– Ébredj föl, Winn! mondta Jane néni, gyöngéden megrázva a lány vállát.
– Vörössé változott a víz... – Winn egészen rosszul lett. – Mintha véres lett volna.
– Csak álmodtad. – Winn érezte, amint Jane néni ráteszi hűvös kezét az övére. A valóságban csak enyhe szellő fújdogált be az ablakon. – Nem szoktál még hozzá a tengerparti élethez. Szokatlan hangok, idegen ágy... – mondta Jane néni. – Egyszerűen csak rosszat álmodtál, semmi több. Itt maradjak melletted?
– Nem. – Winn még egy halvány mosolyt is megeresztett. – Tényleg nem szükséges, Jane néni, köszönöm, már teljesen rendben vagyok.
Jane néni megfordult. Winn ekkor vette csak észre, hogy kiáltozásával valaki mást is fölébresztett. Jake állt a küszöbön. Most is keresztülnézett rajta, mint mindig. Pillantása mégsem volt annyira lárvaszerű, mint általában. Winn rémülten látta, hogy a férfi szemében félelem tükröződik. Jake homlokát kiverte a verejték.
– Csak egy rossz álom volt – ismételte meg Jane néni az ajtó felé menet. – Csak egy álom, semmi több.
Ezt vajon neki mondta, vagy Jake-nek? Winn nem tudta eldönteni. Jane néni kézen fogta a férjét. Az pedig gyermekként követte az asszonyt.
Winn fölkelt, és az ablakhoz lépett. Egy kattanással kizárta szobájából a tengert és a szelet.
Reggelre sűrű köd borította a szigetet. Winn állig magára húzta a gyapjútakarót, és újra elszundított. A szaggatott motorberregéstől azonban nem tudott már elaludni. Kiugrott az ágyból.
– Egy egész nap Simonnal! – mondta fennhangon. Gyorsan belebújt farmerjába, magára kapott egy blúzt meg a tornacipőjét, és kirohant a szobából. Lassabbra fogta a tempót, amint a konyhába lépett.
Simon már várta.
– Csak semmi pánik – mondta, amikor észrevette, milyen izgatott Winn. – Reggelizz csak meg először – mondta a szék karfáján ülve, cipője orrával rugdosva a padlót.
– Nos, jól aludtál az éjszaka hátralévő részében? – kérdezte Jane néni, egy csésze gőzölgő zabkását téve Winn elé.
Winn bólintott. Kavargott a gyomra. Ezt a napot azonban semmi sem ronthatja el, gondolta, és nekilátott a reggelinek.
Nemsokára már egy hűvös erdőben futottak Simonnal. Winn bőre, haja nyirkos lett a ködtől, de a fenyőillat mégis megnyugtatólag hatott rá. Csupán lépteik törték meg a csöndet.
Gyakran megálltak, hogy a földet sűrűn borító vadvirágokban gyönyörködjenek. Winn fehér és kék ibolyát szedett. Az aprócska kis virágoktól egészen fölvidult.
Simon először csodálkozva nézte, de aztán csak elmosolyodott.
Winn keze után nyúlt, hogy táncoljon vele egyet. Hamarosan azonban a lábára lépett.
– Jaj, tönkretetted az aranycipellőmet! – sopánkodott Winn tréfálkozva. Erre aztán mindketten Winn régi, piszkos tornacipőjére néztek, és addig nevettek, amíg bele nem fájdult a hasuk.
Simon odahúzta Winnt maga mellé, egy fatörzsre.
A lány fölsóhajtott: – De örülök, hogy eljöttem!
Simon a fatörzset borító mohát tépdeste. Winn azonban észrevette, hogy mosolyog. A fiú megfogta a kezét, és fölhúzta.
– Szeretném, ha megismerkednél valakivel.
Még mindig kéz a kézben, kiléptek az erdőből egy tisztásra. A tisztás túlsó felén, ahol már ismét kezdődött az erdő, egy kis kunyhó állt. Ezüstös szürkévé hervadt cédruszsindellyel volt borítva. Szinte úgy tűnt, mintha az egész kunyhó épp most bontakozott volna ki a ködből.
Winn valami mocorgást hallott a magas fűben. Simon a szájára tette a mutatóujját. Winn megfordult, és egy legelésző fiatal szarvast pillantott meg a fűben. A szarvas rájuk pillantott szelíd szemével, majd tovább legelészett, mit sem törődve a két arrajáróval.
– Tudja, hogy itt úgysem bántja senki – mondta Simon, és odavezette Winnt a kunyhóhoz.
A kunyhó előtt egy kezdetleges kút volt, kötelén favödör lógott. A kéményből füstfelhő gomolygott.
Winn beleszimatolt a levegőbe. A kunyhóból kellemes, ám meghatározhatatlan illat szállongott, fűszeres, mégis édeskés. Fahéjas alma? Borsmenta? Vagy valami még ennél is titokzatosabb?
Egy barna tyúkocska nézett föl rá. Panaszosan elkotkodálta magát, mintha neheztelne, hogy Winn lába nem valami ízletes kukoricacső.
– Ejnye, Ingrid! – morgolódott egy öreges hang. – Te neveletlen leányzó! Odaszórtam a zabot a kosarad mellé. De most aztán nyughass!
A tyúkocska kotyogott, kurrogott még egy kicsit. – Jó, jó – mondta Mollie. – Ma reggel tényleg különösen szép tojást tojtál. Hálás is vagyok érte, Ingrid, hidd el. A tyúkocska mintha meghajolt volna, aztán büszkén föltipegett a lépcsőn a verandára a nagy, fonott kosarához.
Megjelent Puck, a borostyánsárga macska. Egyenesen a nyitott ajtó felé tartott. Farkának barnás hegyét parányit csóválva Winnhez és Simonhoz fordult mintha csak beljebb akarná őket csalogatni.
– Úgy bizony, már itt is vannak – mondta Mollie. – Köszönöm, Puck, hogy jelentetted őket. – Winnhez fordult: – Kerüljetek csak beljebb! Éppen elkészültem a teával és az édes zsömlékkel.
Hóbortos? Különc? Vagy valóban léteznek boszorkányok, gondolta Winn. De eszébe jutott a tisztáson legelésző szelíd szemű szarvas, és rögtön tudta, hogy nincs mitől tartania. És különös módon abban is biztos volt, hogy Puck tényleg előre tudta, hogy jönni fognak. Meg abban, hogy Ingrid valóban különlegesen szép tojást tojt. Olyan tojást, amelyért megérdemelte a dicséretet. Winn kíváncsian, hogy mi minden várhat még rá odabent az öregasszonynál, követte a büszke járású kandúrt a kunyhóba.
A tetőgerendáról barnára, vörösesre és aranyszínűre száradt növények tucatjai lógtak. Az ajtó mellett egy szárított sötétsárga virágokkal teli kosárka volt. A szoba közepét a kályha foglalta el. Mellette egy rakás tűzifa, egy öntöttvas edényben pedig éppen fortyogott valami.
Varangyos béka és kígyófarok, gondolta Winn. Magában somolygott. Puck ránézett csillogó zöld szemével. Aztán Mollie-hoz fordult, és nyávogott egyet. Majd ismét Winnre nézett. A lánynak az volt az érzése, mintha a kandúr rámosolygott volna.
Winn – biztos, ami biztos – visszamosolygott. Utána körülnézett a kunyhóban. A jobb oldali falnál egy valamikor világos színű steppelt takaróval leterített keskeny ágyat látott. Az ágy lábánál pedig egy alacsony tölgyfaládát. A bal oldali falnál egy egyszerű, de jó erős asztal állt. A szoba sarkában két nagy fadézsa és több zabliszttel meg túróval teli hordó sorakozott. Néhány ruhafogas egészítette ki az egyszerű berendezést.
Az egyik sarokban Winn fürkész tekintetével mit sem törődve szövögette hálóját egy óriási fekete pók. Az asztalon egy halom forró, édes zsömle volt, mellette egy üveg rebarbaralekvár.
Mollie a fazékban gőzölgő főzetből telemerítette a három csészét. Az összes csésze és csészealj meg volt repedezve. Messziről úgy néztek ki ezek az agyagcsészék, mintha több szín olvadt volna össze bennük, különös mintázatokat alkotva. Ám amikor Winn a kezébe vette a csészét, hamarabb megérezte, miféle minta is az, mintsemhogy láthatta volna. Kitapintotta a csészén különböző magasságban, körkörösen futó, apró mélyedéseket: egy nagyobb körön belül a kisebb köröket.
– A csészéket még a szülőföldemről, az Orkney-szigetekről hoztam magammal – mondta Mollie. – A nagymamámtól kaptam. Ó, de rég is volt már.
Winn kortyintott egyet a forró főzetből. – Finom ez a tea. Miből van?
– Almából, csipkebogyóból, eperlevelekből, mikor milyen füvekkel ajándékoz meg az évszak.
Puck nyávogott egyet. – Meg valódi macskamentából – fűzte hozzá Mollie.
Winn kitöltött egy kis teát a csészealjába, és Mollie beleegyező bólintása után letette a földre. Puck kis rózsaszínű nyelvével mohón lefetyelni kezdte a teát. Aztán a mancsával letörölte a bajszát, és fölugrott Winn ölébe.
– Úgy látom, Puck szeret téged – mondta Mollie. – A papád ölében is úgy szeretett üldögélni.
Winn abbahagyta a doromboló macska simogatását. Fölvette a csészéjét, és kézfejéhez nyomta a mintázatát. Az apja ölében? Hiszen akkor ez a macska már borzasztó öreg! Nos, tulajdonképpen elképzelhető. Annának, a barátnőjének is van egy macskája, amelyik már tizenhét éves. De... Anna macskája már félig vak, ízületi gyulladása van, és egészen megőszült. Ezzel szemben Puck még fiatal kandúrnak látszik. Nem lehet még olyan öreg!
Winn zavartan csóválta a fejét. Itt mintha mit sem számítana az idő múlása. Visszarakta csészéjét az asztalra, és újra simogatni kezdte a cicát. Itt-ott azért tényleg őszül a szőre, gondolta. Például itt, az álla alatt.
– Puck igazán szokott beszélni magához? – kérdezte Mollie-t.
– Néha. Tudom, mire gondolnak az állatok, de... Pucknak meg nekem, bizony, birtokunkban van még valami az ősi bölcsességből. Sőt, egy kicsit neked is, gyermekem. Puck megmondta, mit gondoltál a teámról.
