, hogy közébük álljon?
Elhatározta, nem szól róla a fiúnak, hogy Szent Iván éjjelén látta Brennát. Nem szabad megtudnia, hogy az anyja még él. Különben talán végleg az örök tengeri élet, a szirénné válás mellett döntene.
Simon a fókákat figyelte. Winn odalépett mellé, és megfogta a kezét. Csak legalább egyszer ránézne! Úgy szerette volna látni a fiú fekete szemét! Azt kívánta, bárcsak megölelné.
– Itt jártam az éjjel, téged kerestelek – szólalt meg halkan. – Én is láttam a sziréneket.
Simon ragyogó mosollyal fordult felé.
– Erwinna! – kiáltotta, és végre a karjába vette a lányt.
Egész délután lent maradtak a parton, és a Warren Ames-féle jegyzeteket próbálták meg értelmezni.
– Az ikreket mindig a Nagy Fókaszirt közelében látta – mondta Winn. – De van-e ennek vajon bármi jelentősége? Miért változtatták meg a szikla nevét? Mesélt neked erről valamit Stew Gillis?
– Egyszer, egy délután, hirtelen vihar kerekedett – kezdett bele Simon a történetbe. – Kiáltozást hallottak a Fókaszirt felől. Néhány bátor férfi, a vihar ellenére, leszaladt a partra. A szirt tetején egy panaszosan síró fókát láttak. Attól kezdve a szirt közelében felbukkanó fókák félénkek, bizalmatlanok lettek az emberekkel szemben. Olyasféleképp viselkedtek, mintha nem szívesen lennének ott, valakire azonban mégis várniuk kellene. így mesélték akkoriban az emberek. Pontosan egy évvel és egy nappal az után a viharos éjszaka után, amelyen a panaszosan síró fókát látták, hirtelen ismét vihar támadt. A halászok pedig újra hallották a panaszos kiáltásokat. Ugyanazt a fókát látták odafönt, a szirten. Egy koromfekete bundájú nőstényt.
Simon először Winnre nézett, majd lesütötte a szemét.
– Egy ír halász azt mondta akkor, hogy egy vízbefúltat sirat az a fóka. Reggelre azonban eltűnt az éjfekete fóka, s vele együtt az összes többi is. Soha többé nem tértek vissza a szirthez. Attól a naptól fogva hívják hát Zokogó Fókaszirtnek.
Winn megborzongott, mire Simon szorosabban magához vonta. Tovább olvastak.

... December 29. Hajnali két óra.
Alice meg én ma Jake-kel és Brennával vacsoráztunk. Amikor vacsora után az asszonyok kimentek a szobából,...

Winn lapozott. De már csak a notesz fedele volt hátra. Összeragadtak volna a lapok? Megmorzsolta az utolsó lapot. Nem. Kérdőn nézett föl Simonra.
A fiú a füzetke spirálrugójára mutatott. Itt-ott elgörbült. Megsárgult papírdarabkák maradványai kandikáltak ki közüle.
Valaki kitépte az utolsó oldalakat.

A vacsoránál senki sem tett megjegyzést az üresen maradt székre. Jane néni idegesen gyűrögette a szalvétáját. Szóra nyitotta a száját, de aztán be is csukta rögtön, amikor Jake mérgesen fölmordult. A férfi kifejezéstelen ábrázattal bámult a tányérjába. Winn idegesen toporgott. Amikor a lábával véletlenül hozzáért Jake-éhez, beleborzongott a férfi tekintetébe. Jobbnak látta a szobájába menekülni.
Winn a csukott ablakon át is hallotta a tenger beszűrődő moraját, az előszobából pedig az állóóra ketyegését. Végtelenül hosszúnak tűnt még az idő éjfélig. Újra elővette édesapja jegyzetfüzetét a hátizsákjából, ahová visszadugta, amikor följött a partról.

Március 1. Little White Horse.
Fölütöttem a sátramat itt a szigeten, a fókák közelében. Hajnali két órakor a világos bundájú anyafóka ikreket hozott a világra! Ikreket! Ez a második följegyzett eset, hogy ennek a fókafajnak a nősténye ikreknek adjon életet! A hajnali szürkületben sikerült néhány felvételt csinálnom és a fiatalabbik fókabébit /mindkettő nőstény/ megörökítenem. Az elsőszülött a fókákra jellemző ösztönös félelemmel viselkedik az emberek iránt. Képtelen vagyok a közelébe férkőzni. Aztán különös dolgot észleltem. Az elsőszülött fújtatott, és jellegzetes riadt kiáltásokat hallatott, amikor megérintettem a húgát.

Április 2.
Először vedlették le bőrüket az ikrek. A fiatalabbik nőstény bundája a szokásos világosszürke, fekete foltokkal. Az elsőszülötté azonban egészen különleges: koromfekete, a hátán végigfutó ezüst csíkkal.
Az anyjuk egy hete hagyta el őket. A Fókaöbölben szoktam figyelni az ikreket, bár idejük legnagyobb részét a Fókaszirten töltik. Szokatlan, hogy együtt maradt a két testvér. A prémfókák pedig általában magányosan élő fajta, sőt kifejezetten ellenségesen viselkednek társaikkal. A munkatársaim bizonyára kinevetnének, ha elolvasnák: az én ikreim szeretik egymást! A fókák nemsokára megkezdik hat hónapig tartó vándorlásukat. Mint tudós, remélem, hogy visszatérnek majd...

Winn átfutotta a fókák különböző sajátosságairól, bundájuk színéről szóló néhány oldalt, ami ezután következett. Csak Warren szeptemberi jegyzeteiben bukkantak föl ismét az ikrek.

