.pdf formátumban itt,
.doc formátumban pedig itt.

Rendszergazda lelkem persze nem hagy nyugodni, ezért tájékoztatlak, hogy ha ragaszkodsz a .dochoz, ajánlatos letölteni és telepíteni ezt a betűtípust, mert ellenkező esetben valószínűleg a naplóbejegyzések ő és ű betűi nem szépen fognak megjelenni. :D Merthogy a gyári betűtípusban nincsenek benne, de az itt linkelt verzióban javítva vannak. Ezúton is köszi szépen Fontsuszternek! :D

További jó blogolvasgatást kívánok mindenkinek! :)

A történet 1992-ben jelent meg magyar nyelven, A Black Gull-sziget titka címmel, de az írója, aki Geraldine Marshall Gutfreund írói álnéven alkotta, 1988-ban írta. Németországban is megjelent, Zaubernacht auf Black Gull Island (per nagyjából Varázséj a Black Gull-szigeten) címen. Az írónak találtam valami bemutatkozó oldalféléjét, sok infó nincs rajta, de ha valakit érdekel, megkukkanthatja itt.

Ha netalán valaki nem tudná, és ráadásul lusta lenne beírni egy onlány szótárba, a gull jelentése sirály, tehát a sziget neve Fekete Sirály-sziget.
A homestead tanyát jelent, tehát az Ames-ek családi házikóját, az Old Homesteadet bátran fordíthatta volna a fordító Öreg Tanyának, de nem tette. :)

Na jó, több hülyeség már nem jut eszembe, úgyhogy ennyit erről.
Még várható ide egy bejegyzés, amiben tájékoztatom az esetleges érdeklődőket, hogy honnan lehet egyben az egész történetet letöltikézni, aztán valószínűleg nemigen firkálok már ebbe a blogba... :)

A szirének dalán át Winn egy úszó karcsapásait hallotta. A vízpartra rohant. A hold halvány fényében meglátta Simont. Odakiáltott neki. A szél azonban minden kiáltásánál egyre erősebben süvített és elvitte a hangját. Eleredt az eső.
Nem messze egy magányos, piros, evezős csónak himbálózott a vízen. Egy fapillérhez volt kikötve, valamivel följebb, a parton. Winn eloldozta a kötelet, és a csónakot magával húzva, a part mentén visszafutott. Két evező volt benne. Lehajolt, hogy kivegye az egyiket.
Ekkor azonban az áramlás hirtelen elsodorta a csónakot. Messze kint a tengeren vöröslő gömb jelent meg...
A lány reszketni kezdett. Álmában az édesapja magához intette, egyúttal azonban figyelmeztette is, hogy kerülje el a Zokogó Fókaszirtet. Winn jó úszó volt. De nekimerészkedhet-e ekkora viharban? Jeges víz fröcskölte le a lábát. Visszalépett, de Simont azért nem vesztette szem elől. A fiú most lehetett félúton a Fókaszirt felé.
Ismét fölmerült benne, hogy fogja magát, és egyszerűen hazautazik. De ekkor a hullámok ugyanazt zúgták, mint egyszer már azelőtt: „Hová akarsz futni? Hová?"
Nem! Az élete minden kincséért sem szabad elfutnia! Épp most, amikor szembenézhetett végre az édesapja halálának valódi okával. Itt az ideje, hogy szembeszálljon azzal is, ami kioltotta az életét. Érezte, hogy nem járhat már messze tőle. Szinte vonzotta magához a lányt.
Zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Winn behajította az evezőt a vízbe, és utánaugrott. Megmarkolta az evezőt, és elkezdett úszni a csónak felé. Amikor elérte, megkapaszkodott a szélében.
Csak a harmadik kísérletnél sikerült a felsőtestét átvetnie a csónak peremén. Aztán fölhúzta a lábát, és behuppant a csónakba. Megragadta az evezőket.
Úgy zuhogott az eső, hogy alig látott. Minden egyes evezőcsapásnál úgy érezte, szikrányi erő sincs már a karjában. Emberfeletti erővel mégis tovább evezett.
Ekkor megpillantotta Simont, már egészen közel a szirthez. Mintha lassabban úszott volna.
– Várj meg, Simon!
Simon nem úszott tovább, de nem is fordult felé. Csak taposott egyhelyben, épp csak a feje látszott ki a vízből. Winn az esőn és szélen át is hallotta, hogy énekel. Hangja összemosódott a szirének énekével. A dal szövegét azonban egyre túldübörögték a hullámok, úgyhogy a szavak is szinte csak fodrozódó habfoszlányoknak tűntek.
– Vissza kell hívnom! – könyörgött Winn a hullámoknak. Liláskék csíkok kúsztak föl az égre. Az eső elállt, és a hajnali szürkületben Winn látta, hogy a Zokogó Fókaszirtről fókák siklanak a vízbe, és úsznak tova kelet felé.
A lány beszedte az evezőt. A bokájáig ért a víz a csónakban. Talált ugyan egy konzervdobozt az alján, hogy kimeregesse, de túl fáradt volt, hogy lehajoljon érte.
„Késő, már késő" – zúgták a hullámok. Winn-nek fájt a torka, égett a szeme. Csupán fülében doboló szívverése felelt a hullámok gúnyos mondókájára. Lehunyta a szemét.
– Ha van erőd elviselni, döntsél hát a szíved akarata szerint!
Winn fölnyitotta a szemét. Olyan élethű volt a hang, hogy azt hitte, Mollie-t látja majd maga előtt. Pedig csak a szél süvített. Winn-nek eszébe jutott, hogyan kell hívnia valakit, akinek sellővér folyik az ereiben.
„Ha a hetes csillagkép alatt ejtesz hét csepp könnyet, augusztus elsején ismét előjönnek.”
Dalba kezdett. Az ég már kivilágosodott, aranyos rózsaszínre váltott, de a napkorong még mindig nem jött föl egészen. Épp hogy csak megvirradt. Ha Simon már teljesen átváltozott, soha többé nem alakulhat vissza emberré.
– Mennyi ideig tart, amíg egy ember fókává változik? – kiáltotta Winn a szélbe. – Van még remény?
A szél nem felelt, csupán egy sirály kezdett el rikoltozni. Winn most már tudta: ennyi nem elég. Még egy döntést kellett hoznia, még egy válaszút áll előtte.
„Nem lenne mégis lelkierőd mindnyájunknak megbocsájtani” – kérdezte nemrég Jane néni.
– Túlságosan fájna még – kiáltotta. – Nem bírok! – Szeme elé kapta a kezét, mégis egyre csak Jake-et látta, ahogyan a csónakjában várt rá.
– Meg tudsz bocsájtani? Legalább próbáld meg! – dübörögték a hullámok.
– Nem! – kiáltotta Winn.
– Életet az életért, életet az életért, életet, életet... – mormolták egyre a hullámok.
Ha Simon visszatérne, úgy nem csak hozzá, hanem Jake-hez is visszatérne. Ha viszont nem, akkor Jake örökre elveszítené. Mintha csak meghalt volna.
– Az én apámért az ő fiát! – Winnből szinte kirobbant a fájdalom. – Gyűlölöm Jake-et! – kiáltotta abban a reményben, hogy Simon is hallja. – Gyűlölöm az egész családot! – ismételte aztán egyre halkabban Simon szavait. Ekkor már kibuggyantak a könnyei: az első csepp Brennáért, a második Brenna kishúgáért. A harmadik Simonért. Aztán egy az édesanyjáért, egy az édesapjáért. Saját magáért is ejtett egy könnycseppet. Aztán a kelő nap első sugarában megcsillanva lepottyant a hetedik...
Megpillantotta Simont. Levegő után kapkodva, mindkét kezével szorosan megmarkolta a csónak szélét. Winn, utolsó erejét is összeszedve, fölsegítette a csónakba, és átölelte.
– Szeretlek. Veled akarok maradni – ismételte újra meg újra, amíg a fiú nyugodtabban nem szedte a levegőt.
Simon megérintette Winn könnyáztatta arcát.
– Éreztem, hogy már kezdek átváltozni. A lábaim mintha összenőttek volna. Úszóhártya nőtt az ujjaim közé. Akkor hallottam meg a kiáltásodat... – Még mindig ott szorongatta kezében azt a darabka szőrmét. – ...De mintha még valaki kiáltott volna – nézett a part felé.
Felváltva eveztek. A víz nyugodt volt, és áttetsző. Winn halkan énekelni kezdett.