– Mármint azt, hogy... hogy varangyos béka meg...
Az öregasszony Winn karjára tette a kezét.
– Én már csak ilyen különös vén madárijesztő vagyok. Azért már jó néhány éve nem kotyvasztottam sem denevér-, sem békafőzetet. Amikor legutóbb csirkét sütöttem, Ingrid egy hétig nem akart tojni.
Mollie rezzenéstelen arccal nézett Winnre, szemében azonban hamiskás fény villant. Winn elnevette magát. Nyomasztó álmának még egyre fölötte lebegő rémülete most mintha egyszeriben elszállt volna.
Simon hirtelen fölállt. – Még egyet akarok úszni a dagály beállta előtt! – mondta.
– Bizony, ma ott lesznek a szirének a Fókaöbölben. – Az öregasszony Winnre nézett. – Láttad-e már őket szemtől szemben?
Winn a fókák fekete szemére gondolt, és bólintott. Önkéntelenül is dúdolni kezdett egy dallamot.
– Ó, igen. Benned megvan az a képesség, hogy átlásd a dolgok lényegét. Ha te is úgy akarod – állapította meg Mollie újra, behatóan Winnre nézve.
Simon a kezét nyújtotta. A lány csak vonakodva fogadta el. Nem volt még kedve elhagyni ezt a békés kis menedéket. Mollie megszorította a lány másik kezét: – Még találkozunk.
Amikor Simon és Winn elérték a tisztás szélét, a kunyhó már ismét – különös módon csak a szigetnek ezen a részén gomolygó – ködbe burkolódzott. Winn mintha Mollie hangját hallotta volna: – Még találkozunk! – Kisvártatva meg valami suhogásfélét hallott. Bár talán csak a rét magas füvén végigsuhanó szél volt az.

Winnt már valamivel napkelte előtt fölébresztette a sirályok kísérteties rikoltozása. Az ablakhoz ment, és kinézett a tengerre. Apály volt. A derengő hajnali félhomályban egy lángocskát látott a parton pislákolni. Egy hajlott hátú, sötét alak igyekezett a vízhez, mintha csak keresne valamit. Winn pedig, immár másodszor, felöltözött, és halkan kiosont a házból.
Amikor leért a partra, a keresgélő alak fölemelte a fejét. Egy szétzilált, ősz hajú öregasszony volt, fején agyonhordott férfikalappal. Piros esőkabátja alól kilógott gyűrött, fenyőzöld ruhája. Kezében pislákoló lámpást tartott. Az éles kagylókkal mit sem törődve, fürgén szökdécselt mezítláb a parton.
Winn néhány méterrel arrébb állt. Az asszony élénk kék szemével fürkészte a lányt. Olyan barna és olyan ráncos volt az arca, hogy Winn-nek azokat a babákat juttatta eszébe, melyeket az anyja szárított almából csinált.
– Nocsak, kihez van szerencsénk? – kérdezte az öregasszony skót tájszólásban, olyan érdes hangon, mintha száraz tűlevelek zizegnének.
– Winn Ames vagyok. Hát maga kicsoda?
Az öregasszony mosolygott, amitől még több ránc futott össze az arcán. – Mollie Keith vagyok, és örülök, hogy megismerhettelek.
Egy nagy borostyánsárga macska vonult most peckesen Mollie felé, és a lába elé tett valamit, ami egykor egy szalmakalap lehetett. Aztán a kandúr Winnre függesztette zöld szemét.
– Hadd mutassam be Winn Amest, Puck! – szólt az öregasszony a macskájához. – A kalapot pedig köszönöm. Tudtad, hogy új kalapra van szükségem a füvek gyűjtögetéséhez, mi?
A kandúr Mollie-ra nézett, és nyávogott egyet.
– Jó, jó – felelt neki Mollie. – Ő az. Hát persze, hogy ő. A tenger is azt suttogta, hogy jönni fog. S lám, itt is van. – Az öregasszony és macskája Winnre néztek.
Winn az öregasszony szikrázó szemébe nézett. Lehet, hogy nem épeszű, vagy...? Az öreg Mrs. Russellre gondolt, aki a nagypapa farmjához közeli elvadult telken lévő romos házban lakott a macskájával.
Egyszer Winn ott ólálkodott a háza körül néhány osztálytársnőjével. Hirtelen egy óriási fekete macska ugrott rájuk fújtatva. Ezek után mindnyájan meg voltak győződve róla, hogy Mrs. Russell boszorkány. A teleknek még csak a közelébe sem merészkedtek azóta. Winn most is jobban szerette volna, ha nem nézne már így rá ez az asszony meg a macskája.
– A nénikém már biztosan izgul, hogy hol vagyok – mondta. Sarkon fordult, és visszaszaladt az ösvényen.
Winn föntről még visszanézett. Az öregasszony már eltűnt. A kandúr azonban még ott volt. Winn fogadni mert volna, hogy vigyorog. Elnézett a macska mellett, és csodálkozva állapította meg, hogy Jake halászcsónakja még mindig ott áll kikötve. Úgy tűnt, mintha Simon már a csónakban lenne.
A hátsó ajtón át halkan belépett a házba, és éppen a konyhába tartott, amikor az előszobában meghallotta Jake hangját a nappaliból. Olyan éles hangot ütött meg, amit csak nagyon dühös vagy nagyon kétségbeesett emberek szoktak.
– Meg kellett volna mondanod, hogy ki is ő valójában, és mit tettem vele!
Egy másik, jellegzetesen érdes hang felelt: – Tudtad te azt.
– Nem! Akkor soha nem vettem volna feleségül! Már régen meg kellett volna halnom. Úgy ő sem szenvedett volna annyit. Meghalt vajon? Bizonyára. Hogyan is tudna úgy... széttépve élni? Hiszen nem élhetett tovább velem. De nélkülem sem. Meg a fia nélkül. Meg kellett volna mondanod, anyó! – Jake reszkető hangon szinte fölkiáltott: – Akkor Warren még ma is élne!
– Tudtad te azt. A szíved legmélyén tudtad.
Jake morgolódott. – Mondtam már neked, hogy látni sem akarlak többé.
– A kör bezárul. Eljött a gyerek. Közeleg az óra, amikor döntened kell.
– Mindig ilyen ostoba rébuszokban beszélsz. Semmiről sem kell döntenem. – Hangjából félelem és kétségbeesés csendült. – Tegnap fókákat láttam a Zokogó Fókaszirtnél. A lány hozná vissza őket? A fiú azonban semmiről sem tud. – Jake ismét fölcsattant: – Vagy mondtál neki netán valamit, anyó? Azért jöttél talán, hogy ezt közöld velem?
– Ugyan, ugyan. A szív úgyis ismeri a titkokat. A gyermekeknek csak rá kell jönniük. Fedd föl inkább magad a titkaidat, Jake!
– Rögtön a pokolra jutnék.
– Dehogy. Megváltás lenne.
Hátratoltak egy széket. Winn a falhoz lapult. Mollie Keith kisurrant a szobából, piros esőkabátja csak úgy lobogott utána. Winn biztosra vette, hogy Mollie rákacsintott. Az öregasszony azonban már ki is szaladt a kapun. Jake, Winnt észre sem véve, követte.
– Én aztán nem dönthetek helyetted – mondta Mollie. Azzal már el is tűnt az erdőben.
Winn még mindig az előszobában állt, amikor Jane néni bejött a kertből. – Fogalmam sem volt róla, hogy már ébren vagy – mondta. – Gyorsan kezet mosok, aztán már készítem is a reggelidet.
Winn kényelmesen üldögélt Jane néni konyhájában, és házi sütésű kenyeret eszegetett lekvárral, amikor Jake újra beviharzott a házba a bejárati ajtón, majd rögtön ki is rohant a hátsó ajtón. Leszaladt a mólóhoz.
Winn szívesen beült volna Simon mellé a csónakba, és kiment volna velük a tengerre. De eszébe jutott, ahogy Jake előző este rámeredt, illetve keresztülnézett rajta, mintha nem is őt, hanem valaki mást látott volna mögötte. Jobb lesz, ha egy darabig inkább nem kerülök a szeme elé, gondolta, és megpróbálta kitörölni emlékezetéből az előző esti jelenetet.
Segített Jane néninek a házimunkában meg a kertben. Figyelte Jane néni hanglejtését, és megpróbálta elképzelni, hogyan is beszélhetett az édesapja. Jane néni mindenfélét mesélt Winn nagyszüleiről és papájáról.
– Ő is nagyon szerette az állatokat, Winn. Értett a nyelvükön. Egyszer találtunk egy öreg kutyát. Warren mindig a barátjává fogadta azokat, akiknek nem volt barátja. Ettől fogva aztán mindenhová hűségesen követte az a kutya... – Jane néni történetei kifogyhatatlannak tűntek, így hát egész délelőtt ezekkel szórakoztatta Winnt.
Kizárólag vidám dolgokról mesélt. Mire Simon délután hazaért, Winn egy lépéssel sem jutott előrébb. Az édesapja haláláról semmit sem sikerült megtudnia.
A fejébe vette, hogy estefelé majd megint elsétál Simonnal a Fókaöbölbe és beszél vele. Amióta kihallgatta Jake és Mollie beszélgetését, közelebb érezte magához Simont. Bárhogyan is kapcsolódott össze annak idején apáik sorsa, most mindaz őket kötötte össze. Az a bizonyos dolog mindkettőjükre tartozott.
Vacsora után Simon kiment a házból. Winn követte. – Veled mehetek?
Némi habozás után a fiú rábólintott.
Amikor az öbölbe értek, Winn ismét kint maradt a parton, amíg Simon úszott egyet. Bár többször maga is megpróbált bemenni a vízbe. De elég volt csupán a kezét belemerítenie, hogy pánik legyen úrrá rajta. A Zokogó Fókaszirtre pillantott. A szirt, ahogy a víz körülnyaldosta, olyan volt, mintha élne. Mintha föl akarná hívni magára a lány figyelmét. Winnt egyre jobban hatalmába kerítette a félelem. Szinte kővé dermedve följebb húzódott a parton.
– Mintha mesélni akarna neked valamit a Fókaszirt – mondta Simon a vízből kimászva.