... Szeptember 10.
Visszajöttek az ikrek! A gyönyörű, koromfekete bundájú fókalányról azonnal megismertem őket. A húga bundája most már szürkésbarna. Még mindig a szokásostól eltérően viselkednek: állandóan egymás közelében vannak, sőt sokszor összedörgölőznek. A Nagy Fókaszirtnél láttam meg őket.

Az év utolsó följegyzéseiben aztán Winn már nem sokat talált az ikrekről. Átlapozott hát egy oldalt, és rátért a következő évi följegyzésekre.

Február 20.
Ma reggelre valami, valószínűleg egy fóka, elszakította Stew Gillis új halászhálóját. Estére falugyűlést hívtak össze. A halászok a fókákat okolták az utóbbi hetek gyenge fogásáért. Titokban még örültek is neki, hogy Stew pórul járt. Egyedül Jake tartotta a száját.
– Ezek után még a törvény emberei is szemet hunynak majd, ha holnap reggelre néhány fókával kevesebb lesz – mondta Bob Burnham. Én korán hazamentem. Ahányszor csak kinyitottam a számat, valaki mindig közbevágott:
– Hagyd csak, Ames. Te egy előkelő egyetemtől kapod a pénzedet, és nem kell a nejednek a tavalyi ruháját elhordania, ha rosszabb a fogás.

Március 1. hajnali öt óra, az Old Homestead-i verandán.
Egész éjjel le sem hunytam a szemem a tegnap délután négy órakor hirtelen ránk törő vihar miatt. Egy fóka még a vihart is túlkiáltotta. Alice is azt mondta, hogy egész teste beleremegett abba a velőtrázó kiáltásba.

Este tíz óra.
Ma reggel Jake az északi parton, pontosan a Fókaszirttel szemben egy fiatal nőre bukkant. Egy csónakból eshetett ki talán, és a szikláknak vágták a hullámok. Sok vért vesztett. Utolsó erejével azért még megtiltotta Jake-nek, hogy orvost hívjon. Most Mollie ápolja.

Március 21.
A parton talált fiatal nő, Brenna, remek segítségnek bizonyul. Semmit sem mesél a családjáról, sem arról, hogy hová igyekezett, és hogy került a tengerre azon a viharos éjszakán. A csónak roncsait még mindig nem találtuk meg. A lány válla igen csúnyán szétroncsolódott. Csak arra emlékszik, hogy a sziklákhoz csapódott. Emlékezetkiesés? A szervezete azonban nagyon erős. A vállán lévő seb, hála Mollie-nak, szépen gyógyul.
Bárhonnan is jött, örülök, hogy Brenna velünk marad. Komoly segítség nekem. Mindig pontosan tudja, hogy hol és mikor lehet a fókákat a legjobban megfigyelni. Sőt, legutóbb még azt is elmondta, mire gondolnak a fókák! És még az is megtörtént, amire senki sem számított: Jake szerelmes lett!

Április 1. A Fókaöbölben.
Brennával nagyon jó barátok lettünk. Ma hallottam énekelni. A fókákra kellett gondolnom. Egy pillanatra szinte kezdtem hinni Mollie szirénekről szóló történeteinek. Elmeséltem Jake-nek. Először megdöbbent, de aztán jót nevetett.
– Tőlem aztán akár homár is lehetne – felelte. Holnap feleségül veszi Brennát. Még soha nem láttam ilyen boldognak. Még a halászszerencséje is megváltozott: újabban rekordfogásokat ejt! Ha ez így megy tovább, lassan megveheti az új csónakot.
Már egy hónapja nem láttam az ikreket. Az eddig összegyűjtött anyag alapján kell majd megírnom a tanulmányomat. Pedig azt reméltem, hogy még további feljegyzéseket és fényképeket is tudok készíteni róluk. Az ikrek eltűnése nagy veszteség a tudomány számára, de nekem, személyesen is...

Winn elővette a jegyzetfüzetből Alice Brennáról készített rajzát, és behatóan tanulmányozni kezdte a különös képet. Brenna átható, szinte esdeklő tekintettel nézett rá, hogy Winn felfogja végre a felfoghatatlant.
A lánynak eszébe ötlött az a múlt heti délután.
– „Mindig is mélyre tudtam merülni és sokáig bírtam a víz alatt maradni – mondta Simon. – Még gyakorolnom sem kellett. Én más vagyok, Erwinna.”
Winn gyorsan visszalapozott a jegyzetekben ahhoz a részhez, amely a fókák testi felépítéséről szól, amit éppen akkor olvasott, amikor Simon megjelent a parton. Izgatottan olvasta, mit is írt az apja annak idején a fókákról.

... Merülésnél a fókák szívverése a percenkénti százhúszról tízre csökken. Egyszersmind gyengül a szívdobbanások ereje is. A következmény: jóval kisebb oxigénigény. A szív erősebb záróizomzatának köszönhetően ez szinte a vérkeringés megszakításához vezet. Csupán a létfontosságú szervek oxigénellátása biztosított. Ezáltal igen kevés oxigén is huzamos ideig használható. Amíg az emberek a víz alatt, oxigénbevitel nélkül, általában néhány perc alatt eszméletüket vesztik, a fókák tíz-tizenöt percig képesek víz alatt maradni. Sőt, mértek már harminc percet megközelítő időtartamot is.