Mély a tenger, nem juthatok át rajt’,
De szárnyaim repítenek majd.
Bocsáss a vízre egy csónakot,
Kedvesemmel hadd üljek ott!

Félúton a Zokogó Fókaszirt és a part között Simon letette az evezőket. Föltartotta magasra azt a darab szőrmét. A fiú reszketett az enyhe szélben. Lágyan beleejtette a fókabőrt a vízbe. Nemsokára elnyelte a tenger.
– Így már nem mehetsz többé közéjük.
Simon megfogta a lány kezét. – Tudom.

Jane néni és Jake a parton várta őket. Simon ugyan Jake-nek dobta a kötelet, mégis Jane néni kapta el, és kihúzta a csónakot a partra. Winn látta, hogy Jake szorongat valamit a kezében. Az édesapja sötétzöld kardigánja volt az. Zsebéből kilógott a világoskék jegyzetfüzet csücske.
Simon után Winn is kiugrott a csónakból. Jake a csónakhoz lépett, és beletette a kardigánt a jegyzetfüzettel együtt. Winn-re nézett.
– Szabad utat engedhetünk neki?
A lány bólintott. – Igen. Teljesítette a feladatát.
Jake beljebb tolta a csónakot a vízbe, és lendített rajta egy nagyot.
Winn egyenesen Jane néni kitárt karjába futott. Hátrapillantva látta, amint a csónak egyre kijjebb sodródik a nyílt tenger felé. Már csupán a hajótörzsön látszott néhol a piros festék nyoma.
Jake a kezét nyújtotta. – Isten hozott itthon, Simon fiam! – Amikor a fiú kezet rázott az apjával, Jake Winnre nézett. Valóban rámosolygott volna? Winn még mindig nem volt biztos benne, hogy képes lesz-e valaha is megkedvelni ezt az embert. Ennek ellenére ő is rámosolygott.
A hangos nyávogásra mindnyájan megfordultak. Puck vonult be büszkén a kör közepére, mint egy király az alattvalói közé. Aztán – vissza se nézve – megindult az ösvényen fölfelé. Szemmel láthatólag biztosra vette, hogy mindnyájan követni fogják.
Winn elmosolyodott. Nevetséges egy felvonulás: Jane néni hálóingben, Jake pizsamában, Simon meg ő pedig csuromvizesen, bőrig ázva. Így vonulnak szépen egy büszke járású, borostyánszínű macska után. Puck persze nyilván Mollie kunyhójához vezeti majd őket. Mollie pedig már várja mind a négyüket. Terített asztallal, édes zsömlével és teával.
Winn kézen fogta Simont. Mielőtt az erdőbe léptek volna, még egyszer visszanézett. A kelő nap fénye beragyogta a tengert, és messze, keleten lassan elhaltak a fókák panaszos dalának utolsó hangjai is.