Winn bólintott. A félelem még mindig ott bujkált benne. – Jó, hogy újra itt vagy – mondta. El akarta mondani Simonnak Jake és Mollie beszélgetését, de a fiú megfogta a kezét.
– Erwinna – suttogta. Ennyi elég is volt a lánynak.
Amikor beértek a házba, Simon így szólt: – Valamit akarok adni neked. Winn követte Simont a szobájába.
Egy magányos fiú rideg szobájában találta magát. A lakályosság legkisebb jele sem volt benne: sehol egy kép, ágyterítő vagy szőnyeg. Még függöny sem volt az ablakon. Az ablak mindkét szárnya tárva-nyitva volt, a tengeri szél meglebegtette a gyűrött fehér lepedő lelógó sarkát.
Simon az egyik falra erősített egyszerű polcról levett egy nagy fadobozt. Lesimította a lepedőt. A lány leült mellé. Simon kinyitotta a ládikát, és Winn mellé tette. A doboz tele volt kagylókkal és csigaházakkal. Mindegyiken felirat. A legtöbb kis kartondarabkára ragasztva. Winn kagylója is köztük volt, két összeragasztott gyufásdoboz-fedélhez erősítve.
Simon sorra szedte elő a csigákat meg a kagylókat a ládikából, és kirakosgatta őket a lepedőre.
– Ez egy sárga parti csiga, ez meg egy csészecsiga, emez pedig Stimpson Colus... – Az összes csigaház teljesen ép volt.
Winn a kagylók jó részét fölismerte. Apja kagylógyűjteményéből emlékezett rájuk. Simon azonban néhány olyat is mutatott, amilyenről a lány addig nem is hallott. – Hol találtad ezt a rengeteg ritka kagylót? – kérdezte a lány. – Biztosan szerencséd volt.
Simon fölnézett. Winn-nek az volt az érzése, mondani akar valamit. De aztán csak rábólintott. – Igen, szerencsém volt. – A fiú gyönyörű kagylót adott oda neki. Halvány rózsaszínben játszó fehéret, leheletnyi lila csíkokkal. Napfelkeltére emlékeztette a lányt.
– Neked adom – mondta Simon.
Winn a füléhez tartotta a kagylót, és hallotta benne a tenger morajlását.
Simon megköszörülte a torkát. – Elromlott a csónak motorja. Apu holnap itthon marad, hogy megjavítsa. Azt mondja, én úgyis csak útban lennék neki. Micsoda szerencse. Lesz egy szabad napom. – Zavartan fölnevetett. – Velem töltöd majd a napodat, Erwinna?
– Igen. – A lány segített neki visszatenni a dobozba a többi kagylót és csigaházat. Közben véletlenül egymáshoz ért a kezük. Winn ismét érezhette, milyen melegek a fiú ujjai.
Winn bement a szobájába, és lefeküdt. Még egyszer kezébe vette a kagylót, hogy újra meghallgassa benne a tenger morajlását.
Kétségbeesetten hallotta, amint a szél elviszi a hangját. Megpróbált bemenni a vízbe, de sehogysem bírt. Simon egyre messzebb úszott, ki a nyílt tengerre. Tudta, hogy valamit meg kell mondania neki. Arra azonban már nem emlékezett, hogy mi is az. Minél jobban kiabált, annál erősebben tombolt a szélvihar.
Fekete felhők gyülekeztek az égen. Ám fölpillantva különös fényjátékot látott. Egy körön belül egy kisebb kört, amely a vízben is tükröződött.
Az úszó férfialak hátrapillantott. Nem Simon volt az, hanem az édesapja. Ott úszott a fókák között. Ekkor kiemelkedett a vízből. Kinyújtotta felé a kezét, és integetett neki. Mintha hívná is magához, ám egyúttal figyelmeztetné is, hogy ne menjen. Aztán élet-halál harc kezdődött. Kavargott, habzott körülötte a víz. Winn hunyorított, hogy jobban lásson. A víztükör ismét elcsöndesedett. Simává és vérvörössé változott. Csupán a fókák látszottak. Énekeltek, de nem valami szép bölcsődalt, hanem kétségbeesett, panaszos dallamot.
– Apu! – kiáltott föl Winn.

Winn sötét pillantásokat vetett szandáljára. Már legalább a századik követ kotorta ki belőle, és hajította a dús fűbe. Simon még mindig jóval előtte járt. Épp egy csúszós lejtőn igyekezett lefelé. Winn elhatározta, hogy most már tényleg utoléri, és futva bukdácsolt le a sziklás öbölbe vezető meredek lejtőn.
Simon úgy meredt a prémfókákra, mint akit megigéztek. Nagyobbak voltak és sötétebb volt a bundájuk, mint azoké a fókáké, amelyeket Winn a csónakból látott. Amikor Simon végre hátranézett, egészen meglepettnek látszott, hogy Winn is ott van.
– Prémfókák – mondta végtelen lelkesedéssel a hangjában. Karját kitárta, mintha meg akarna ölelni mindent: az egész öblöt, ott messze, kint, azzal a hasadozott sziklával és a rajta ülő sirályokkal együtt. – A Fókaöböl a Fókaszirttel. Máshol már nem is igen látni prémfókákat. – Olyan gondtalannak, felszabadultnak tűnt, mint aki már teljesen el is felejtette apja szavait.
Gyors mozdulattal levetette ingét, kibújt a cipőjéből, és belevetette magát a vízbe. Gyors, egyenletesen hosszú karcsapásokkal egyenesen a fókák felé úszott. Winn alig hitt a szemének, olyan hamar elérte a sziklát.
Az egyik fóka kiemelkedett a vízből, és elkapott egy sirályt. Winn levegő után kapkodott. Az a fóka legalább ötszáz fontot nyom. Simon pedig, mintha egyenesen felé úszna.
Amikor már csak néhány méter választotta el a hatalmas állattól, Simon nem tempózott tovább. Winn-nek úgy tűnt, mintha szinte beszélgetett volna vele. A fiú dallamos, megnyugtató hangjára gondolt, ahogyan az Erwinna szót kiejtette. A fókaóriás ásított egyet, majd fölkúszott a sziklára, ahol vakarózni kezdett, mint egy kutya. Közben úgy tartotta szemmel Simont, mintha csak ő is fajtájabeli volna.
Winn a lemenő nap fényében csillogó víztükörben gyönyörködött, amikor hirtelen megcsúszott. Elesett, és fölhorzsolta a térdét. Karja beleért egy pillanatra a hideg vízbe. Nemcsak fázósan, hanem riadtan megborzongva kapta vissza kezét a vízből.
Reszketve ült le a kavicsos homokba. Mi a csoda történt vele? Sohasem félt a hideg víztől. Otthon, Kentuckyban szívesen töltötte a délutánjait úszással vagy evezéssel a Herrington tavon. Pedig a tó több helyütt veszélyesen mély volt. Mégsem félt soha.
De most, ahogy a távolban kiemelkedő Zokogó Fókaszirtre pillantott, újra megjelent előtte az álma. Ahogyan az édesapja beleveszett a hullámsírba. Visszaemlékezett a sem emberi, sem állati üvöltéshez nem hasonlítható panaszos hangra.
Végigpillantott az öböl partján, és összerezzent. A fókák kijöttek a szárazföldre. Nem is voltak olyan messze tőle, és egyre nézték szomorú, fekete szemükkel. Csak képzeli vajon, hogy éppen most valami halk dallamot hall?
Simon kijött a vízből. – A moszatok nagyon síkosak – mondta a sötétbarna tengeri növényzetre mutatva, amelyen Winn elcsúszott. – Egész elsápadtál.
– Kutya bajom. – Simon remélhetőleg nem veszi észre vérző térdét, sem azt, hogy még mindig reszket. – Semmi bajom. Tényleg.
– Akkor jó. – Simon lesütött szemmel motyogta: – Figyelj csak..., azt akartam mondani, hogy... úgy örülünk, hogy itt vagy. – A lányra nézett. – Erwinna. – Kinyújtotta a kezét, és megérintette Winn arcát. Meleg volt a keze.
Winn még jobban reszketni kezdett, aztán meg hirtelen forróság öntötte el. Belenézett Simon fekete szemébe. – Én is.
Winn megvárta, amíg Simon fölveszi az ingét, és belebújik a cipőjébe, aztán elindult vele fölfelé az ösvényen. Szívesen megfogta volna a fiú kezét. Sohasem ment még senkivel kéz a kézben, ebben a percben mégis teljesen rendjén valónak érezte volna. De aztán a karjára pillantott. Még mindig libabőrös volt.
Simon még csak meg sem borzongott úszás után – gondolta. – És a kezét is milyen melegnek éreztem az arcomon.
Már megint lemaradt a fiú mögött. Kétkedve nézett hol a saját karjára, hol az előtte lépkedő Simonra. A fiú, úgy látszik, észre sem veszi, hogy már nem megy mellette. A járása azonban ismét kissé kiszámítottnak, merevnek tűnt. Egyetlen egyszer sem fordult hátra, hogy akár egy szót is szóljon hozzá.
Amikor letértek az ösvényről, Winn valami föl és alá mozgó, nagy pirosat látott. Aztán egy borostyánszínű csíkot. Biztos volt benne, hogy egy zöld szempár les rá. De mire másodszor is odanézett, már nem volt ott semmi. Talán csak a bokrok zöld leveleit látta, gondolta magában, és ismét az útra összpontosította figyelmét, nehogy megint elessen.
Megpróbált lépést tartani Simonnal. Jó lett volna újra érezni a melegét. Ám a köztük lévő néhány métert egészen a házig nem tudta behozni.
A fiú fölrántotta a szúnyoghálóval védett hátsó ajtót, és belépett a házba. Winn-nek el kellett kapnia a visszacsapódó ajtót. A konyhából áradó illattól kellemes érzés töltötte el. Jólesett ránéznie Jane néni kedves, barátságos arcára.
– Megjöttetek? – kérdezte Jane néni az előszobába lépve. – Mi történt a térdeddel, Winn?
– Megcsúszott a moszatokon – felelte Simon, Winn felismerhetetlenségig piszkos szandáljára mutatva. – Ez a buta kis topánka nem sétára való.
Winn érezte, hogy elpirul. A szeme égett. Látta, hogy Simon keze ökölbe szorul.
– Jóságos ég, Simon! Még arra sem hagytál időt szegénynek, hogy átöltözzön. – Jane néni egy kis fürdőszobába vezette Winnt.