Winn a Brennáról készült rajzra pillantott.
– Simon anyja..., te bizony egy szirén voltál.
Az állóóra elütötte az éjfélt. Winn fogta az orbáncfüvet és kiosont a házból. Leszaladt a Fókaöbölbe vezető ösvényen.
Még oda sem ért, már hallotta a dalt. Fölkapaszkodott egy sziklára és lenézett a tengerre. A partot ellepték a fókák. Halkan dalolva kiemelkedtek a vízből, és egy-egy kiáltással levetették vastag bundájukat. Fehér testük szinte világított a holdfényben. Bundájukat vállukra dobva a szirének lassan kitáncoltak a tengerből, föl a sziklákra, végig a parton.
A szirének boldog, szívhez szóló, mégis édesbús dala messzire zengett az éjszakában. Olyan volt énekük, mintha emberek dalolnának. Hangjuk mégis úgy hatott Winn-re, mint a tenger morajlása. Még szerencse, hogy a kemény sziklán hasalt, így legalább biztosan tudta, hogy nem álmodik Attól félt, hogy örökre itt marad, elvarázsolva, ezen a helyen.
A távolból egy magányos, kétségbeesett kiáltás hasított bele a dalba. A Zokogó Fókaszirt felől hallatszott. Winn szorosan megmarkolta az orbáncfüvet. Lemászott a szikláról és egy kis, kitaposott ösvényen az öböl fölé kinyúló sziklaperemre kapaszkodott, ahonnan ráláthatott a Zokogó Fókaszirtre. Fényesen ragyogott a hold. Winn fölpillantott az égre. A teliholdnak sziporkázó, kerek udvara volt.
Lenézett a vízre. A szirten, kezét a vízbe tartva, egy fókatündér térdelt. Szebb volt az összes többi szirénnél. Bundáját vállára terítette. A szőrme egyik oldalán lyuk tátongott. Hosszú, fekete haja lazán omlott le hátára.
Winn rögtön tudta, hogy Brenna az. Ekkor a nő, fekete szemével Winnt keresve, fölnézett. Szóra nyílt az ajka. Winn azonban nem értette, mit mond.
– Elvette, elvette, mit vett el tőle? – hajtogatták egyre a hullámok.
Winn hegyezte a fülét. Brenna, szemében még mindig ugyanazzal a kétségbeesett, szánalomkeltő pillantással nézett rá. Egy pillanatra elült a szél, a tenger felszíne tükörsima lett. Lehunyta a szemét. Mire ismét fölnézett, az asszony már eltűnt.
A szél ismét tombolni kezdett. A szirt körül forrongott, habzott a víz. Aztán még egyszer természetellenes csönd támadt a tengeren, a szirt körül pedig vérvörösre változott a víz színe.
Winn aznap már másodszor érezte, hogy egészen elgyengül a térde. Túl közel állok a szikla széléhez, futott még át az agyán. De már nem volt ideje visszalépni. Az utolsó, amire még emlékezett, az orbáncfű illata volt.

Jane néni különös mondókát kántált:

Hetes csillagkép az égen, tenger emelkedik,
emberré válnak a sellők, bundájuk levedlik.
Holdfényben imbolygó, sápadt bőrű lények,
vízbe tűnnek ismét, ha vége az éjnek.

Emberi alakot öltenek háromszor:
egyszer márciusban, aztán szentivánkor.
Ha a hetes csillagkép alatt ejtesz hét csepp könnyet,
augusztus elsején ismét előjönnek.