Winn lassan lépkedett a parton.
– Most már legalább tudom, mi történt az édesapámmal – szólt oda a hullámoknak. A hullámok azonban nem feleltek. Belerúgott a kikötőben lévő egyik fapillérbe. Megfájdult a lába. Örült, hogy egy darabig legalább ez a fizikai fájdalom köti le a figyelmét. De aztán hamar elmúlt.
És újra csak az járt a fejében, mire is gondolhatott az édesapja utolsó pillanataiban. Vajon a mamájára és a meg nem született gyermekre, akit annyira szeretett volna? Átvillant-e az agyán az utolsó pillanatban, hogy egy ilyen Jake-féle emberért kell elhagynia feleségét és gyermekét?
Winn belerúgott még az utolsó pillérbe, aztán a rakpartról fölugrott az erdő felé vezető útra. Mire fölpillantott, már rég letért az útról.
Kiért egy tisztásra. A magas fű és a dúsan burjánzó gyomnövények ellenére is egy udvar körvonalait vélte fölismerni. A közepén aprócska házikó. Előtte, egy oszlopon ütött-kopott tábla himbálódzott. Winn kiböngészte a betűket: AMES. A mamája festette a feliratot. Sárga liliomokkal szegélyezett út vezetett a házhoz. Winn elnézte a virágokat. Ahogy a nap áttűzött a leveleken, különös mintákat vetett a fűre. Mintha egymásba fonódó körök lettek volna.
A házikó olyan volt, mintha az imént hagyták volna csak el a lakói, hogy bármelyik pillanatban visszatérjenek.
– A szüleim háza – szólalt meg Winn fennhangon. Megpróbálta maga elé idézni a szüleit, olyannak, amilyenek akkoriban lehettek. Az édesapját, mintha még élne, és az édesanyját, mintha még tudna olyan vidáman kacagni, mint a tavaszi zsongás.
Enyhe szellő zörgette meg az egyik ablaktáblát. Mit is mondana vajon az apjának, ha most egyszeriben kilépne a házból?
Összerezzent, mert lépteket hallott. Simon állt mögötte.
– Beszéltél vele?
– Igen.
– Gyűlölöd?
– Nem is tudom.
– Mihez kezdesz most?
Winn vállat vont.
– Be kellett volna számolnom neked a jegyzetlapokról.
– Egy-egy az állás – rázta meg Winn a fejét.
Simon kérdőn nézett rá.
– Láttam a mamádat Szent Iván éjjelén. Én sem mondtam el neked, mert attól féltem..., hogy elhagynál érte.
– Tényleg láttad? Hát él?
– Nem lehetek biztos benne. Talán csak kísértetet láttam. – Winn a házra mutatott.
Simon úgy nézett a házra, mint aki most látja először. – Ez is csak egy álom – mondta. Megfogta Winn kezét, a lány pedig hagyta, mert ez legalább a valóság egy része volt, amelyben megkapaszkodhatott.
– Itt volt nekünk az egész július, Erwinna – szólalt meg Simon akadozva. – A miénk volt. És neked csak augusztus végén kellene hazamenned...
Winn elhúzta a kezét.
– Nem! Nem élhetek továbbra is egy fedél alatt az apáddal! Haza akarok menni!
– Szóval még idő előtt el akarsz hagyni! – Simon összeszorította az ajkát és ökölbe szorult a keze, mint ott, az ünnepség estéjén. Hunyorogni kezdett.
– Téged nem gyűlöllek – mondta Winn, és kézen fogta a fiút.
Simon ellökte a lány kezét.
– De nem is szeretsz! El akarsz hagyni! – Fölemelte a hangját. – Menj csak, ha akarsz! Hordd el magad! Gyűlölöm az apámat! A tiédet is! Meg az anyámat! Gyűlölöm az egész családot! Téged is!
Winn-nek nagy erőfeszítésébe került, hogy ne szaladjon el, hanem megpróbálja elviselni Simon szavait. A fiúból azonban olyan vigasztalhatatlan zokogás tört ki, mintha soha nem akarná abbahagyni. Akkor aztán Winn megfutamodott. Futott, futott az erdőn át, amíg meg nem botlott, és bele nem huppant a puha harasztba.
Mélyen belélegezte a friss fű illatát. Ide már nem hallatszott el az a szörnyű zokogás. Egyedül volt. Körülölelte az erdő csöndje, amint összekuporodott az avaron. Sírni tudott volna. De nem jött könny a szeméből. Egyszerűen csak halálosan fáradtnak érezte magát.
Az erdőre már sötétség ereszkedett. Winn arra ébredt, hogy mindene fáj. Hogy került ide? Felnyögött, amikor az eszébe jutott.
Tervezgetni kezdett. Holnap reggel majd akkor hordja ki a holmiját a házból, amikor Jake és Simon már vízre szálltak a csónakjukkal. Jane néni majdcsak talál valakit, aki hajlandó őt átvinni a szárazföldre. Otthon majd azt mondja, honvágya volt. A mamája biztos nem fog kérdezősködni. Végül is alig érkezik majd korábban a tervezettnél. Hiszen már...
Fölugrott. A bal lába elzsibbadt. Türelmetlenül rázogatta és föltápászkodott. Augusztus elseje van! A harmadik varázséj! Lehet, hogy máris elkésett. Rohanni kezdett.
Csak futott, futott az erdőn át, kétségbeesetten keresve Mollie kunyhóját. Egyszer csak egy furcsa dallam ütötte meg a fülét – különös, de emberi hangok. Sarkon fordult, mert ezek szerint a tenger felé futott. Pedig először Mollie-val kell beszélnie, hogy megkérdezze, elvitte-e Simon az örökségét?
Megpróbálta tudományos alapon végiggondolni a dolgot. Az éneklő hangok szerint a szirének már emberi alakot öltöttek. De mit jelenthet ez Simon esetében? A szirének éjfél és pirkadat között mutatkozhatnak emberi mivoltukban. Hogyan is lehet ez egy olyan ember esetében, aki éppen megfordítva, fókává akar válni.
Megtorpant. Hát persze! Félénken pillantott az égre, a pirkadat első jeleit kutatva. Még semmi. A szirének éjfélkor változnak emberré, és pirkadatkor vissza, fókává. Egy ember tehát, sellővérrel az ereiben, nyilván szintén pirkadatkor változhat fókává.
Valamit azonban nem szabad figyelmen kívül hagynia. Igaz, a sziréneknek is az évente háromszor beköszöntő varázséj csodáira kellett hagyatkozniuk. Nekik azonban, a fókabundájuk alatt, ott volt az emberi bőrük is. És mindaddig, amíg az átváltozás során el nem veszítik a fókabőrüket, ismét fókává, illetve emberré változhatnak.
Simonnak ugyan sellővér folyt az ereiben, mégis csak egy bőre volt, hiszen emberi alakban jött a világra. Saját bőrét cserélhette volna csak föl fókabőrre. Hogyan is tarthatná meg emberbőrét, ha annak kell a varázslat során fókabundává változnia? Semmivé foszlana, örökre elveszne!
Ha egyszer lezárul ez az átváltozás, Simon soha többé nem lehet más, mint fóka.
Winn futott, ahogy csak bírt. Azt hitte, elutazhat csak úgy, hogy ne lássa többé Simont. Csak most ébredt a tudatára, mit is jelent, ha a fiú tényleg beáll a szirének közé. Soha többé nem foghatja meg a kezét, nem beszélhet vele...!
A fiú a szemére vetette, hogy Winn nem is szereti. Pedig szereti és ezt meg kell mondania neki! Mindegy, hogyan dönt aztán, de előbb ezt meg kell tudnia! Winn ismét az égre pillantott. A fekete égen fényesen ragyogott a hold a csillagok között. Közben a Mollie kunyhója előtti tisztásra ért.
Amint Mollie ajtót nyitott, Winn rögtön tudta, hogy már elkésett. Az öregasszony mellett benézett a kunyhóba. Nyitva volt a tölgyfaláda teteje. Puck ott állt a láda mellett és fájdalmas, panaszos hangon, egyhuzamban nyávogott.
– Kerülj csak beljebb, gyermekem!
Winn követte Mollie-t az asztalhoz, amelyen két üres teáscsésze árválkodott. – Összevesztem Simonnal – mondta.
– Tudom – bólintott az öregasszony.
– Meg akarom mondani neki, hogy a múltnak – a Jake-kel, meg az én apámmal kapcsolatos történetnek – már nincs jelentősége. Borítsunk fátylat az egészre! Már nem számít. Most már nem...
Miközben ezeket a szavakat mondta, egy hang folyamatosan ezt zúgta a fejében: „Számít, számít, mindig is számítani fog!"
Winn az öregasszonyra nézett. Csak ő adhat tanácsot, mihez is kezdjen most. – Mollie, kérem!
– Te is beletartozol a körbe, gyermekem. A többiek már döntöttek. Mindnyájan válaszút előtt állunk. Ha van erőd elviselni, döntsél hát a szíved akarata szerint!

Winn ismét lehunyta a szemét. Csak el kell olvasnia az utolsó feljegyzéseket, hogy megoldódjék végre a rejtély: hogyan és miért kellett Warren Amesnek meghalnia. Ha elolvassa a jegyzeteket, nem kell többé rémálmok közt hánykolódnia, egyenesen szembe kell viszont néznie édesapja halálával. Olvasni kezdte a megsárgult vízfoltokkal borított papírt.

...Jake bevallotta nekem, hogy február utolsó napján rálőtt az én fókaikreimre. Egyiküket egész biztosan megölte. Stew és még néhány halász jutalmat ígértek neki minden megölt fóka után, Jake-nek pedig kellett a pénz, hogy megjavíttathassa a csónakját.
– De nekem fogalmam sem volt, fogalmam sem volt... – hajtogatta egyre.
Az ikreimre gondoltam. Nem is tudósnak éreztem magam, akinek a legfontosabb kutatómunkáját tették tönkre. Inkább olyan érzésem volt, mintha a gyerekeimet ölték volna meg.
Jake átkarolt. Egész testében reszketett.
– Erről álmodtam az éjjel – mondta. – És tudom, hogy álmomban egyre azt kiabáltam: Lelőttem őket! Reggel csak egy pillantást vetett rám, aztán elfordult, mintha irtózna tőlem. Tehát tudja. Tudja, hogy én öltem meg a...
A vállára tettem a kezem. Hiszen én vagyok az egyetlen barátja. Vajon mi lehet az, amiről fogalma sem volt? És ki az, aki tudja, hogy megölte az ikrek egyikét? Talán Brenna?
– Velem kell maradnia! – tört ki Jake-ből. – Maradnia kell! Hiszen gyereket...
Brenna jelent meg a nappali ajtajában. Falfehér volt az arca. Egy szót sem szólt, csak sóhajtva a hasára tette a kezét.
– Nem fogadtam el érte a pénzt – mondta Jake...