A lány körülnézett. Simon viszonozta zavart pillantását.
– Mosd ki a sebet! – tanácsolta Jane néni. – Melegen tartom a vacsorádat, amíg elkészülsz.
Winn óvatosan letörölgette a térdét. Aztán hideg vízzel addig mosogatta az arcát, amíg már nem égett a szeme. Beszaladt a szobájába, fölhúzta gyorsan kedvenc farmerját, fölvett hozzá egy kék csíkos blúzt meg a tornacipőjét. Ha még egyszer sétálni megyek Simonnal, meg sem próbálok majd lépést tartani vele, gondolta. Ha egyáltalán lesz kedve újra útnak indulni ezzel a különös fiúval.
Amikor néhány perc múlva a konyhába lépett, már vacsoránál ült az egész család. Halászlé volt, friss zsömlével. Jake tovább evett, mintha észre sem vette volna Winnt. Simon fölnézett. Pillantása elárulta, hogy még mindig zavarban van. Jane néni azonban szívélyes mosollyal merített Winn tányérjába a fazékban gőzölgő halászléből.
– Tetszett a séta? – kérdezte a lány felé nyújtva a tányért.
– Hmm… – Winn evett egy kanállal a halászléből. – Prémfókákat láttunk. – Hallotta, amint Jake leteszi a kanalat. Csörömpölve ütődött tányérja szélének. Winn túl későn kapta el Simon figyelmeztető pillantását.
– A Fókaöbölbe mentél, te fiú? – kérdezte Jake, minden egyes szót külön kihangsúlyozva. Újra fölvette kanalát, és Winn felé bökött vele. – Őt is magaddal vitted?
Simon a tányérjába meredt. – Igen.
Veszélyes talán az az öböl? – kérdezte Winn magában. Most bajba keverte Simont. Miért is nem szólt neki, hogy ne beszéljen róla? Talán meg is akarta rá kérni, még mielőtt lemaradt volna mögötte az ösvényen.
Ránézett. Simon egyre a tányérjába meredt. Megint haragszik rá?
Most aztán mindketten benne vagyunk a pácban, gondolta Winn. Megpróbálta hát elterelni a beszélgetést az öbölről.
– Ha már a fókákról beszéltünk – mondta –, Simon megmutatta ma délután a csónakból a Zokogó Fókaszirtet. Honnan kapta az a szikla ezt a különös nevet?
Jake, Jane néni és Simon abbahagyták az evést, és mindnyájan rámeredtek. Jane néni amúgy mindig piros arca most falfehér lett.
– Azt hittem..., szóval, gondoltam, hátha valami történet fűződik hozzá. – Winn úgy érezte, mintha valami szikláról zuhanna lefelé, és hiába próbálna kétségbeesetten bármibe is megkapaszkodni.
Simon ránézett, és bólintott. Igen. Mindketten benne vannak a pácban. A fiú, Winn kedvéért, megpróbálta megtörni a dermesztő csöndet.
– Azelőtt Nagy Fókaszirtnek hívták – mondta. – Még az én születésem előtt. Az egyik halász és hálókészítő, Old Stew Gillis, elmesélte egyszer... – Simon gyorsan apjára pillantott, aki azonban még egyre Winn-re meredt. A fiú folytatta: – Elmesélte, hogy régebben mindig azon a sziklán tanyáztak a prémfókák. Most már soha sincsenek ott. – Simon hangja szomorú volt. – Csak a rendes fókák. Stew Gills még arról is mesélt, hogy állítólag egy prémfóka kétszer is...
– Ostobaság! – szakította félbe Jake. Azzal megragadta a kanalát, és hangosan szürcsölni kezdte a levest.
Jane néni többször is megpróbálta újra fölvenni a beszélgetés fonalát. A vacsora további ideje alatt mégis alig-alig szólalt meg valaki.
Evés után Winn kicsomagolta az ajándékokat, amiket hozott. Remélte, hogy az ajándékok visszahozzák majd azt a vidám hangulatot, amit délután a konyhában érzett. Bár délután Jane néni, Simon és ő csak hármasban voltak a konyhában. Létezik-e vajon bárhol is olyan hely, ahol vidám hangulat uralkodhat, ha Jake is ott van? Nehezen tudta volna elképzelni.
Amikor visszament a konyhába, Jane néni épp az asztalt szedte le. Simon és Jake megkövült ábrázattal ültek az asztalnál. Winn odaadta Jane néninek az apró virágokkal díszített sárga asztalterítőt és a hozzá való négy szalvétát.
Jane néni sugárzó mosollyal fogadta. – Ez tényleg gyönyörű ajándék, Winn. Ezek szerint Alice még emlékszik rá, mennyire örülök mindig, ha valami újat kapok a konyhámba.
Winn büszkén nyújtotta át Jake-nek a kacsafogó csapdát.
– A nagyapám faragta.
Jake épp csak rápillantott a csapdára, és arrébb tolta. – Hmm... Szép munka. De már nem szoktam vadászni.
– Természetesen csak dísznek szántuk – mondta Winn. A lány kihívóan nézett a férfira. Ha nem tetszik neki az ajándék, utasítsa csak el nyíltan. Vagy azt azért mégsem meri?
Jake csodálkozással és derűs pillantással fogadta Winn kihívó tekintetét. A lány csak most vette észre, hogy világoskék szeme van. Jake azonban már újra fagyosan nézett rá. De azért bólintott.
Winn Simonnak egy szivárványszínű papírba csomagolt kagylót adott.
Ritka példány volt ez a kagyló: egy albinó. Nagyapó hozta Winn-nek Floridából. Valahányszor a lány magányos volt, a füléhez tartotta a kagylót, és hallhatta benne a távoli tenger morajlását. Amikor Alice-nek sem jutott eszébe megfelelő ajándék Simonnak, Winn még egyszer megnézte Alice Brennáról készített rajzát. Rögtön megérezte, hogy Simon éppolyan csodálatosnak találná ezt a kagylót, mint ő maga, ezért is volt hajlandó megválni tőle.
Simon óvatosan és körülményesen bontogatta ki a kagylót a papírból, mintha fogalma sem lenne, mit is lehet kezdeni egy ajándékkal.
– Ha a füledhez tartod, meghallod benne a tenger zúgását – mondta Winn, amikor Simon végre kezébe vette a kagylót.
A fiú végigsimított a kagyló hűvös, gyöngyházfényű belsején, mielőtt a füléhez tartotta volna.
– Minden este meghallgatom majd elalvás előtt – mondta. – Erwinna. – Azzal fölállt, és kiszaladt. Becsapódott a hátsó ajtó.

***

Winn már ágyban volt, amikor kopogtak, és Jane néni kukkantott be a szobába. – Úgy látom, borzasztó fáradt vagy, igaz?
– Gyere csak be!
Jane néni odaült az ágy szélére. – Simon ritkán mosolyog – mondta. Hagyj neki egy kis időt, hogy hozzád szokjon. Nincsenek barátai. A nagybátyád pedig... – tekergette Jane néni a takaró egyik rojtját mutatóujja körül. – Tudod... emlékezteted őt az édesapádra.
– A papám... – kezdte Winn.
Jane néni azonban tovább beszélt. – Warren meg ő barátok voltak. Jake nem szívesen emlékszik rá vissza. Jó éjszakát, Winn! – Megpuszilta a lány arcát, és kisietett a szobából.
Winn, bármilyen fáradt is volt, ébren feküdt még egy jó ideig. Szobája ablaka a tengerre nézett, és résnyire nyitva volt. Beáradt a sós tengeri levegő. A hullámok egyenletes csobbanása, a víz moraja végül aztán csak álomba ringatta.
Nem tudta pontosan, mire is ébredt föl. Az állóóra éppen negyedet ütött. Winn leküzdötte az álom és ébrenlét közti kábultságát. Tudta, hogy ébren volt már, mielőtt az óra ütött volna. Elvette karóráját az éjjeliszekrényről. A számlapja világított a sötétben: negyed egy múlt egy perccel.
A tenger morajlott. De nem az költötte föl. Valami mélabús dallam hangjaira ébredt. Winn az ablakhoz ment, és szélesre tárta. A tenger felől fehér köd szállongott, úgyhogy nem láthatott túl sokat.
Winn belebújt a farmerjába, tornacipőjébe és halkan kiosont a szobából. A hold halvány fényében tisztán kivehette a Keith-öbölbe vezető kis ösvényt. A partra érve aztán rögtön megállt. A vízből számtalan sötét fej kandikált ki.
Winn a ködön át fürkészte a rengeteg fókát. Hallgatta dalukat, és lassan, mint valami bölcsődalra, ringatózni kezdett. Volt azért valami nyugtalanító ebben a különös dallamban. Winn félt is tőle, de vonzotta is a fókák éneke.
Végül rászánta magát, hogy visszamenjen a házba. Nem akarta, hogy fölfedezzék a távollétét.
Már éppen újra bebújt az ágyba, amikor hallotta, hogy kinyílik a hátsó ajtó. Nem ő volt hát az egyetlen, akit a fókák fölköltöttek...

A következő óra szó nélkül telt el. Csak a csónak oldalához csapódó hullámok csobogása hallatszott. A párás levegőben rikoltozó sirályok hangja is túlharsogta időnként a motor zúgását. Amint aztán egy nagyobb sziget felé közeledtek, Simon lassított.
– Megérkeztünk – mondta. – Ez a Black Gull-sziget.
Winn egy egész sor házat látott, és a hosszan elnyúló rakpart mögött egy kiemelkedő templomtornyot. Simon azonban továbbhajtott a part mentén észak felé. Az északi parton egyetlen ház sem volt.
Egy sziklás öblöt hagytak el éppen. A parton sötétlő szirtek törtek a magasba.
– A Norseman-öböl – mondta Simon. Egy kis, erdős szigetre mutatott, majd egy magasba törő gránittömbre: az Old Squaw-sziget és a Puffin-szikla. Amint a sziget keleti oldalához értek, Simon egy, a vízből alig kiálló sziklára mutatott: a Zokogó Fókaszirt. A csónakot egy kis öbölben lévő, aprócska mólóhoz kormányozta.
– A Keith-öböl. – Mindössze egyetlen ház volt a láthatáron.