Winn bekapta az utolsó falat eperlekváros zsömléjét. Örült, hogy Jake és Simon már elmentek otthonról. Így aztán nyugodtan kifaggathatja Jane nénit a Szent Iván-éjről. Nem mentek ki a fejéből Mollie szavai.
– Gyerekkorunkban Mollie mindig magával vitt bennünket, Warrent meg engem, orbáncfüvet szedni – mondta Jane néni. – Le kell szedni, még mielőtt a hajnali harmat fölszáradna rajta. Közben együtt mondogattuk ezt a kis mondókát. Szentivánkor aztán, éjfélkor – egyébként mindhárom varázséjszakán – kiosontunk apáddal a házból, hogy meglessük a Fókaszirt körül táncoló fókaembereket.
– És láttátok őket valaha?
– Nem – nevetett Jane néni. – Annyira féltünk ugyanis, hogy soha nem jutottunk le a Fókaöbölig. – Összeráncolta a homlokát. – Egyszer aztán márciusban... dagály idején... – forgatta kezében a kávéscsészét – ... Évek óta nem is jutott az eszembe – mormogta. Valami régi emlék merülhetett föl benne. Zavartan állt föl. – Ma még rendet akarok rakni a padláson.
Winn hajnalban, olyan korán, amikor még ez az amúgy korán kelő család sem szokott fölkelni, lépteket hallott a padláson.
– Jó korán kezdted a mai napot – mondta. Meg volt róla győződve, hogy Jane néni járkált odafönt.
– Szóval te is hallottad?
– Kicsodát?
– A nagybátyádat. Jóságos ég, micsoda zajt csapott odafönt az éjszaka kellős közepén! – Jane néni bement a kamrába, és egy seprűvel meg néhány portörlő ronggyal tért vissza. – Abban a pillanatban határoztam el, hogy rendbehozom végre a padlást. Amikor aztán Jake visszabújt az ágyba, alaposan megmondtam neki a véleményemet. Tizenhat évi házasságunk alatt egyetlenegyszer sem engedte meg, hogy kitakarítsam a padlást! Ma reggel pedig, nem fogod elhinni, csupán ennyit mondott: – Hmm, nem is bánnám, ha megtalálnád!
– Mit kellene megtalálnod?
– Biztosan valami régi holmiját. Ma reggel valahogy eszébe juthatott.
– Segíthetek?
– Nem – vágta rá Jane néni gyorsan. – Az efféle munkákkal hamarabb végez az ember egyedül. – Rámosolygott a lányra. – Töltsd csak el kedvedre a mai napot!
Amikor Jane néni már eltűnt a padláson a seprűjével és a porrongyaival, Winn elmosogatta a reggeli edényt, majd visszaült a konyhaasztalhoz.
Azon, hogy ma lesz a Szent Iván-éj, mit sem tudok változtatni, gondolta. És a múlt eseményein sem. De tisztázni a múltat, és bátran szembenézni a jövővel, igen, itt már tehetnék valamit!
Winn mégsem mozdult, hanem arra a napra gondolt, amikor a nagyapja leszerelte a két kis kitámasztókereket a biciklijéről. A mamája azt mondta, ha Winn félne, újra fölszerelhetik majd. Nagyapó azonban erősen fogta a biciklit, amíg Winn föl nem szállt rá.
– Nézz szembe a félelemmel, akkor eltűnik! – mondta, és elengedte a kormányt. Winn pedig nekiindult. Először ugyan kacsázva, de mégiscsak ment. Később sokszor gondolt erre, és mindig erőt merített belőle.
A lány fölállt, és a szobájába ment. Kinyitotta a régimódi ruhásszekrényt. Egy nagy, mindenféle limlommal teli papírdoboz mögött volt a hátizsákja. Egy pillanatig céltalanul körbejártatta tekintetét a szobán. Aztán kinézett az ablakon, a tengerre. Lassan fölhajtotta hátizsákja vízhatlan tetejét, és belenyúlt. Ujjaival már érezte az édesapja jegyzetfüzetét. Mégis visszahúzta a kezét. Mint minden nap, amióta csak itt volt a szigeten.
Winn egész héten Jane néni vidám történeteit hallgatta Warrenről, amikor az apja még gyerek volt, illetve fiatalember. A nagynénje Warren és Alice szerelmének, házasságának a történetét is elmesélte. A lánynak néha szinte úgy tűnt, mintha az apja ma is élne még valahol. A jegyzetfüzet azonban eszébe juttatta, hogy Warren Ames már nem él. És hogy azért hívta őt ide a szigetre, hogy fényt derítsen titokzatos halálára. Ahogy életében, tudósként, ő maga is rejtélyeket oldott meg, úgy kell most Winn-nek a halála körüli rejtélyt kibogoznia.
A jegyzetfüzet egy hatalmas kirakós kép egyetlen darabkája volt csupán. Alice kapott egyszer ajándékba egy ilyen óriás kirakóst, amit Winn mindenképpen egyedül akart összerakni. Most is valami hasonlót érzett. Egyedül akarta megfejteni a talányt. Na és, ha sikerülne? Mit akarhatott vajon az apja, mihez kezdjen vele?
Winn kirántotta a jegyzetfüzetet a hátizsákból, és gyorsan kiszaladt a házból, nehogy újra meggondolja magát. Az erdőn át lement a Fókaöbölbe. A fókák most nem voltak ott. Leült egy sziklakőre, és fölütötte a jegyzetfüzetet.

Február 12. Old Homestead, Black Gull.
Alice meg én beköltöztünk a Black Gull-szigeten lévő, régi szülői házba. Végre megkezdhetem a sziget keleti partjainál tanyázó kis prémfókacsapat tanulmányozását. Már gyermekkorom óta lenyűgöznek ezek az állatok. Olyan boldog vagyok, hogy a nagyvárosból kikerülve, végre újra az én kis szigetemen lehetek! Itt nyugodtan elüldögélhetek a Fókaöböl fölött, papírra vethetem a gondolataimat, élvezhetem a szép kilátást, a tenger hangjait...

Winn fölnézett. Talán éppen ugyanott ült a papája is, ahol most ő. Lehetséges volna, hogy most is itt van vele? Hogy ő mutatja neki az utat? Még nagyobb elszántsággal olvasott tovább.

... Február 16.
Alig merem elhinni a szerencsémet. Először is megnyertem a prémfókák bizalmát, úgyhogy akár órák hosszat is figyelhetem őket. Ráadásul pedig még azt a helyet is fölfedeztem, ahol világra hozzák és fölnevelik a kicsinyeiket: egy Little White Horse nevű lakatlan szigeten, a Fókaszirttől mintegy három mérföldnyire északkeletre. Egy fehér foltos, öreg, fekete hím őrködik a parton. Több vemhes nőstényt is láttam, akik hamarosan világra hozzák majd kicsinyeiket.
Eddig senki sem tudta, hogy ez a fókafaj itt, Maine mellett hozza világra kicsinyeit. Fölöttébb óvatosnak kell lennem, hogy felfedezésem továbbra is titokban maradjon. Szomszédaink is halászok, akik általában a fókákat okolják minden rossz fogásukért. Egy vemhes fókanőstényt, mely még könnyebb célpontot is jelent, éppúgy képesek lelőni, mint bármilyen másik fókát. A kicsinyeikről aztán nem is beszélve.