Winn-nek fölkavarodott a gyomra. Egy fedél alatt lakik, egy asztalnál eszik a gyilkossal! Álmában lejátszódott előtte az egész gyilkosság. Igaz tehát, hogy Brennát és a kishúgát látta. Jake, ezzel szemben, nem láthatott mást, mint két fókát.
– Akkor is bűnös – mondta ki Winn hangosan. Jake kioltott egy életet. Egy életet, amelyért a tenger vérbosszút követelt.
Winn a többi lapra pillantott. Azok még pecsétesebbek voltak. Az utolsó oldal már teljesen elsárgult és összegyűrődött. Winn, kezében a jegyzetekkel, az előszobán át, egyenesen Simon szobájába rohant.
– Winn...? – A fiú fölkattintotta a lámpát.
– Az apád lőtt rá Brennára! És ő ölte meg az ikertestvérét is!
Simon kiült az ágy szélére és lesütötte a szemét.
– Tudom. Én is elolvastam azokat a lapokat.
Winn-nek reszketett a keze. A lapok lehullottak a padlóra. A lány térdre rogyott.
– Olvasd el még az utolsó feljegyzéseket is! – mondta a fiú.

... Február 6.
Ma hajnalban Brennának fia született. Jake-kel madarat lehetne fogatni örömében. Tudom, mit érez! Alice is gyereket vár. Elképzelhetetlenül boldogok vagyunk!
A fókák is világra hozták kicsinyeiket. Tegnap megnéztem a Little White Horsnál a kis fókákat és az anyaállatokat. Hiába tudom, hogy az ikreim már nem jöhetnek vissza, mégis, még mindig őket keresem a Nagy Fókaszirtnél.

Február 28.
Brenna ragaszkodott hozzá, hogy ma reggel kievezzen velem a megfigyelőhelyre. Magával hozta a kis pólyást is, akit szinte megszakítás nélkül szoptat. Fölsóhajtott, és azt mondta:
– Amíg vele vagyok, nem bántja a tenger. Nem elég, hogy megvédem, de még meg is jutalmazom majd. Csakhogy... – Gyöngéd pillantással a kis Simonra nézett, és sírva fakadt. Amikor át akartam tőle venni a babát, szinte fújtatott rám. Valahogy az volt az érzésem, mintha ezt a jelenetet átéltem volna már Brennával egyszer.
– Olyan volt még – mondta szinte magában –, mint egy kisgyerek. Aztán hozzám fordult. – Ha elmegyek, tartsd távol Jake-et ettől a helytől!
Éppen a Nagy Fókaszirt közelében voltunk, ahol az utóbbi időben igen erősen örvénylett a víz. Megkérdeztem, miért akarja elhagyni a családját. Felelet helyett egy bölcsődalt kezdett el dúdolni.
Most jut csak eszembe, ahogy ezt leírom, hogy hol is hallottam már ezt a különös dallamot. A fókák között, ahol a kicsinyeiket fölnevelik. Csak nem bizonyulnak végül igaznak Mollie ősrégi legendái? De miket is gondolok én itt! Egy tudós! Bár a nyilvánvaló tényeket még a tudósok sem tagadhatják.
Négy fókabébit is láttunk ezen a reggelen, méghozzá mindegyiket anya nélkül. Ez pedig annyit jelent, hogy a kicsik három hét után már jól elvannak anyatej nélkül...

Winn fölvette a padlóról az utolsó oldalt. Az írás itt már csak kusza macskakaparás volt, mintha mozgó autóban vagy csónakban körmölte volna le Warren. Az utolsó sorokat már alig lehetett kiolvasni.

... Március 1.
Brenna elment. Ma reggel Jake a pólyás bömbölésére ébredt. Csaknem beleőrült. Még a fiáról is teljesen megfeledkezett és egyszerűen föl sem kelt az ágyból. Késő délután aztán azonmód, pizsamában, berontott hozzánk. Jane éppen ott volt nálunk. – Átköltözöm hozzád és gondjaimba veszem Simont – közölte Jake-kel ellentmondást nem tűrő hangon. Jake azonban, mintha nem is hallotta volna. Átkozta Mollie-t és egyre azt kiabálta, hogy úgyis kievez a Nagy Fókaszirthez.
Ebben az állapotban pedig csak nem hagyhattam egyedül vízre szállni! Elkísérem hát. Az én evezős csónakomon jöttünk. Hagyom, hadd evezzen csak ő, a fizikai munka remélhetőleg lecsillapítja majd. Alice még utánam kiáltott valamit. Nem értettem, mit mond. Hirtelen felélénkült a szél...