Simon leállította a motort, és odadobta a kötelet a parton álló magas nőnek. A nő elnyűtt, kék ruhát viselt. Szürkésfekete haját simán hátrafésülve, hatalmas kontyba fogva hordta. Néhány elszabadult fürt szanaszét meredezett. Fél kezével elkapta a kötelet, mialatt a másikkal gyorsan kioldozta magán felejtett kötényét. Nem hinném, hogy bárki is csinosnak mondhatta volna ezt az asszonyt. Mégis, amikor Winnre mosolygott, a lány úgy érezte, soha életében nem fogadták még ilyen szívélyes mosollyal.
Amint kikötöttek, a nő odanyújtotta Winn-nek agyondolgozott, vörös kezét.
– Isten hozott nálunk itthon, Winn! – mondta. – Jane vagyok, a nagynénéd. Gyere, épp most vettem ki az epres rétest a sütőből. Az idei első epertermésből.
Előrement a fehér zsindelyes kis faházhoz vezető meredek ösvényen. A ház hátsó frontja nézett a tenger felé. Szürke, fából készült homárcsapdák – fölül lekerekített dobozok, belül három tölcsérformájú hálóval – tornyosultak a teraszra vezető lépcső mellett. A verandán, egy szögön egy citrom- és egy narancssárga viharkabát lógott. Alatta a földön horgászcsizmák.
Amikor a hátsó ajtón át beléptek a házba, Jane néni az előszoba sarkában álló régi órára mutatott. – Az üknagymamád órája – mondta. – Az édesapádé volt. Alice nekem adta, amikor elköltözött a szigetről.
Az óra számlapján lévő mintát Winn először csak valami elvont ábrának tartotta: egy nagyobb körben egy kisebb. Közelebbről azonban már látta, hogy egy nevető embert ábrázol a holdban, fönt és lent apró csillagokkal keretezve. Ez az áttört csillagkoszorú egy még apróbb csillagokból kivert ívvel volt körülvéve, majd egy még parányibbal, amíg a csillagok végül már csak kis pontocskáknak tűntek. – Másodpercre pontosan jár – mondta Jane néni.
Az óra melletti ajtóra mutatott. – Ez itt a te szobád, Winn. Összeszedtem és bevittem néhány dolgot, hogy jobban érezd magad. – Winn bekukkantott a szobába. Az ágy egy hívogatóan puha, kékesfehér, horgolt gyapjútakaróval volt leterítve. Az ágy fölött egy bekeretezett gobelin: egy faágon szorosan összebújó baglyok, alatta pedig a felirat: „Eggyel többnek is jut még hely.”
Jane néni előrement a tágas, nagy konyhába. A nyitott ablakon át fújdogáló enyhe szellő meglengette a sárga függönyöket. Egyik oldalon a jól megtömött éléskamrára nyílt az ajtó. A sok súrolástól kifehéredett fenyőfából készült asztalon egy üvegben mezei virágcsokor. A konyhaszekrény tálalólapja felől epres sütemény illata szállongott.
Jane néni egy székre mutatott. Winn leült, mire Jane néni elébe tett egy nagy darab süteményt egy pohár habos tejjel. Winn éppen beleharapott a finom édes süteménybe, amikor döngő lépteket hallott az előszoba felől.
A következő pillanatban már be is lépett az acélszürke hajú, hatalmas termetű ember. Tetőtől talpig szürkének és sziklakeménynek látszott. A pillantása is rideg, mint az acél. Winn még a szeme színét sem tudta pontosan megállapítani. Hal- és tengervízszag lengte körül.
– Winn, ő a nagybátyád, Jake – szólalt meg Jane néni.
Winn-nek kiszáradt a torka. Nyelt egyet. – Helló! – Reszketett volna a hangja? Meddig akar még ott állni ez a szürke ember, olyan szemeket meresztve rá, mintha kísértetet látna? Winn ekkor hirtelen rádöbbent, hogy odaterítette az édesapja kardigánját a szék támlájára.
Végül Jake a mosogatóhoz fordult, és alapos kézmosásba fogott.
Simon lépett be a konyhába. Egyik kezében az élelmiszeres zacskó, másikban a szerszámos. Egyik hóna alatt Winn bőröndje, a másik alatt pedig sporttáskája. A hátizsákot fölvette a hátára. Óvatosan lerakta a holmikat, majd az élelmiszeres zacskót a konyhaasztalra tette.
– Jóságos ég, Simon – mondta Jane néni. – Ennyi holmit fölcipeltél egyszerre a partról? Én biztosan elejtettem volna a felét útközben.
Simon az apjára pillantott, aki még mindig a kezét sikálta. – Abból a lekvárból vettem, apu, ami a múltkor úgy ízlett neked. Azt a fajtát, amelyik...
Jake –, a kézmosást abba sem hagyva, egy röpke pillantást vetett Simonra. Aztán, ismét a mosogató felé fordulva, mély, rekedt hangon rámordult: – Ostoba gyerek! Nem engedhetjük meg magunknak azt a drága lekvárt!
– Én csak neked akartam... – Simon hozzáfogott, hogy kipakolja az élelmiszereket. Egy köcsög lekvárt vett elő a zacskóból, és az asztalra tette.
Jane néni tapsolt egyet. – Lekvár! – kiáltotta vidáman. – Nem is hozhattál volna jobbat, hogy megünnepeljük Winn érkezését – mosolygott kedvesen Simonra.
Jake megtörölte a kezét. – Csak a legalapvetőbb élelmiszerekre adhatunk ki pénzt. Nem tudnál egyszer valamit jól csinálni, te fiú?
Simon elpirult. Föl sem mert nézni, amikor az apja elment mellette. Jake döngő léptei egyre távolodtak. Simon kivette a tojástartót a zacskóból, és a hűtőszekrény felé indult vele. Válla meggörnyedt, s járása sem tűnt már olyan megfontoltnak, betanultnak.
– Vigyázz! – mondta Jane néni.
De Simon már meg is botlott a hűtőszekrény előtt fölkunkorodó linóleum kiálló szélébe. A tojástartó fedele fölpattant, a tojások pedig kibucskáztak belőle. Simon elterült a linóleumpadlón. Fél kezében még mindig egy tojást szorongatott, és figyelte, ahogy a sárgája lassan végigcsurog a karján.
Jane néniből kitört a nevetés. De érződött rajta, hogy nem kinevetni, hanem inkább nevetésre akarja bírni Simont. A fiú először mérgelődött. Aztán zavarba jött. Végül maga is elmosolyodott. Bár nem azzal a hirtelen fölcsillanó, sugárzó mosollyal, csak épp a szája szegletét húzta el. De legalább mosolygott.
Winn is elnevette magát. Jane néni nevetése ragadós volt. Végül már Simon is velük nevetett. Aztán hárman együtt fölmosták a padlót.
– Jóságos ég – mondta Jane néni kifulladva, mikor végre újra asztalhoz ültek. – Most már Winn is igazán a családhoz tartozik. – Tekintete hosszasan elidőzött a lányon. Jane-nek ugyanolyan kékesszürke szeme volt, mint Warren Amesnek azokon a fényképeken, amelyeket Winn még otthon látott az édesapjáról.
Az én szemem is ilyen, gondolta a lány.
– Valóban nagyon hasonlítasz Warrenre – mondta Jane néni. – Mégis olyan csinos vagy, mint Alice.
– Csinos? – No, ez azért enyhe túlzás. A mamája finom, törékeny alkat, ő pedig magas, esetlen. Meg az álla is túl hegyes.
– Úgy bizony, csinos – nevetett Jane néni.
Simon bólintott. Azt suttogta volna, hogy Erwinna? Winn nem volt biztos benne. Rámosolygott Jane nénire és Simonra. Hogy örült most, hogy eljött a Black Gull szigetre!
Nem is hallotta, hogy Jake visszajött.
– Fiú!
Simon fölpillantott.
– Pirkadatra kész legyél ám nekem! Szükségem van rád...
A férfi megpillantott egy ottfelejtett tojáshéjat az egyik sarokban. – Mivel sajnos nincs jobb segítségem – morogta még kifelé menet.
Simon égővörös arccal szorította össze a száját. Olyan erősen szorította ökölbe a kezét, hogy még a bőr is megfehéredett a csontjain.
– Simon – mondta Jane néni –, mutasd meg Winn-nek még vacsora előtt egy kicsit a szigetet!
Simon fölállt, és ezúttal ismét kimért léptekkel és emelt fővel, elhagyta a konyhát. Winnre bízta, hogy követi-e, vagy sem.
A lány utánament az előszobán át, ki a hátsó ajtón. Ám a fiú csupán a hátát mutatta felé. Winn jókedve egyszeriben szertefoszlott.

2. FEJEZET
Winn még egyszer körülnézett. Nem. Senki sem vár rá. Jane néni azt írta, itt várjon, a vegyesbolt előtt. Az üzlet fölötti egyszerű kis táblán pedig ez a felirat állt: Teal vegyesboltja, Birch Head, Maine. Winn levette hátizsákját, és leült az omladozó ház előtti kopott, zöld padra.
A buszvezető egy kanyargós országúton tette le. – Teal vegyesboltja? Az úton kell végigmenned, kislány, egyre csak lefelé – mondta.
Winn gyakran kirándult a nagyapjával. De harminchárom órányi ringatódzás után a buszban, elég fáradtan indult neki. Többször az utat szegélyező terméskő kerítésnek kellett támaszkodnia, hogy egy kissé kifújhassa magát. Több mint egy mérföldet kellett gyalogolnia a boltig.
Rosszkedvűen nézte nemrég még tiszta, szépen kivasalt szoknyáján a foltot. Alice ragaszkodott hozzá, hogy ne nadrágban jöjjön. Winn éppen a szandálja pántját kapcsolta ki, amikor egy gondterhelt arcú asszony jött ki a boltból, egy kisgyereket vonszolva maga után.
– Te vagy Winn Ames? – kérdezte a nő.
Winn bólintott, mire az asszony átadott neki egy cédulát.
„A városba mentem, szerszámokat vásárolni.
Nem voltál pontos. Várj meg itt!
Simon”
Olyan gyönyörűszép betűkkel írta a szavakat, mint valami első osztályos a szépírás órán. Egyedül a név csúszott félre a cédulán, mintha írója egy pillanatra megfeledkezett volna róla, mennyire ki akart tenni magáért.
Legalább szándékában van értem jönni, gondolta Winn.