Ezután hosszú oldalakon át a prémfókák ismertetése következett. Winn el is olvasott mindent a kicsik fölnevelésétől kezdve a betegségeken és élősködőkön át egészen a testi felépítésükig. Még az ebédről is elfelejtkezett. Mire fölnézett, már késő délutánra járt az idő. A fókák újra visszajöttek az öbölbe.
Valaki befogta Winn szemét. A lány odanyúlt, és Simon meleg kezét érintette meg.
– Hát te hogy kerülsz ide? – kérdezte. Levette szeméről Simon kezét, de nem engedte el.
– Korábban elvégeztem a munkámat, mint máskor. Úszni akartam egyet. – Leszaladt a partra, be a vízbe, és egyenesen a szirt felé vette az irányt. Nemsokára el is érte a legmeredekebben kiálló sziklát, és fölhúzódzkodott rajta. Fölállt a szirt tetejére, és integetett Winn-nek. Mire azonban a lány visszainthetett volna, Simon már be is ugrott a vízbe.
Winn várta, hogy a fiú ismét fölbukkanjon. Sokáig marad a víz alatt. Winn a karórájára, majd újra a tengerre pillantott. Nem vette volna észre, hogy a fiú közben fölmerült egy pillanatra? Végigfürkészte a vizet. Sirályok ringatóztak a hullámokon. Az egyik fóka éppen bekapott egy halat. Simonnak azonban nyoma sem volt. Winn ismét órájára nézett. Öt perc telt el. Hat. Hét. A lány futásnak eredt. Útközben lerúgta tornacipőjét. A víznél aztán megtorpant egy pillanatra, hogy úrrá legyen a rettegésén. Meg kell tennem, gondolta. Senki sem bírhatja ki ilyen sokáig a víz alatt. Belemerült a vízbe.
Abban a pillanatban meglátta Simont. Levegő után kapkodva éppen akkor bukkant föl a víz színén. Tíz perc telt el azóta, hogy először nézte meg az időt. Winn-nek egészen elgyengült bele a térde.
Simon egy szempillantás alatt már ott is térdelt mellette, és aggódva nézett a lány sápadt arcába. – Mi van veled, Winn?
– Azt hittem, belefulladtál.
– Belefulladtam? – Winn-nek egy pillanatra úgy tűnt, hogy Simon mindjárt elneveti magát. A fiú megfogta Winn kezét, és magához vonta a lányt.
– Nem akartalak megijeszteni – mondta, és ügyetlenül szájon csókolta. Winn érezte a tenger sós ízét.
– Mindig is mélyre tudtam merülni, és sokáig bírtam a víz alatt maradni. Gyerekkoromban sokszor versenyeztünk, ki bírja tovább a víz alatt. Mindig én nyertem. Még gyakorolnom sem kellett. A többiek aztán nem is akartak többé játszani velem... – mondta Simon keserűen. – Én más vagyok, Erwinna. – Lesütötte a szemét. – Más, mint a többi ember.
– Nekem az mit sem számít – mondta Winn.
Jane néni megrázta odafönt a vacsorára hívó asztali csengőt. Simon azonban úgy tett, mint aki nem hallja. Winn fölállt.
– Kérlek...! – mondta Simon.
Vajon mire gondolhatott? Nem nézett a lányra. Winn fogta a jegyzetfüzetet és elindult. Simon még a parton maradt. Fölállt ugyan, de nem moccant a helyéről. Winn a fókákra nézett. Azok pedig visszanéztek rá fekete szemükkel. Winn hallotta, hogy énekelnek. Feléjük sodorta a szél a fókák dalát.
Simon valóban más, gondolta Winn. A jéghideg vízben való úszás után is meleg maradt a keze. Hihetetlenül sokáig bír a víz alatt maradni. Winn megkísérelte tudományos alapon megmagyarázni a dolgot. De a fókák kitartó, búskomor dala egyre visszhangzott fülében. Semmi másra nem tudott gondolni, csak arra a magányos alakra ott lenn, a parton. Visszaszaladt. – Nézz már rám! – szólította meg Simont. Bár maga sem volt biztos benne, nem futna-e el tőle szívesebben.
– Ma éjjel itt maradok – felelte a fiú anélkül, hogy ránézett volna.
– Veled maradjak?
Semmi válasz.
Winn elővette dzsekije zsebéből az orbáncfüvet. Óvatosan elfelezte az ágacskát és egyik felét Simon kezébe nyomta. A fiú még akkor sem nézett föl, amikor Winn magára hagyta.