– Jake helyett kellett tehát meghalnia – szólalt meg Winn. – Nem Warren Amesnek, hanem Jake Keithnek kellett volna vízbe fúlnia. A te apádnak, nem az enyémnek.
Simon eltakarta kezével az arcát és nem válaszolt.
– És te ezt mindig is tudtad?
Simon megrázta a fejét.
– Azon a vasárnapon, amikor Mollie-tól hazajöttünk, megkérdeztem Jane-t, mit tud erről. Akkor mutatta meg ezeket a lapokat. A padlástakarításnál bukkant rájuk, és el akarta mindet égetni. Jake azonban szavát vette, hogy nem semmisíti meg a feljegyzéseket. Meg akartam mondani neked, Winn. Meg is próbálkoztam vele. Az ünnepség estéjén is. Meg ma este, amikor a nagyapád levelét mutattad. De féltem. Attól, hogy rögtön elutazol, ha megtudod, mit tett az apám.
– Szép kis apa az ilyen! – fakadt ki Winn. – Beszéltél vele a dologról?
– Nem vagyok rá képes.
– Én viszont igen! – fordult szembe vele Winn mérgesen. Simon azonban olyan szerencsétlenül nézett ki, hogy a lánynak kedve lett volna megölelni. Most azonban nem volt ideje vele foglalkozni. Most először is föl kellett derítenie még a legutolsó, apró kis részleteket is az apja haláláról. Azt az embert kell kifaggatnia, aki felelős ezért. Elhagyta Simon szobáját.
A fiú kiment utána az előszobába. – Nincs itthon. Kiment a szobádból, és elhagyta a házat. Láttam.
Winn megpördült. – Én meg azt hittem, te vetted el a jegyzeteket Jane nénitől, hogy megmutasd nekem.
– Nem.
Jane néni jött ki az előszobába.
– Jake vitte be neked, Winn. Azt hiszem, lement a mólóhoz. – Fölsóhajtott és meg akarta ölelni. Winn azonban visszahőkölt. Úgy tett, mintha észre sem venné Jane néni sértett arckifejezését.
– Mindezt nem tudtam biztosan – mondta nagynénje – amíg meg nem találtam a jegyzetlapokat. Jake rendezte úgy, hogy megtaláljam. Amikor jöttél, pánikba esett. Tudta, nem lesz képes megakadályozni, hogy kiderítsd az igazságot. Mollie látogatása aztán végképp meggyőzte erről. Azt hiszem, ő maga akarta, hogy mindent megtudj. Ezért is értett egyet a meghívásoddal. A bűntudat tönkretette az egész életét. Túl sokáig nyomta a lelkét ez a titok. A te ittléted szinte fölkínálta neki a lehetőséget. Mégis fél... – Jane néni Simonra pillantott. – Fél tőle, hogy elveszíti még azt is, amije megmaradt. Elhiszem, hogy neked nehezedre esnék, Winn. De Simon talán meg tudna bocsájtani neki. Az édesapjának.
Simon némán lesütötte a szemét.
– Én pedig... – folytatta Jane néni – ...nos, hát nekem mégiscsak a férjem! Te viszont, Winn...
– A papám volt az egyetlen testvéred!
– És hogy szerettem Warrent! – mondta Jane néni fölindultan. – Nem lenne mégis lelkierőd mindnyájunknak megbocsátani? Mindnyájunknak, amiért ilyen sokáig őriztük a titkainkat? Próbáld meg, Winn, kérlek! És próbálj meg Jake-nek is megbocsájtani!
Winn arra a képre gondolt, ahol az édesapa a kislányát vezeti kézenfogva. Aztán a festőnőre, akinek egykor olyan vidám volt a kacagása, mint a tavaszi kikelet. Jake örökre megfosztott ettől a jókedvű anyától, gondolta. Meg az édesapámtól. És attól a kislánytól, aki akár én is lehettem volna. Berohant a szobájába, és bevágta maga mögött az ajtót. Villámgyorsan magára kapta a ruháját, és kiszaladt a házból. Rá sem hederített Jane nénire és Simonra, akik még mindig megkövülten álltak az előszobában. Szeme csücskéből a sarokban lévő állóórára nézett. A holdba rajzolt emberfej vészjóslóan vigyorgott, mintha még valami titkot rejtegetne ott, a csillagkoszorúban.
Winn egy pillanatra megtorpant, aztán összeszedte magát, és a hátsó ajtón át lerohant a mólóhoz. Már fölkelt a nap. A BRENNA azonban még ott horgonyzott. És ott ült benne a férfi, aki miatt az apjának meg kellett halnia. Halfejeket rakosgatott a rákfogóládákba.
– Ugorj a fedélzetre, Winn!
Winn nem fogadta el Jake kezét, hanem egyszerűen átlendült.
– Te lőtted le azt a fókát! Neked kellett volna megfizetned a haláláért! Helyetted halt meg az apám! – ordította.
– Azt hittem, velünk marad... a fiú miatt. Még azt is bebeszéltem magamnak, hogy nem is... az, aminek gondolom – mondta Jake. – Pedig tudtam. Miután rálőttem arra a két fókára, a távcsövembe néztem. A kisebbik fóka még felém fordult a halála előtt. Amikor rátaláltam Brennára és ugyanazokat a fekete szemeket láttam viszont, mellyel a szürkésbarna fóka rámnézett, rögtön rájöttem. De akkor ez nekem mit sem számított. Csak velem maradjon. Végül aztán elmeséltem Warrennek, mit tettem. Nem bírtam már egyedül elviselni...
Jake Winn szemébe nézett, mialatt mesélt. A lány mégis úgy érezte, mintha valaki mást képzelne oda maga elé.
– Nem akartam, hogy Warren kievezzen velem a tengerre. Az az őrült ötletem támadt, hogy megpróbálom Brennát valahogy visszahozni. Nélküle fabatkát sem ért az életem. Az sem érdekelt, hogy vízbe fúlok-e vagy sem. Legalábbis azt hittem.
Kitisztult a tekintete. Ezúttal már valóban Winnhez intézte szavait.
– Én is hallottam már az „Életet az életért”, meg a tenger vérbosszújával kapcsolatos legendákról. Warren azonban nem akart egyedül elengedni. Igaz barát volt – mondta Jake keserűen. – Épp a szirthez értünk, amikor kitört a vihar. Soha életemben nem éltem még át hasonlót. A hullámok az egekig csaptak körülöttünk. Mi pedig ott ültünk egy kis evezős csónakban. Csak sodródtunk, mint falevelek az őszi szélben. Warren még odakiáltotta, hogy próbáljak meg továbbevezni. De nem bírtam. Ki akarta tépni az evezőt a kezemből. Én azonban nem eresztettem el. Nem bírtam. A víz színe vérvörösre változott. Egy kislányt láttam úszni benne. Hallottam Brenna kiáltását. A hullámok valamit zúgtak a fülembe. Aztán fölborult a csónak. Warren visszarántott az örvényből. A víz még vérvörös volt, de a vihar alábbhagyott. Megkapaszkodtam a csónakban, és elkezdtem keresni Warrent. Szélcsend volt már, a víz is nyugodt lett, és áttetsző. Megtaláltam a jegyzetfüzetet, de az ő holtteste soha többé nem került elő. Másnap elsüllyesztettem a csónakot.
Jake Winnre nézett. Szeme most inkább kék volt, nem az a jeges acélszürke. – Ami történt, megtörtént. Warren Ames volt az első és egyetlen igaz barátom. – Azzal Jake ismét a munkába vetette magát, mintha meg is feledkezett volna Winnről.
Winn a partra ugrott.
– Sajnálom, kislány – hallott egy fojtott, érdes hangot. Vagy talán csak képzelődött volna?

Szolgálati közlemény, hogy közeledünk a végéhez, ugyanis már csak egyetlen fejezet van hátra, ami szintén két részletre bontva érkezik. Ha kérhetném, legalább a végén jelezzétek kommentben vagy a csetboxban, hogy tetszett-e a történet... :)

Egy héttel később meghozta a postahajó Winn nagyapjának a válaszlevelét. Winn egy mély lélegzettel föltépte a borítékot.