Az asszony észrevette Winn csalódását, és fáradt mosolyt erőltetett magára. – Szaladj, hozz egy colát a hűtőből! – szólt oda a gyereknek. – Magadnak is kivehetsz egyet.
Amikor a kicsi visszajött, és a kezébe nyomta a colát, Winn ki akarta fizetni. Az asszony azonban megrázta a fejét, kézen fogta a gyereket, és visszament az üzletbe. Winn fázott, kivette hát apja kötött kardigánját a hátizsákból, és a vállára terítette.
A fenyvesek friss illata különös módon olvadt össze a rakpart felől arra sodródó átható halszaggal. Ezüstsirályok éles, mégis dallamos kiáltásai törték meg a reggeli csöndet. A napsugarak lassan-lassan áthatoltak a párás ködön. Winn lehunyta szemét, és elbóbiskolt.
Valaki megrázta a vállát. Fekete szempár nézett le rá. Amint belenézett, különös izgalmat érzett. Nyomban felismerte: Brenna szeme. A napbarnított arcú fiú, aki előtte állt, vele egykorú lehetett. Biztosan ő Simon. Fekete hajának egy tincse a homlokába hullott. Világosbarna rövidnadrágot viselt, fehér pólót és tornacipőt. Minden egyes darab szakadt volt.
– Erwinna? – kérdezte elengedve a lány vállát.
– Winn.
– Winn. – A fiú csalódott képet vágott. – Tedd be a cuccodat abba a halászcsónakba! – mutatott a part felé.
Winn a parthoz kikötött magasított oldalfalú evezős csónakra nézett. – Az ott?
A fiú elhúzta a száját. – Jaj, dehogy! Az egy Dory! Ott, lejjebb.
Akkor már Winn is látta a kicsit odébb kikötött nagy halászcsónakot.
– Be tudod rakni egyedül a csomagodat? Még be kell vásárolnom. Itt olcsóbb az élelmiszer. Aztán pedig épp ideje, hogy eltűnjek már innen végre. A fél délelőttöm ráment, hogy itt ácsorogtam miattad.
– Be tudom – felelte Winn, de a fiú már bement a boltba.
Winn a legszívesebben újra fölrohant volna az országúton, hogy bevárja a hazafelé tartó buszt. Lehet, hogy ez a barátságtalan alak is épp erre játszik. Úgy viselkedik, mintha darabokra hullana a képe, ha egyszer is rámosolyogna. Bár lehet, hogy mindenkivel ilyen morcos. Na, mindegy. Semmi köze hozzá.
Winn a bolt nyitott ajtaján át nézte az odabent álló fiút. Maga is megdöbbent, hogy hevesebben ver a szíve. Az a fekete szeme! Valahogy olyan... reménykedve nézett, amikor kimondta a teljes nevét: Erwinna. Aztán hirtelen, mint akiben egy világ omlott össze. Állandóan elfordult tőle. Még a hangja is megváltozott.
Winn fölállt, fogta a bőröndjét, a sporttáskáját meg a hátizsákját, és a csónakhoz ment. – Nem számít, hogyan fogad ez a srác – mondta az egyik, gombszemével rábámuló sirálynak. – Csak nem fogok megfutamodni, még mielőtt a szigetre léphettem volna? – Végigment a parton, és beemelte a holmiját a csónakba.
Simon egy nagy zacskóval tért vissza. Winn nézte, ahogy kijött a boltból. Furcsa, szinte természetellenes járása volt. Úgy rakosgatta egymás elé a lábait, mintha minden lépését ki kellene számítania. Egyforma hosszú, nagy léptekkel közeledett. Minden figyelmét összpontosítva meredten nézett maga elé. Azok szoktak így járni, akik valamilyen születési vagy egyéb sérülés következtében sokáig nem képesek lábra állni, de aztán annyit gyakorolják, hogy végül a felületes szemlélő már észre sem veszi.
Simon beugrott a csónakba. – Add a kezed! – vezényelte morcosan.
Winn úgy tett, mintha nem érezné, hogy a torkában dobog a szíve. – Azért nyugodtan bemutatkozhattál volna – mondta. – Simon Keith vagy, ha nem tévedek, igaz?
A fiú egy másodpercig döbbenten nézett. – Igen – még mindig felé nyújtotta a kezét. Winn egy kicsit habozott, mielőtt megfogta volna. Meglepetten állapította meg, milyen gyöngéden segíti be Simon a csónakba. A lány beült a kis védőfedél alá, egy piros-fehér mintás, koszos takaróval leborított hordóra. Simon ismét a partra lépett, hogy eloldozza a kötelet, aztán újra a csónakba ugrott. A csónak orrában állva bevonta a kötelet, majd föltekerte. Winnre pillantott, és a padlóra hajította a kötelet. Winn úgy tett, mintha észre sem vette volna.
A motor egyenletesen duruzsolt, ahogy a csónak szelte a hullámokat. Itt-ott kis szigetek tűntek föl, némelyiken mindössze egyetlen ház árválkodott. Minél távolabb kerültek a parttól, annál jobban elhomályosult a napfény, végül már mindenütt csak áthatolhatatlan szürkeség látszott. Szürke ködben úszott a tenger, az ég és a szigeteken lévő néhány házikó is. Egy nagy, foltos állat bukkant föl a csónak mellett.
– Fóka – mondta Simon. – Sokat láthatsz majd még belőle.
– Az édesapám halbiológus volt – mondta erre Winn –, elsősorban mégis a prémfókák érdekelték. – Beszéd közben a fiú felé fordult, és észrevette, hogy az merőn rászegezi a tekintetét. Megint olyan várakozásteljesen nézi.
– Erwinna – szólalt meg a fiú. A hangja halk, távoli mennydörgésként hatott. – Erwinna, a tenger barátnője. Biztosan az édesapád adta neked ezt a nevet.
Winn döbbenten nézett Simonra. Alice egyszer elmesélte neki ezt a történetet. Warrennel madarat lehetett volna fogatni örömében, amikor megmondta neki, hogy terhes. Képes volt megtenni harminc mérföldet a szárazföldig, csak hogy pezsgőt vehessen. – Azon az estén cheeseburgert ettünk, és pezsgőt ittunk a régi kávéscsészékből – mesélte a mamája vidám, felhőtlen mosollyal. Winn azelőtt sohasem hallotta édesanyját ilyen boldogan nevetni. És azóta sem.
– Szeretném, ha kislányunk lenne – mondta Warren. – Egy olyan szép kislány, mint az anyukája. Egy kislány, akiben van elég bátorság egyedül is kimenni a végtelen tengerre.
Alice hangja egyre halkabban, egyre szomorúbban, a „bátorság" szónál már szinte keserűen csengett.
– Erwinna lesz a neve – mondta Warren. – Erwinna, a tenger barátnője.
Honnan tudsz róla, Simon? – kérdezte Winn.
A fiú a hátán úszó, vidáman pancsoló fókát figyelte. – A prémfókák ritkábbak és egészen mások – szólalt meg. – Azok különös lények. Mollie, a barátnőm azt mondja, a prémfókák vízitündérek. Olyan szirénfélék. – Simon egy pillanatra elmosolyodott. A derűnek ez a rövid felvillanása azonban igen hamar szertefoszlott. – Erwinna... különös név. Amikor Jane elmondta, hogy hívnak, reménykedni kezdtem... azt reméltem, hogy talán... b... barátok lehetnénk. A prémfókák... Erwinna. Talán. – Egy pillanatra elhallgatott. Olyan kimerültnek látszott, mint akit végtelenül kifárasztott ez a néhány szó. Winn-nek ismét eszébe ötlött nehézkes, erőltetett járása. – Szívesen meghallgattam volna, hogyan vélekedik a papád Mollie történeteiről – mondta Simon. – De azt már soha nem fogjuk megtudni tőle. Hiszen halott.
Winn becsukta a szemét. Fülsértő módon törte meg a motor egyenletes zúgását a szó: halott. Még erősebben összeszorította a szemét, nehogy sírva fakadjon.
– A papám mindig azt mondja: – Még a halaknak is több esze van, mint neked, te fiú! – hallotta Winn Simon hangját. – Ezt úgy érti, hogy ő meg én sohasem lehetünk barátok. Winn? Erwinna?
A lány kinyitotta a szemét. – Jó, jó. – A fiú arcán mintha ismét mosoly villant volna. Aztán elfordult.

Winn belépett a „Kentucky Peddler” üvegajtaján. Édesanyja kis emléktárgy-boltja Alice és Winn házának jobb oldali, földszinti részét foglalta el. Az ajtón lévő harang hangjára Alice fölnézett. Éppen a polcokat töltötte föl áruval: új, színes kis posztókutyákat rakosgatott oda, ahonnan a szombati vevők megvettek néhányat.
– Ja, te vagy az? – szólalt meg megkönnyebbülten. – Már azt hittem, valami késői vevő. Ma este még meg kell sütnöm a csirkét, nagyapónak pedig készítek egy kis diós süteményt. Segítettél a hölgy holmiját kivinni a kocsihoz?
Winn bólintott. – Anyu, mi történt annak idején apuval?
Alice pontosan ugyanúgy tette oda a két kiskutyát a polcra, ahogyan az előtte lévők ott voltak.
– Hiszen már mondtam. Fölborult a csónakjával, és vízbe fúlt. Hirtelen megváltozott a szélirány...
– Egyedül volt?
Alice fogott egy portörlőt, és a Winn véleménye szerint tökéletesen tiszta polcokat kezdett törölgetni.
– Nem mondhatok többet – jelentette ki nyugodtan. A keze azonban remegett. – Képtelen voltam fölfogni, Winn. – Alice alig észrevehetően mosolygott. – Művész voltam… fantáziával megáldott művész. Warren nélkül azonban semmire sem mentem többé. Ezért is hagytam ott mindent. Magam mögött hagytam Mollie lágyan unszoló hangját. Elhagytam az éjszakai panaszos hangokat. Elhagytam a fókákat. Brenna és Warren után én mentem el utolsónak a szigetről...
– Brenna – ismételte meg Winn halkan. Hirtelen megborzongott, és végtelen szomorúság töltötte el. – Mollie... – mintha vigasztaló meleget érzett volna, ha nem kezdett volna el mérgelődni. Anyu már megint kezdi, gondolta.