Winn az ágyán feküdt. Golyóstollát ujja közt forgatva csak nézte, nézte a levélpapírt. A mamájának akart levelet írni. De mit is írhatna Black Gullról? Bármit is írna a szigetről, Alice mindenképp nyugtalan lenne miatta. Amit pedig meg akart tudni, azt tőle úgysem kérdezhette meg.
Winn lehunyta szemét, és Kentuckyra, a szülővárosára gondolt. Az ódon, macskaköves utcákra, a város fölé emelkedő hegyekre...
Nagyapó minden évben fölsétált vele a hegyre, hogy megcsodálják a júdásfák virágát.
Nagyapó! Hát persze! Neki kellene megírnia mindent.
Minden szót alaposan meggondolt. Megírta neki, hogy hallotta, miről beszélgetett Alice-szel a verandán.
– Írd meg nekem, kérlek, ha tudsz valamit apa haláláról! – mondta fennhangon, és közben már le is írta. A levél végén pedig még megkérdezte:
„A skót nagymamád melyik története jutott az eszedbe aznap este, ott a verandán?” Végül pedig még odaírta: „P.S.: Semmi értelme fölöslegesen felizgatni Alice-t.” Ez már csak amolyan szólás volt közte és nagyapja közt, ha valami titkuk volt.
Megcímezte a borítékot, beletette a levelet, majd a karórájára pillantott. Jane néni azt mondta, ma köt ki a szigeten a postahajó. Még éppen idejében odaérhet a bolthoz, amely egyúttal a sziget postahivatalának a szerepét is betöltötte. A csalitól kezdve a ruhaanyagokon át az élelmiszerekig mindent lehetett itt kapni.
Winn az erdőn keresztül igyekezett a falu felé. Meredek ösvény vezetett le az erdőből egyenesen a kis templomkertbe. Winn megkerülte a templomot, és a keskeny, poros úton a falu felé vette az útját. Az út mentén fehér és barna faházak sorakoztak, köztük pedig mindenütt ütött-kopott homárcsapdák tornyosultak.
Befordult balra, és nemsokára elhagyta az iskola épületét. Az iskolától nem volt messzire a sziget boltja, egy szépen karbantartott faház, amelynek még a verandája padlóját is kékre mázolták.
A tulajdonos éppen húst darabolt a pulton. Winn megkérdezte tőle, hogy elvitték-e már a postát, és kért tőle két bélyeget.
A férfi erre előhúzott a kötényzsebéből egy sor bélyeget, letépett belőle kettőt, és odaadta Winn-nek.
– A postát már kivitték. Néhány perc múlva már indul is a hajó. Ha sietsz, talán még eléred.
Winn a polcok közt a kijárat felé igyekezett. A polcokon papír- és konzervdobozok tornyosultak. Az egyik polc mögött két asszony beszélgetett. Bár Winn még szerette volna elérni a hajót, mégis megállt és hallgatózott. A két nő nem láthatta őt a halomba rakott paradicsomkonzervektől.
– Semmi sem marad meg bennem – panaszkodott egyikük.
– Tudom – felelte az idősebbik. – Én is ugyanígy voltam mind a négy terhességemnél. De az öreg Mollie – már akkor is olyan vén csont volt – mindig adott nekem valami jó szert rosszullét ellen.
– A szomszédasszonyom is ezt mondta, csakhogy...
– Ó, Mollie igazán ártalmatlan. Sőt nekem az a véleményem, hogy egy-két dolgot, bizony, még a doktorunknál is jobban tud. Sok újszülöttet segített már a világra. Amikor meg a kisfiam, Cyrus, úgy köhögött a télen, adott rá valami teát. Másnapra már meg is gyógyult a gyerek.
– Ma reggel, pirkadatkor, találkoztam Mollie-val. Nem tudtam aludni. Annyit töröm a fejem a gyerekszoba berendezésén – tényleg, milyen lenne, ha csupa sárga meg zöld lenne? Szóval, kimentem egy kicsit levegőzni a templom mögötti erdőbe. Mollie valami növényt ásogatott ki éppen. Amikor meglátott, valami nagyon furcsát mondott.
A fiatalasszony ekkor suttogóra fogta a hangját. Winn a dobozok közti réshez szorította a fülét.
– Azt mondta: „Június 24-én ki ne menj a házból, gyermekem, pirkadat előtt!" – idézte a fiatalasszony. – „Vedd ezt az ágat, és gyermeked egészsége érdekében szorítsd a szívedhez holnap este, elalvás előtt!" Olyan volt, mint valami fekete mágia – nevetgélt idegesen a fiatalasszony.
Az idősebb asszony motyogott valamit az ősi szokásokról, aztán tovább mesélt az ő Cyrusáról.
Winn lábujjhegyen odaosont a polc mentén a kijárathoz, aztán futásnak eredt a kikötő felé.