Kedves Winn!
A nagymamám az utolsó nyarán, ott, a hegyekben, ahol laktunk, sokat gondolt arra a tengerparti kis falura, ahol gyermekéveit töltötte. Akkoriban én voltam az egyetlen a családban, aki meghallgattam és el is hittem a történeteit. Szinte még most is hallom a hangját. „Pontosan úgy történt, Geordie, ahogy azt most neked elmesélem” – mondogatta mindig. Aztán már bele is kezdett egy újabb történetbe. Ezek egyike jutott akkor este, ott a verandán az eszembe. Elmesélem hát most neked, amennyire még emlékszem rá.
Élt egyszer egy fiatalember, egy fókavadász. Az volt a foglalkozása, hogy megölje a fókákat. Egy sötét márciusi éjszakán már éppen hazafelé evezett. Az egyik aznap elejtett fókája azonban valahogy kiesett a csónakból. Az pedig nagy szerencsétlenséget jelent: ha fókavér jut a tengerbe, Tengeranya megtudja, hogy egyik gyermekét megölték. Olyankor aztán vihart küld az emberekre. Ki is tört a vihar. A fiatalember azt hitte, nem ússza meg élve.
A habokból azonban fölbukkant egy gyönyörű leány, és biztonságban a partra segítette. A legtöbb ember persze egyszerű fókának nézte volna azt a lányt. A leány pedig, annak ellenére, hogy a férfi fókavadász volt, beleszeretett. – A következő dagálynál eljövök hozzád – ígérte meg neki. – És veled is maradok, a feleséged leszek. Ha hozzám tartozol, Tengeranya megkíméli majd az életed. Amíg el nem jövök, a sziget túloldalán szállhatsz csak tengerre, mert Tengeranya megjegyzi magának ezt a helyet. – A hableány a vörös színű vízre mutatott, oda, ahol az elejtett fóka a vízbe pottyant. – Tengeranyának nem lesz nyugta addig, amíg bosszút nem áll a társam életéért. Ne feledkezz meg erről! Nélkülem nincs menekvés a számodra. – E szavakkal aztán a hableány eltűnt a hullámok között. A fiatalember családja és szomszédai már mind ott vártak rá a padon, és örültek, hogy megmenekült. Az egyik kisfiúnak azonban begurult a labdája a vízbe. Amikor a labdát elragadták a hullámok, a gyerek sírva fakadt. A fiatalember gondolkodás nélkül a vízbe vetette magát, hogy kihozza a labdát. A tenger azonban fölmorajlott, és a fókavadászt elnyelte az örvénylő mélység. A padon állók közül senki sem kísérelte meg kimenteni. Tudták, hogy a tenger úgyis megteszi a kötelességét: életet az életért. Ha megmentette volna bárki is a fiatalembert, neki magának kellett volna helyette elpusztulnia. Egyedül a fókalány menthette volna meg, az ő szárazföldi életre való ideje azonban még nem érkezett el.
Az édesapád haláláról pedig én sem tudok többet, Winn, mint azt, hogy egy csónakbaleset következtében vízbe fúlt. Ennek ellenére... Tudod, hogy mindig megérzem, ha eső jön és be kell hordanom a szénát. Fölismerem az égi és földi jeleket. Néha azonban csupán a lábamban jelentkező fájdalom figyelmeztet. Nos, éppen így azt is érzem, hogy Warren nem egy egyszerű baleset következtében halt meg. Szegény édesanyád elhatározta, hogy nem veszi figyelembe az ilyesfajta jelzéseket. Még valamit, Winn! Meg fogod találni az igazságot. Az igazságot, amely feloldoz majd téged. Szeretettel üdvözöl:
Nagyapó

Este aztán, az erdei kedvenc helyükön, Winn megmutatta Simonnak a levelet. A fiú alaposan átolvasta, majd gondosan újra összehajtogatta, úgy adta vissza Winn-nek. Magához vonta a lányt, és először homlokon, majd szájon csókolta.
– Rendkívüli ember lehetett az apád.
Winn a csóktól még kissé kábán hunyorgott. – Micsoda?
– Biztosan az volt, ha ilyen nagyszerű lánya van – sütötte le Simon a szemét. – Azt hiszem, jobb lesz, ha most hazamegyünk.
A házhoz érve Simon motyogott valamit, hogy az új kagylóit kell még fölcímkéznie. Kint hagyta Winnt a verandán.
A lány a korlátnak dőlt. Szürke csíkos, fehér felhőfoszlányok úsztak át az égen. Egy-egy sápadt kék folt bukkant csak ki köztük néha. Miért mondhatta Simon vajon azt az édesapámról, töprengett magában.
Nagyapó pedig valamiféle előjelekről ír a levelében. Ő pedig képtelen ezeket a megérzéseket – a kirakós darabjait – összerakni. Először azonban még a hiányzó kis részletre kellene rábukkannia, hogy beilleszthesse a többi közé. Vagy Simon talán már meg is találta nélküle? Vékony pólójában megborzongott. Vége felé járt a július, hűvösebbre fordult a szél.
Állt a parton és a Zokogó Fókaszirtet nézte. Tükörsima volt a tenger. Az ég fáradt-kéken sötétlett, néhány sápadt felhő azonban megzavarta a nyugalmát. Téli alkonyat volt. Egy nő ült a Fókaszirten, fekete hajában fénylő ezüstös tincs.
Brenna nevetését sodorta felé a tengeri szél. Kagylóit magasra tartva gyönyörködött bennük. Winn nyomát sem látta az arcán annak a kétségbeesésnek, ami Szent Iván éjjelén töltötte el, sem pedig a magánynak, melyet Alice Brennáról készített rajza olyan megkapóan érzékeltetett. A Winn előtt lepergő jelenet tehát még valamikor korábban játszódhatott.
Brenna nem volt egyedül. Egy másik leány bukkant föl a vízből. Egy apró termetű, szürkésbarna hajú kislány. Ugyanolyan nagy, fekete szeme volt, mint Brennának, de nem volt olyan feltűnő szépség, mint ő, inkább csak kislányosan bájos. A lányok mozdulataiból Winn kitalálta, hogy a kisebbik még újabb kagylókért akar lemerülni. Nevetve siklott vissza ismét a vízbe. A tenger felszínét azonban hirtelen körkörös rezgések zavarták meg.
Két lövés dördült.
A kislány egy pillanatra még fölbukkant. Hófehér mellén vöröslő seb tátongott. A sziklán térdelő Brenna kinyújtotta felé a kezét. A lány szétlőtt vállából csakúgy patakzott a vér.
– Húgocskám! – kiáltotta Brenna.
Elvették tőle, elvették, zúgták az egyre magasabbra csapó hullámok.
A szél fölélénkült, a víz tarajos, habzó hullámokat vetett. A halálosan megsebesült kislány haja teste köré csavarodott. Már nem egy leány, hanem egy fóka küzdött az életéért, amíg az örvények magukkal nem rántották a mélybe. A hullámok zúgva csaptak össze fölötte.
Brenna vad elszántsággal nézett körül, tekintete a gyilkost kereste. De senkit sem láthatott. Újra a vérvörösre színeződött, tajtékzó habokra nézett.
Életet az életért, zúgták a hullámok.
Winn mintha a távolból hallotta volna a saját hangját is, amint Brennával együtt ő is kiáltozik.
– Csak álmodtad az egészet – mondta Jane néni.
Winn csukott szemmel bólintott, értésére adva, hogy már ébren van. Hallotta, hogy a nagynénje nemsokára elhagyja a szobát. Éppen újra nyugtalan álomba zuhant, amikor súlyos lépteket hallott. Érezte, hogy valaki áll az ágy mellett.
– Jane néni? – motyogta. Mire kinyitotta a szemét, már üres volt a szoba. Keze alatt azonban megzörrent valami. A hiányzó jegyzetlapok hevertek a takaróján.