Az édesanyját mintha valami háló tartaná fogva. A múlt titkaiból szőtt háló. Alice annyira fél szembenézni Warren halálával, hogy inkább csak vergődik ebben a hálóban, míg a múlt fenyegető pókként leselkedik rá valahol. S mivel úgy tesz, mintha az a BIZONYOS DOLOG nem is létezne, sohasem szabadulhat meg tőle: csak fut egyre körbe-körbe, anélkül, hogy kiutat találna.
Egyúttal persze azt is megakadályozva, hogy én elszabaduljak, és tisztán láthassak, gondolta Winn.
– Mollie és Brenna? Kik azok? – kérdzte.
– Úgysem ismered őket – felelte Alice, majd még hozzáfűzte: – Hidd el nekem, ez már mind a múlt, amit még te sem vagy képes megváltoztatni. A baleseteket egyszerűen tudomásul kell vennünk, Winn. Egy balesetnél senkinek sem kell megbocsájtanunk, legfeljebb a természetnek vagy a sorsnak.
– Tudomásul venni? Megbocsájtani? – kiáltott fel Winn olyan mérgesen, hogy a mamája ijedten rezzent össze. – Senkinek sem bocsájtok meg, aki elvette tőlem az édesapámat! Mondd meg, mi történt valójában! – Winn dühében akkorát toppantott a lábával, hogy a kirakós játék darabjai lehullottak a fatábláról földre.
– Nem mondhatok többet – ismételte meg Alice eltökélten. Szembefordult Winnel, és ránézett. – Miért érdekelnek egyszerre ennyire ezek a dolgok?
Winn előhúzta nadrágzsebéből az összehajtogatott rajzot Brennáról meg a szigetről.
– Átnéztem a láda tartalmát. És hirtelen nagyon közelinek és... valóságosnak tűnt az édesapám.
– Most pedig úgy gondolod, hogy mindent ki kell derítened róla, és meg kell tudnod, hogy ki vagy mi vette el őt tőlünk – tőled, igaz?
– Igen – felelte Winn elszántan. – És el fogok jutni a Black Gull szigetre, hogy kiderítsem!
Alice lehajolt, összeszedte a földről a kirakós darabjait és visszatette a táblára. Homlokát ráncolva megszólalt: – Már gyerekkorodban is mindig a legbonyolultabb kirakóst akartad összerakni.
– Apu is szerette a kirakósokat?
– Nagyon. Hiába, tudós volt. Nem mehetsz el a szigetre, Winn. Nem tudjuk összeszedni az útiköltséget Maine-be. Meg aztán hol is laknál ott, a szigeten?
– Miért ne lakhatnék a papám nővérénél? Annál a Jane néninél, aki minden karácsonyra képeslapot küld.
– Akkor Jane férjével, Jake-kel is együtt kellene laknod. Jake-kel és a fiával... Brenna fiával, Simonnal – mondta Alice. – De képtelen vagyok előteremteni az útiköltséget, Winn. És hagyj föl, kérlek, ezzel az örökös kérdezősködéssel! Nem tudok válaszolni. És még kevésbé tudok pénzt adni a távolsági buszra. – Ismét elfordult, hogy tovább törölgesse a polcokat. Winn a darabokban heverő kirakósra meredt. A hosszú hallgatást az ajtón lévő kis harang, majd a nagyapja hangja törte meg.
– Ki korán kel, aranyat lel. – Nagyapó minden szombaton náluk vacsorázott. És minden szombaton túl korán toppant be. Ilyenkor pedig mindig ugyanezt mondta: – Ki korán kel, aranyat lel.
– Csirke lesz – mondta Winn, mint minden szombat este. Nagyapó pedig, szokásához híven harsányan fölnevetett, és rákacsintott. Alice pedig szemét forgatva fölsóhajtott.
– Alice, Winn… szívem hölgyei – mondta nagyapó mindkettőjük vállára téve kezét. Erre aztán, nagyapó kedvéért, Alice és Winn egymásra mosolyogtak.
Vacsora után mindnyájan kiültek a verandára. Winn nagyapó mellett ült, a kerti hintaszéken. Alice pedig velük szemben, egy fehér csővázas széken.
Winn várt. Vacsora közben a nagyapja többször is rákacsintott. Tartogatott tehát valami nagy újságot neki.
Beszéltem ma Mrs. McClure-ral – szólalt meg. – Azt üzeni, az utolsó huszonöt dollárt nyugodtan elfelejtheted, és holnap hazahozhatod Marigoldot.
Marigold nagyapó szomszédasszonyának a lova volt, amelyet Winn meg akart vásárolni. Ezért vállalt el Winn már ősszel, télen és tavasszal is minden lehetséges munkát, tett félre minden centet. Mrs. McClure háromszázötven dollárt kért Marigoldért. Winn kevesebbet költött ebédre az iskolai büfében. Hulladékdobozokat gyűjtött, sőt még Mrs. Bradley kibírhatatlan hármas ikreire is hajlandó volt időnként vigyázni.
Winn már olyan szépen eltervezett mindent: a nyári szünidő nagy részét Marigolddal tölti majd, a nagyapja farmján, ami nincs is olyan messze Alice üzletétől. Ha kilovagol, nagyapó sokszor elkíséri majd, és ilyenkor jókat beszélgetnek. Így azonban mégiscsak gyakrabban elszabadulhat majd az üzletből, édesanyja szinte megszállott munkalázától.
Winn fölállt.
– Még el kell intéznem valamit.
Bement a házba, óvatosan becsukta maga után a konyhaajtót, és fölütötte a telefonkönyvet. Tárcsázott.
– Greyhound – jelentkezett egy közömbös férfihang.
– Mennyibe kerül a buszjegy Maine-be, valahová a Black Gull sziget közelébe?
Papírzizegést hallott, majd a férfi elkiáltotta magát: – Hé, Charlie! Tudsz Maine-ben valami Black Gull szigetről? – Aztán ismét beleszólt a telefonba: – Brich Head a legközelebbi szárazföldi buszmegálló. 274 dollár, 20 centbe kerül a jegy.
Winn letette a kagylót, majd újra tárcsázott. Amennyire tudta, elmagyarázta a dolgot Mrs. McClure-nak. Könnyekkel küszködött.
– Egy utazás? Igazán szép – mondta Mrs. McClure. – De sajnos nem tarthatom meg a jó öreg Marigoldot a következő nyárig.
Winn nagyot nyelt. – Elutazásom előtt még meglátogatom Marigoldot, viszek neki egy kis csemegét.
– Bizony, hogy szeretted mindig almával etetni.
– Édes, piros almával. Azt a fajtát szereti a legjobban. – Winn letette a kagylót és hunyorgott, hogy el ne eredjen a könnye.

Besötétedett. A tücskök már rázendítettek a szokásos esti dalra. Amikor Winn kilépett a verandára, Alice hirtelen elhallgatott. Winn tudta, hogy éppen az üzletbeli összezördülésükről mesélt nagyapónak.
A lány visszaült a nagyapja mellé, és a mamájára nézett. – Holnap reggel írok Jane néninek, és megkérdezem, hogy hétfőhöz egy hétre mehetek-e. Az egész nyarat a szigeten szeretném tölteni. A buszjegyet is ki tudom fizetni, abból a pénzből, amit Marigoldra szántam.
Nagyapó megpaskolta Winn kezét. Alice fölállt, és a veranda korlátjához lépett. Szemét törölgette. – Ebben a nyirkos levegőben állandóan könnyezik a szemem – mondta. A korlátra támaszkodva lenézett a ház körül növő liliomokra. – A virágoknak viszont jót tesz a pára.
– A sárgák a legszebbek – mondta Winn, elfogadva Alice kétségbeesett figyelemelterelő kísérletét. Mamájára nézett, aki ismét szemét törölgette. Mit is mondhatna még?
A nagyapja fejével az ajtó felé intett. Winn megértette a célzást.
– Megyek aludni – jelentette ki. Megölelte nagyapót, aztán odament a mamájához, és félszeg puszit nyomott az arcára.
Winn az előszobából látta, hogy a nappaliban ég a lámpa. Alice állandóan figyelmeztette, hogy takarékoskodjon az árammal. Winn eloltotta az ablak melletti kis kerek asztalkán álló lámpát. A nyitott ablakon behallatszott nagyapó szájharmonikájának magas hangja. Egy egyszerű kis dallamot játszott, Alice pedig énekelt. Szép hangja lehetett valamikor, most azonban érződött rajta, hogy régóta nem énekelt már.

Mély a tenger, nem juthatok át rajt’,
De szárnyaim repítenek majd.
Bocsáss a vízre egy csónakot,
Kedvesemmel hadd üljek ott!

Harmatos bokorhoz ért kezem,
A legszebb virágot megleltem.
De tüske szúrta meg ujjamat,
Szépséges rózsám ott maradt.

– Jaj, papa! – sóhajtott föl Alice.
– Nem tarthatod vissza, Alice. Fontos neki, hogy kiderítse az igazságot.
– Az igazságot? – Alice már nem sírt ugyan, de hangja még mindig remegett. – Mi az igazság? Mit mondhatnék neki, aminek bármi értelme volna? Brennáról is kérdezősködött. Amikor egyszer nálunk töltötted a karácsonyt, te is megismerkedtél vele. Emlékszel még rá?
– Jake első feleségére? Arra az igéző szemű asszonyra, az ezüst csíkkal a hajában? Ki tudná valaha is elfeledni? Sem előtte, sem utána nem találkoztam még hozzá hasonló nővel.
Alice bólintott. – Olajfestményen akartam megörökíteni. Már a vásznam is megvolt hozzá, amikor...
Winn egy hosszú másodpercig csak a tücskök cirpelését és a hinta nyikorgását hallotta. Nagyapó fölállt, és megfogta Alice kezét.
– Egyszerűen eltűnt – mondta végül Alice. – Aztán meghalt Warren. Én pedig nem bírtam többé festeni. Ki volt ez a Brenna, papa?
– Skót nagyanyám mesélt egyszer egy legendát... – kezdte el a nagypapa.
Alice azonban nem figyelt rá. – Ahogy itt üldögélek, a juharfák árnyékában, a szigeten töltött évek egészen valószerűtlennek tűnnek. Sőt néha azt hiszem, az egész csak álom volt, vagy talán csak egy Mollie-féle legenda. Eleinte egészen hétköznapi szigetnek tűnt. Elszigetelt, mégis lakott – egészen hétköznapinak látszó emberekkel. Aztán megjelentek a fókák. Egyre csak a fókák. Csupán egy a biztos: az a sziget megfosztott engem Warrentől.