Amikor Winn odaért, már a postahajóval érkezett élelmiszeres meg egyéb ládákat rakodták föl egy rozoga teherautóra. Ez az egyetlen teherautó szállított már húsz éve mindent a szigeten. Az asszonyok fürgén futkostak körülötte. Egyikük-másikuk csomagot tartott a kezében, többen már az imént kapott levelüket olvasták föl hangosan a szomszédasszonyuknak. A többiek meg csak ácsorogtak, és traccsoltak. Winn észrevette, hogy az egyik postazsákot még nem rakták föl, és beledobta a leveleit.
Hazafelé Winn megállt a templom előtt. A szigeten lévő legtöbb épülethez hasonlóan a templom is egy fehér faház volt. Csak a bejárathoz vezető lépcső volt kőből. Csupán a templomtorony meg a faragott, kétszárnyú ajtó jelezte, hogy templomról van szó.
A súlyos faajtón lévő faragott mintákat halvány jádezöldre festették. Winn közelebb lépett az ajtóhoz, hogy jobban szemügyre vehesse a faragást. A kapu mintázata nem csupán a zöld levelekből állt. A zöld indák között apró, sárga virágok ötlöttek Winn szemébe. Egy-egy közülük még túl is lógott a faragott indák szélén. A lány a sziromleveleken apró fekete pontokat fedezett föl.
– Orbáncfű – szólalt meg hirtelen a háta mögött Mollie. A kezében lévő kosár telis-tele volt ugyanolyan virágokkal, amelyek az ajtót díszítették.
Winn elvette Mollie-tól a felé nyújtott ágacskát. Egy levelet meg egy virágot elmorzsolt ujjai közt, hogy jobban érezze a növény illatát. És ekkor, itt, ezen a Maine partjainál lévő kis szigeten, sok-sok mérföldnyire otthonától, Winn-nek eszébe jutott az otthon nyitott citromlé-árudája. A mamája meg nagyapó fejenként tizenöt-tizenöt pohárral vettek belőle. Az orbáncfű illata fölidézte benne annak a nyári napnak a melegét, a kipréselt citrom és a frissen nyírt fű szagát a nagyapja farmján.
– Úgy bizony – mondta Mollie bólogatva. – Ilyen egyszerű dolgok tartják távol a gonoszt a háztól. A gonosz ugyanis ki nem állhatja az orbáncfű szagát.
– A gonosz?
– Holnap éjfélkor kezdetét veszi a Szent Iván-éj, gyermekem. Pirkadatig tart a boszorkányok uralma. Nekem még a nagyanyám árulta el a jó füvek titkát, melyek bevilágítják a sötétséget. – Mollie a nap felé tartotta az orbáncfüvet. A fény áttört a leveleken. Winn a szeme elé akarta tartani a kezét, Mollie azonban elvette onnan. A leveleken áttetsző napsugarak a földre, majd a Mollie hosszú ruhájának redőjében rejtőző Puckra vetültek. A kandúr hangosan fölnyávogott.
– Csak annyit mesélek el neki, amennyit szabad – mondta neki Mollie. Aztán Winnhez fordult: – A természet ingadozik a jó és a rossz között. Aki az egyik csoportba sem tartozik, annak Szent Iván éjszakája hozza el a megváltást. Ez annak a három éjszakának az egyike, amikor a szirének levetik a bőrüket. Nem állatok azok valójában, hanem vízitündérek. Amikor beköszönt június 24-e, Szent Iván napja, éjfél és hajnal között sokan látták már őket táncolni, hallották énekelni. Épp olyan emberi lények, mint te vagy én.
Puck hármat nyávogott. Megpróbált mondani valamit Winn-nek.
– Nem, Puck – rázta meg Mollie a fejét. – Most még nem. A szentivánéj még csak a második varázséjszaka. – A kandúr újra nyávogni kezdett. – A fiú nélkül még a bennünket érintő dolgokat sem mondhatjuk el neki. Majd együtt kiderítik. Együtt fogják bezárni a kört. Jóban vagy rosszban, de együtt lépnek majd be a körbe.
Mollie Winnhez fordult: – Szent Iván éjjelén szorítsd a szívedhez az orbáncfüvet! – Azzal sarkon fordult, és szélsebesen eltűnt az erdőben. Puck követte.
Winn elindult lefelé azon az ösvényen, amelyik Jane néni kertjétől egyenesen a Keith-öbölbe vezetett. Egyre hallotta egy harangos bója hangját. A harangszó valahonnan a Zokogó Fókaszirt felől jöhetett.
Winn-nek hirtelen úgy tűnt, mintha hűvösebbre fordult volna az idő. Rossz érzéssel pillantott föl az égre. Áttetsző felhőfoszlányok kavarogtak odafönt. Winn a szirt felé nézett.
Ekkor mintha megváltozott volna a fény, és – józan ésszel szinte fölfoghatatlanul – Winn újra a rémálmában szereplő tájat látta maga előtt. Rögtön tudta, hogy Warren Ames a Zokogó Fókaszirtnél fulladt a tengerbe. Pontosan ott bukkant föl a tengerből álmában az édesapja, hogy magához hívja, egyidejűleg azonban távol is tartsa őt ettől a helytől. A Zokogó Fókaszirt, amelyet elhagytak a fókák, most pedig visszatértek hozzá.
Kezdetét vette a dagály. Winn figyelte, amint a szirt lassan alámerül a hullámokba. Elképzelte, hogy az egész szigetet elönti a víz, ő pedig nem menekülhet. Legszívesebben befogta volna a szemét meg a fülét, és elrohant volna. El a bójától, a hullámoktól, Jake jeges pillantásától. El akart menekülni apja halálának a színhelyéről. Még Simontól is. Valahová, ahol biztonságban lehet. Még mindig hallotta a harangozó bója hangját.
– Hová akarsz futni? – kérdezték a hullámok. Hallották vajon a hullámok, hogy Simon meg ő együtt akarják kideríteni az igazságot? Sehogysem tudott szabadulni a gondolattól. Szívére szorította az orbáncfüvet. Behatolt hát a szigetvilágba. Holnap éjfélkor pedig kezdetét veszi a Szent Iván-éj.