Nyugodtak, derűsek voltak a júliusi napok. Jake mégis az eget kémlelte, és vihar előtti csöndnek nevezte ezeket a szép, nyári napokat. Állította, hogy vihar van készülőben.
Simon és Winn minden este kéz a kézben mentek az erdőn át kedvenc helyükre. Egy nagy, kidöntött fenyőfa feküdt ott két kisebb fa között a harasztosban. Leültek a fa törzsére, és – a múltat kivéve – mindenféléről beszélgettek. A múltjuk, amely összehozta őket, most azt a veszélyt hordozta magában, hogy magával ragadja Simont.
Elhatározták, hogy a júliust olyan széppé teszik egymásnak, ahogyan csak lehet, mivel az augusztus már a varázséjszakát és Winn Kentuckyba való hazatérését jelenti. A békés, erdei esték után azonban Winn mégis éjszakákon át ébren feküdt, a tenger moraját és a fókák dalát hallgatva. Érezte, hogy ilyenkor Simon sem tud aludni.
Egyik este, épp kedvenc erdei helyükön üldögéltek, amikor hangos zenebona törte meg a csöndet.
Winn fölegyenesedett. – Honnan jön a zene?
Simon két csók között éppen lágyan simogatta a haját. Most visszahúzta a kezét.
– Az iskolából. Július utolsó péntekén mindig ünnepséget tartanak. – Megköszörülte a torkát. – Odamehetünk..., ha akarod...
– Ilyen szerelésben?
Mindketten viseltes sortban és pólóban voltak.
– Fantasztikusan nézel ki – mondta Simon kézen fogva Winnt.
Amikor az iskola elé értek, már kint ácsorgott néhány párocska az udvaron. Egyszeriben Winn és Simon felé fordultak és mindenki rájuk meredt.
Odabent, az iskolában egy menő szám bömbölt a sarokban álló hangfalakból. A túlsó sarokban egy öregúr a zongoránál ősrégi slágerekkel próbált makacsul szembeszállni a popzenével. Idősebbek és középkorúak állták körül a zongorát. A fiatalabbak a terem közepén táncoltak. Néhányan elhozták a kisbabájukat is. A kicsik cikáztak a táncolók között. A kamaszok a hangfalaknál gyülekeztek. Volt, aki beszélgetett, néhányan táncoltak.
Simon megállt Winn-nel az ajtóban. A hangfalak előtt állók között rögtön pusmogás támadt. Winn látta, hogy mindnyájan diszkó-cuccokban villognak. Végignézett magán, és érezte, hogy elvörösödik.
– Sohasem hittem volna, hogy fölbukkan itt ez az alak – mondta az egyik lány.
– Ráadásul egy lánnyal – tett rá még egy lapáttal a mellette álló fiú.
– Azért még odaköszönhetnénk nekik, nem? – javasolta valaki más.
– Minek? Úgyis azt hiszi magáról, hogy túl jó... – A hangfalakból újabb szám bömbölt föl, Winn már nem érthette a mondat végét.
Simon odavitte a zongorához. Winn közelebbről is szemügyre vette az öregurat. A vékonyka kis fehér hajkoronát kivéve csaknem teljesen kopasz volt. Játék közben ritmusra himbálódzott a billentyűk fölé hajolva.
– Halló, Stew, hogy vagy? – szólította meg Simon.
Az öregúr játék közben fölnézett. Dús szemöldökét fölvonta, ajka széles mosolyra húzódott. Kivillantotta nikotintól elsárgult, letöredezett fogsorát. – Jól, Simon, jól. Hát a ház ura és parancsolója hol maradt?
– Csalikat rakosgat a rákfogókba.
– Jó ember az a Jake. Elég magának való, de azért jó ember. Kihúzott már egyszer a csávából. Nem is vennék el tőle pénzt soha. – Bal keze mutatóujját kampós orrára téve, jobb kézzel tovább játszott. Rákacsintott Simonra. – De hallod-e, fiam! Ti, fiatalok, már nem tudtok mit kezdeni az én régi slágereimmel. Menjetek át a barátnőddel a hasonszőrűekhez! Gyerünk, fiam! Szedd fel a horgonyt!
A körülöttük álló idősebb emberek nevetve bólogattak. Simon kézen fogta Winnt. Lassan átsétáltak a terem túlsó sarkába.
A hangszórókból andalító szám csendült föl. Winn és Simon táncolni kezdtek. Winn a hátában érezte a többiek átható pillantását.
– Gyakoroltam a táncot – szólalt meg Simon. – Biztos, ami biztos. Jane-nek van egy pár lemeze lassú számokkal. Tudom, hogy nem hibázom el, de... – a többi táncoló párra pillantott. – Mégsem úgy csinálom, ahogy a többiek. Valahogy másképp...
– Még sokkal jobban – mosolygott rá Winn.
Gyors ritmusú rockzene következett. Winn táncolni kezdett. Simon figyelte, és megpróbálta utánozni mozdulatait. De megbotlott, és hatalmas robajjal elterült a földön.
A lemezjátszó tűje megugrott, és elakadt a lemezen. Mindenki Simonra meredt.
Az idősebbek mosolyogva csóválták meg fejüket, majd ismét elfordultak. Néhány kamasz szándékosan másfelé nézett. Volt, aki vihogni kezdett. Az egyik srác kissé hangosan sziszegte:
– A szívdöglesztő Simon, minden sportok nagymestere! Átesik a saját lábán! És én személyesen átélhettem ezt a felemelő pillanatot!
Simon, vérvörös arccal, föltápászkodott. Ökölbe szorított kézzel tett egy lépést a fiú felé. Senkinek sem tűnt föl, hogy elakadt a tű a lemezen, és a hangszórók egyre ugyanazt a néhány ütemet harsogják.
Mindnyájan tartanak tőle, gondolta Winn meglepetten. Simonra nézett. A fiú összeszorította az ajkát, szeme sokkal feketébbnek tűnt, mint addig bármikor. A belőle sugárzó erő egy hatalmas hímfókára emlékeztette Winnt, amelyik mérgében tört-zúzott mindent maga körül.
Simon még egyet lépett a fiú felé.
Winn megragadta a kezét. Amikor Simon lenézett rá, azt hitte, most rögtön ellöki magától. Pillantásuk találkozott. A fiú pedig ellenkezés nélkül hagyta, hogy Winn kivezesse a teremből.
Kéz a kézben, szótlanul siettek el a sötét házak mellett. Amikor a templom mögött az erdőbe értek, már hallották az éjszakai neszeket.
Az erdei úton Winn lassított és Simon is hozzáigazította lépteit. Úgy tűnt, kezd megnyugodni. Amikor odaértek a kedvenc helyükre, a fiú lehuppant Winn mellé a fenyőfa törzsére.
– Sajnálom – mondta.
Simon a fatörzset ellepő mohát tépdeste. Másik kezével átkarolta Winnt, de nem nézett rá. – Hamar észrevettem, hogy más vagyok, mint ők – intett fejével az iskola irányába. – Azt hittem, ha mindenben jobb leszek náluk, nem veszik majd észre. És valóban én lettem a legjobb futásban, úszásban, ugrásban és mindenféle játékban. Most már azonban tudják, hogy nem jobb vagyok náluk, hanem csak egyszerűen más. Az apám mindig is tudta – nézett rá a lányra. – Nem tudom, mit tegyek. Az apámnak nem jelentek többet egy fájdalmas emléknél. Boldog lenne, ha… neked nem tűnt föl, hogy szólít engem? – Öklével nagyot vágott a fatörzsre.
Winn a karjára tette a kezét.
– Azt mondja nekem, hogy „fiú”! Sohasem szólít Simonnak. Sohasem emleget úgy, mint a fiát. Winn kezére és a sajátjára pillantott. – Csak te vagy nekem, Erwinna. Azt hiszem, sze... Úgy örülök, hogy eljöttél. – Még egyszer az iskola felé fordult, aztán a hazafelé vezető útra nézett. – Csak te – mondta újra.
– Itt vagyok veled – mondta Winn. – Semmi más nem számít.
Sokáig ültek még így egymás mellett a sötét erdőben, a tücskök cirpelését, az iskolából odaszűrődő zenét, meg a tűlevelek zizegését hallgatva az enyhe szélben. Winn arra gondolt, mit szólna hozzá Jane néni, ha Simon meg ő haza sem mennének aznap éjjel. Elálmosodott és elszunyókált. Simon fölébresztette. Már nem hallatszott a zene.
Winn követte a fiút a hazafelé vezető ösvényen. A házban már minden sötétbe borult.
– Jó éjszakát – suttogta Simon Winn ajtaja előtt. Winn azt hitte, megcsókolja. A fiú azonban csak hosszasan szorongatta a kezét, aztán szó nélkül sarkon fordult, és kiosont a házból.