Alice fölállt, és föl-alá járkált a verandán. Winn a falhoz lapult az ablak mellett. – Winnt is rabul ejti majd a sziget, papa, meglátod. Beszéld le róla, kérlek!
– Nem – mondta nagyapó. – Fölöslegesen aggódsz. Mi a csuda történhetne most már, ennyi év után?
Winn a szobájába ment, levette a cipőjét, és végigdőlt az ágyon. A szobát a hold fénye sötét és világos sávokra osztotta. Az ablaknál susogtak a juharlevelek. Winn elszenderedett. Egy fiatal nő titokzatos szemét vélte látni. Winn a Warren ládájában talált, prémfókákról szóló újságcikkre gondolt. Egyszeriben rájött, mi az a szó, amit Warren a lap szélére firkantott: „Brenna”.

Winn Ames valami neszt hallott, és megtorpant. De csupán egy tücsök cirpelése zavarta meg a kentucky-i júniusi éjszaka csöndjét. Mezítláb tovább osont hát az előszobában, majd fölmászott a keskeny padlásfeljáró lépcsőjén.
Fölkattintotta a lámpát. Por szállongott a fojtott levegőben. Winn a hajópadló középső, recsegő deszkáját óvatosan kikerülve lépkedett a padlás jobb sarka felé. Ott volt ugyanis az a régi, fekete láda, melynek rézzel futtatott névtáblájára egykor a W.P.A. kezdőbetűket vésték.
Winn letérdelt és mutatóujjával újra átrajzolta a kezdőbetűket.
– Warren Patrick Ames – suttogta. A láda az édesapjáé volt, aki immár tizenöt éve, még Winn születése előtt halt meg.
A lány fölnyitotta a ládát. Megcsikordultak a csuklópántok. A nyikorgás elég halk volt, nemigen ébreszthette föl az édesanyját. Winn mégis bűntudatosan nézett le a padlóra. Édesanyja hálószobája pontosan ott volt a padlástér alatt.
Anyu nem tiltotta meg, hogy kinyissam, gondolta. Alice Ames egy szót sem szólt, amikor Winn este a nagyapja régi szerszámkamrájában fölfedezte a ládát.
– Vidd haza a ládát! – mondta nagyapó.
Alice a ládáról nagyapóra, majd Winnre nézett. Szemöldökét összehúzva hunyorgott, mint akinek fáj a feje. Végül vállat vont.
– A "P" minek a kezdőbetűje? – kérdezte Winn.
– Patrick. – Alice aztán ettől fogva szóba sem hozta többé a ládát. Általában alig beszélt Winn apjáról. Ha pedig mégis, úgy valahányszor csak ugyanazt a néhány vidám történetet mesélte el. – Nem akarlak megterhelni a múlttal – mondogatta mindig. – Warren halálával egyszer s mindenkorra véget ért az én addigi életem.
– Pedig ez az én múltam is – mondta Winn a padlás áporodott, dohos levegőjében. – Warren akkor is az apám, ha nem ismerhetem már meg. Egymás után szedte elő Warren holmiját a ládából: volt ott kagylógyűjtemény, egy bizonyos Fats Domino lemeze, egy pár horgászcsizma.
Mindezek után jegyzetfüzetek kerültek elő. Warren Ames halbiológus volt. Világosbarna kartonborítójú spirálfüzetekbe írta feljegyzéseit. Voltak köztük tudományos megfigyelések, olvasmányainak tartalmi kivonata, de a magánéletéről szóló rövid beszámolók is. A legtöbb feljegyzés mellé odaírta a helyet és az időpontot is.
Winn rájött, hogy a papája nyilván mindig és mindenhová magával vitte a jegyzetfüzetét. Az egyik bejegyzés például október elsején, kilenc óra ötven perckor, a Boston felé tartó repülőjáraton készült. Egy másik fölött pedig az "1. motel" felirat állt. Sőt, a következő a „December 10. – otthon a fürdőkádban" címet viselte.
Az összes feljegyzés kusza, apróbetűs írással, sebtében volt odavetve. Winn az összes jegyzetfüzet címét elolvasta. Az utolsón a „Haltanulmányok a Thompson tónál" felirat szerepelt. A lány félretette a jegyzetfüzeteket. Később majd elolvassa valamennyit.
A jegyzetfüzetek alatt szakfolyóiratokat talált, mint például "Az állatok viselkedése" vagy az "Amerikai zoológus". Winn megnézte az egyik folyóirat tartalomjegyzékét: Hormonképződés és -felbomlás a rákfélék látószerveiben; Az élővizek kénnel való szennyezettségének hatása a heringek szaporodására; Vitás kérdések a prémfókák és Maine halászati üzemének érdekterületéről.
Ez utóbbi cikk szerzője Warren Ames volt. Winn föl akarta lapozni, de a lapozásnál egy piros filctollal bekeretezett cikkre esett a tekintete. "Milyen körülmények között képesek a fókák ikreket világra hozni?"
Winn átfutotta a cikket. Több szövegrész alá volt húzva. A jobb fölső sarokba pedig Warren Ames sajátos bolhabetűivel följegyzett egy szót, amit azonban Winn nem tudott elolvasni.
Most már csak egyetlen dolog maradt a láda alján: egy sötétzöld, kötött kardigán. Dohos tengervíz-szaga volt. Winn megrázta a kardigánt, és magához próbálta. A könyöke elvékonyodott, az ujján megfakult foltok jelezték, mintha Ames a kardigánt kizárólag fölgyűrt ujjal viselte volna. Winn, a szúrós gyapjút az arcához szorítva sírni kezdett.
Warren Ames eddig nem jelentett neki többet, mint egy férfit anyja réges-régi elbeszéléseiből. Egy szerényen mosolygó arcot az egykori fényképeken. Ez a kopott, zöld kardigán azonban szinte életre keltette benne az apját. Ekkor érezte át azonban először igazán azt is, hogy elvesztette.
Fölegyenesedett. – Valahogy majdcsak kiderítek mindent az édesapám életéről! – szólalt meg fennhangon.
Puff! A kardigánból valami belepottyant a ládába. Winn belenézett. Még egy jegyzetfüzet. Kartonfedelén vízfoltok. A címe pedig: „Tanulmányok a prémfókákról, Black Gull-sziget, Maine". Winn kinyitotta a füzetet. Az első oldalon két keltezést talált. Az első Warren Ames kézírása volt. A másodikat azonban nyilvánvalóan valaki más írta oda később. Egészen más írás volt. A beírt keltezés pedig az előzőnél mintegy három évvel későbbi március elseje. Az édesapja halálának napja, tudta meg később Winn a nagyapjától. A lány becsukta a jegyzetfüzetet.
Gyáva kukac, korholta saját magát.
– Mindent meg akarok tudni az édesapámról – mondta fennhangon, ismét fölütve a jegyzetfüzetet. Egy félbehajtott rajzlapot talált a spirálfüzet lapjai között, a hátoldalán a következő szavakkal: „Brenna, Black Gull-sziget, augusztus 1." Az édesanyja kézírása volt. Szépírás, ahogy Alice nevezte: finom vonalú, lekerekített betűk. Egy művész kézírása.
A rajz egy sziklás tengerparton álló fiatal nőt ábrázolt. A háttérben a tengerben fekete pontok: fókafejek.
Winn a fókákra meredt. Néha, ha beleélte magát – és nem volt túl fájdalmas -, megérzett, és meglátott olyan dolgokat, melyek mások előtt rejtve maradtak. Ébren is képes volt álmokat látni.
Sokszor rábeszélte Alice-t, hogy vigyenek haza kóbor kutyákat vagy macskákat. Néha még azt is tudta, mit gondolnak az állatok. Tudta, honnan kerültek oda, és azt is, hogy visszavigyék-e őket, vagy inkább ne. – Ez egy adottság: a dolgok velejébe látni. Mollie bizonyára így nevezné – mondta egyszer Alice.
Winn gyakran eltöprengett rajta, ki is lehet ez a Mollie. Most azonban beleélte magát ébren-álmodó képességébe. Az édesapja keresésére indult. Az álmokban pedig nincs jelentősége sem az időnek, sem a térnek, sem a halálnak.
Vihar készülődött. A csapzott, szürke madártollszerű felhők, mint verdeső szárnyak, vagy egy kísértet kifeszített ujjai kavarogtak az égen. A szél egyre kisebb és kisebb körökbe tömörítette, míg végül óriási, fekete esőfelhővé formálta a felhőfoszlányokat.
Warren Ames a vízen átgázolva nyújtotta felé a kezét. De aztán eltűnt, elsodorták a hullámok. A tenger szürke vize, mint valami élőlény, fölcsapott az égig. A tenger robaját is túlharsogó panaszos kiáltás sem emberi, sem állati hanghoz nem volt hasonló.
Winn fázósan burkolózott apja kardigánjába. De a szélnek és a hullámoknak már nyoma sem volt. Csupán a magas padlásablakon bevilágító sápadt holdfény maradt. Winn ismét a rajzon lévő fiatal nőre pillantott. Alice fekete filctollal festette a nő haját, de az egyik oldalon egy tincset fehéren hagyott. Az egész képből a nő mélyen ülő szeme volt Winnre a legnagyobb hatással. Ugyanolyan fekete, mint a haja. A tekintete még ezen a ceruzarajzon is igen titokzatosnak tűnt.
A padlás alatti szobában megnyikordultak a rugók. Winn lépteket hallott. A rajzon, a bekarikázott cikket tartalmazó folyóiraton és a jegyzetfüzeten kívül mindent visszarámolt gyorsan a ládába. Halkan lecsukta a láda fedelét. Lábujjhegyen a lépcsőhöz osont. Kisvártatva azonban mégis visszafordult, még egyszer kinyitotta a ládát, és kivette a kötött kardigánt is.
A látomására gondolva magához szorította. A láda és tartalma mintha valamiféle ajtót nyitottak volna édesapja megismeréséhez. A látomásában végre odatalált hozzá.
– Kinyújtottad felém a kezed – suttogta Winn. – Ennyi éve várod már, hogy rád találjak? Gondolod, hogy én majd megtalálom azt, ami vagy aki miatt el kellett veszítselek? El kell jutnom a Black Gull-szigetre!