A tenger látványától Winn csaknem rosszul lett. Az a rémlátomása támadt, hogy őt is elborítja. Simon erősebben megszorította a kezét. Ám ekkor Winn rájött, hogy csupán az ő ujjainak görcsös szorítását viszonozta.
A fókák ott voltak az öbölben. Simon leült a kavicsos partra, és maga mellé húzta a lányt.
Némán figyelték a vízben játszadozó fókákat. A szirteket hullámok nyaldosták körül. Ők ketten pedig hallgatták a tenger hangjait. Olyan volt, mint valami különleges dallamokból szőtt kórusmű: egy fóka kiáltása, mert a társa túl közel merészkedett az ő vadászterületéhez, az ezüstsirályok vijjogása, egy harangos bója kondulása valahol messze, kint a tengeren és a hullámok szakadatlan locsogása.
– Hallod? – kérdezte Simon.
– Mit kellene hallanom?
– A hullámokat.
– Persze, hogy hallom.
– Nem. Arra gondoltam, érted-e, amit mondanak?
Winn befogta a fülét. Mialatt Simon beszélt, a hullámok egyre gyorsabban és gyorsabban csapódtak a parthoz. Egyre hangosabb és hangosabb lett csobbanásuk, morajlásuk. Végül a hullámok robajától már semmilyen más hang nem hallatszott.
Amikor véget ért a morajlás, Winn megkérdezte: – Hogy érted ezt?
Simon a tengerre nézett. Winn-nek megint az az érzése támadt, hogy el akar mondani valamit. A fiú szinte küzdött magával, hogy megbízzon-e Winnben, vagy sem. A cipőjére nézett, aztán Winnre, majd ismét a tengerre. Elengedte Winn kezét.
– Amióta az eszemet tudom, értem a hullámok beszédét – szólalt meg végül. – Egyszer elmeséltem apámnak. Lekevert érte egy pofont. Azt mondta, ne beszéljek már ilyen badarságokat. Csak Mollie hitt nekem. Azóta senkinek sem szóltam többé erről. Egészen a mai napig.
Simon Winnre nézett. A lány egy pillanatig azt hitte, most mindjárt megcsókolja. Milyen szép nagy, fekete szeme van! Bár most bizonytalanság és félelem tükröződött benne.
– Mit mondanak hát a hullámok? – kérdezte Winn.
Simon ismét megfogta Winn kezét, és a tengerre nézett. Előrehajolt, úgy fülelt a hullámok beszédére.
– Azt mondják: bezárult a kör. Eljött a lány.
– Ugyanezt mondta Mollie is. Ő is ért a hullámok nyelvén. Ő a nagymamád?
– Nem. Apámnak nem volt családja. A nagy gazdasági válság idején bedugták a szülei egy árvaházba, és eltűntek. Soha többé nem mentek érte.
Winn arra gondolt, amikor Jane néni kézen fogta a férjét, Jake pedig követte, mint valami gyerek.
– Aztán megszökött az árvaházból – folytatta Simon. – Kikötőből kikötőbe vándorolt a tengerparton, és hajókon keresett munkát. Amikor aztán lefülelték, és iskolába akarták küldeni a gyámügyisek, elrejtőzött itt a szigeten. Mollie rajtakapta, amikor el akarta csórni a tojásait. Magához vette segítségnek. Azt hiszem, Jake maga sem tudja, mi is a valódi vezetékneve. Később, amikor a katonasághoz került, egyszerűen Jake Keith-t mondott, aztán meg is maradt ennél.
– Mollie tegnap meglátogatta apádat. Hallottam a beszélgetésüket.
– Ezért küldött hát ki engem előre! Mollie bent volt nálunk?
– Rólam is szó volt, hogy eljöttem ide. A papád azt mondta, hogy visszahozom a fókákat. Látszott rajta, hogy fél. Egyre csak azt hajtogatta, hogy Mollie-nak el kellett volna mondania valamit a mamádról.
– Igen. A mamám. A nagy titok. Apu sohasem beszél róla. Én pedig sosem mertem megkérdezni, miért is hagyott el minket.
Simon rábízta tehát a titkát. Ezek szerint ő is bátran elmondhatja az övét. – Én pedig egy álmot láttam, Simon. Álmomban az édesapám ide hívott, erre a szigetre. Legalábbis azt hiszem. Mintha arra kért volna, bogozzam ki, mi is történt annak idején. Mindannyian a múltunk foglyai vagyunk. Képtelenek vagyunk úgy tovább élni, ha ki nem derítjük az igazságot a múltról. A fókáknak is van valami köze a titokhoz. Mintha az apámat siratnák.
– Az én édesanyám a fókák panaszos dalával érkezett és azzal is tűnt el – mondta Simon. – Még aprócska gyerek voltam, amikor először leszaladtam a Fókaöbölbe. Jane a mosással volt elfoglalva. Azt hitte, ott játszom szépen a ház előtt. Én meg lejöttem ide, a Fókaöbölbe. Itt talált rám aztán Jane. Csak néztem a fókákat, és sírtam. Kérdezte, hogy a gyerekek gúnyoltak-e ki megint. Pedig én amiatt sosem sírtam. Egyszerűen addig gyakoroltam az összes játékot és tornagyakorlatot, amíg mindenben a legjobb nem lettem. „Az édesanyád a fókák panaszos dalával jött, és az is vitte el" – mondta Jane. Ez volt az első és egyetlen alkalom, hogy megemlítette a mamámat. És ekkor megértettem, hogy én más vagyok, mint a többiek. Meg azt is, hogy Jane nem az édesanyám. Attól fogva aztán nem is szólítottam anyunak.
– Ezek szerint mindketten a szüleink rejtélyét kutatjuk – mondta Winn.
– Ketten együtt ki is fogjuk deríteni az igazságot – felelte Simon. Fölállt, és fölsegítette a lányt.
– Nem akartál úszni egyet?
A fiú vágyakozó pillantást vetett a fókákra, de aztán így szólt: – Nem, inkább sétálnék veled.
Kéz a kézben mentek végig a parton, le a kis kikötőig. Ott aztán elengedték egymás kezét. Jake még mindig a csónakot szerelte.
Büszke csónak lehetett az valamikor. Most már azonban régi volt és rozoga. A festék is lepattogzott róla. Az orrára és a farára egy nevet írhattak annak idején. Winn nagy nehezen tudta csak kivenni a megfakult betűket: BRE. A lány egyszeriben maga előtt látta a csónakot, ahogyan akkor, új korában kinézhetett, a fényes, büszke hajót, a BRENNÁT. Winn a csónakban ülő, hajlott hátú, őszülő hajú férfira pillantott, aki most is összeszorította a száját, és búbánatos képet vágott, mint mindig. Ő is sudár termetű, büszke férfi lehetett valamikor.
Jake fölpillantott, és Winn szemébe nézett. A csónakra mutatott.
– A tenger is beszedi a maga vámját, igaz, kislány?
Winn a csónakra, majd Jake-re pillantott. A tenger és Brenna, gondolta.
Hullámok csapdosták a csónak oldalát. Winn, gondolatban, akaratlanul is ismételgette a szavakat: „elvette, elvette, mit vett el tőle?" Winn a csónaknak csapódó, majd a tengerbe visszatérő hullámokat figyelte. Minden becsapódásnál egyre erősebben visszhangzottak benne a szavak: „Elvette, elvette, mit vett el tőle?" Ő is értette hát a hullámok beszédét...