Hétfő reggel Jane néni azt mondta, hogy a varróklubba megy. Előtte azonban még föl akart menni a padlásra anyagmaradékokat keresni. Winn fölment utána a lépcsőn.
Jane néni egy láda fölé hajolva szedegette ki az anyagmaradékokat. Winn éppen segíteni akart neki, ám hirtelen kővé dermedt. A hiányzó jegyzetlap! Az egyik szabás-varrás könyvből, amelyik épp kicsúszott Jane néni kezéből, kikandikált a lap elrongyolódott széle.
Winn lehajolt, és kihúzta a könyvből a jegyzetlapot.
– Winn? – fordult meg Jane néni, mosolyt erőltetve magára. – Add ide, kérlek, azt a cédulát! Most találtam meg a padlástakarításnál. A mamám régi szabásmintái vannak rajta. Megígértem Gladysnek, hogy elviszem ma neki a klubba.
Winn csak állt ott, kezében a cédulával, mint akinek földbe gyökeredzett a lába. Jane néni idegesen gyűrögetett egy piros flanelldarabot.
– Add ide, kérlek!
Winn átadta neki a lapot. Jane néni pedig beletette az anyagmaradékokkal teli papírdobozba.
– Szívesen elkísérnélek – mondta Winn.
– Persze, gyere csak. Segíthetsz is összekészíteni az uzsonnáskosarat! A nyári összejöveteleinket mindig az iskola épületében tartjuk. Ilyenkor aztán együtt szoktunk ebédelni.
Winn nemsokára már le is tette Jane néni uzsonnáskosarát a tanári asztalra, a többi mellé. Mögötte, egy négyzet alakúra vágott, különféle anyagok halmazával borított, hosszú asztal mellett egy egész sereg asszony ült. Mindegyikük előtt egy gombolyag fonal meg egy tű.
– Ideadnád azt a kék anyagot, Elizabeth? Igen, azt ott. A múltkor már kiszabtam.
– Tessék, Gladys. Hallottad már, hogy...
Winn tekintete a tanári asztal mögötti falon lógó képre esett. – Nahát, de szép! – mondta hangosan. Az olajfestmény egy régimódi, fodros ruhában lévő, barna hajú kislányt ábrázolt. A kislány egy férfi kezét fogva ment az úton. Winn rögtön tudta, hogy az a férfi az apukája. És, bár mindketten csak hátulról látszottak, mégis érezte, hogy csak úgy sugárzik belőlük a jókedv. Már abból is látszott, ahogy a férfi a kislány kezét fogta. Sárga liliomok szegélyezték az utat.
– Hiszen az a ház egy istálló!
– Az árak meg csak emelkednek és emelkednek.
– Erre aztán azt mondta...
Az asszonyok egyre fecsegtek, nevetgéltek egymás között: Winnt átható, folyamatos zümmögés vette körül. A képet nézte. Olyan elevennek tűnt rajta minden. Mintha a festő életet lehelt volna bele ecsetvonásaival. Életet, ami csodálatos élmény, csak bele kell az embernek vetnie magát.
– Ragyogó festő volt. Egy műkereskedő egyszer kizárólag azért tette meg a hosszú utat ide, a szigetre, hogy megnézhesse ezt a képet. Jake azonban nem volt hajlandó megválni tőle.
Winn hátranézett, és egy pöttyös ruhás asszonnyal találta szemben magát.
– A nagybátyád. Láttam, hogy Jane-nel jöttél. Biztosan te vagy az unokahúga.
Winn-nek még válaszra sem volt ideje, mert az asszony máris tovább beszélt. – Az édesanyád festette azt a képet. Úgy hallottam, az édesapád halála után abbahagyta a festést. Milyen kár! Azóta már híres festő lett volna belőle. Egyedülálló anyaként persze olyan foglalkozás után kellett néznie, hogy rendszeres keresethez jusson.
Az asszony az asztalhoz lépett, és egy kanállal megkocogtatott egy poharat.
– Csöndet kérek, hölgyeim! – kiáltotta.
Winn csak most vette észre a kép sarkában lévő aláírást: A.A. Eszébe jutott az édesanyja, amint késő estig varrogatja a kis posztókutyákat. Csak nézte a képet, a biztos ecsetvezetést, a kitűnő színérzéket.
Alice varrás közben mindig úgy nézett ki, mint akinek a feje fáj. Amikor ezt a képet festette, bizonyára mosolygott.
Winn csupán egyetlen egyszer hallotta vidáman nevetni az édesanyját. Biztos volt benne, hogy nem azért hagyta abba a festést, hogy jobb kereseti lehetőség után nézzen. Egy ilyen kép, mint ez itt, az iskolában, több pénzt hozna a konyhára, mint amennyit az egész évben eladott posztókutyákkal keres. Winn nem ismerte azt az asszonyt, aki a képet festette. Egyszer tért csak vissza, egy röpke pillanatra: amikor megfeledkezve a múltról úgy nevetett, mintha Warren még élne.
A pöttyös ruhás nő ismét megkocogtatta a poharat. A többiek pedig tovább fecsegtek.
Winn megállt a kép előtt. Sem az apámat, sem az anyámat nem ismerem igazán, gondolta. Ki vagy mi vette el őket tőlem? Bárki is legyen az oka, bárki vette el őket tőlem, sohasem fogom neki megbocsájtani!
Azt kívánta, bárcsak kitölthetné most valakin a mérgét. De senki sem jöhetett számításba. Az asszonyok még mindig pletykálkodtak. Jane néni barátságosan rámosolygott. A pöttyös ruhás nő egyre a poharat kocogtatta.
– Hölgyeim, ebéd!
Winn-nek semmi sem ízlett, bármit is adott neki Jane néni a kosárból.
Ebéd után a nagynénje bemutatott neki két másik lányt, akik az anyjukat kísérték el a klubba. Winn-nek nem volt kedve társalogni velük. A két lánynak ajkára fagyott a mosoly. Valami ünnepségről beszélgettek, Winnt pedig egész egyszerűen levegőnek nézték.
– Gondolod, hogy meg fog kérdezni?
– Kérdezd meg te őt, hogy elmegy-e veled az ünnepségre!
A szőke lány fölvihogott. – Igaz, miért is ne? Úgyis én vagyok a sziget szépe.
Winn minden figyelmét a varrásra összpontosította. Úgy fordította a székét, hogy ne lásson rá a képre. Hiszen tulajdonképpen azért jött ide, hogy megkaparintsa valahogy azt a jegyzetlapot! Jane néni doboza azonban ott volt az asztal kellős közepén, a többi között. De valóban meg akarta-e vajon tudni Winn az utolsó oldal titkát? Mit segítene az rajta? Hiszen úgysem láthatja már az édesapját soha, és az édesanyját sem hallhatja többé nevetni.
Semmi másra nem vágyott már, csak hogy minél hamarabb véget érjen ez a végtelen hosszúra nyúlt délután, Simon visszatérjen a munkából és sétálhasson vele egyet. Látni akarta a fiú fölvillanó mosolyát, érezni kezének melegét. Azt akarta, hogy harag helyett valami más töltse be végre a lelkében érzett üresség helyét.