Hétfő reggel Jane néni azt mondta, hogy a varróklubba megy. Előtte azonban még föl akart menni a padlásra anyagmaradékokat keresni. Winn fölment utána a lépcsőn.
Jane néni egy láda fölé hajolva szedegette ki az anyagmaradékokat. Winn éppen segíteni akart neki, ám hirtelen kővé dermedt. A hiányzó jegyzetlap! Az egyik szabás-varrás könyvből, amelyik épp kicsúszott Jane néni kezéből, kikandikált a lap elrongyolódott széle.
Winn lehajolt, és kihúzta a könyvből a jegyzetlapot.
– Winn? – fordult meg Jane néni, mosolyt erőltetve magára. – Add ide, kérlek, azt a cédulát! Most találtam meg a padlástakarításnál. A mamám régi szabásmintái vannak rajta. Megígértem Gladysnek, hogy elviszem ma neki a klubba.
Winn csak állt ott, kezében a cédulával, mint akinek földbe gyökeredzett a lába. Jane néni idegesen gyűrögetett egy piros flanelldarabot.
– Add ide, kérlek!
Winn átadta neki a lapot. Jane néni pedig beletette az anyagmaradékokkal teli papírdobozba.
– Szívesen elkísérnélek – mondta Winn.
– Persze, gyere csak. Segíthetsz is összekészíteni az uzsonnáskosarat! A nyári összejöveteleinket mindig az iskola épületében tartjuk. Ilyenkor aztán együtt szoktunk ebédelni.
Winn nemsokára már le is tette Jane néni uzsonnáskosarát a tanári asztalra, a többi mellé. Mögötte, egy négyzet alakúra vágott, különféle anyagok halmazával borított, hosszú asztal mellett egy egész sereg asszony ült. Mindegyikük előtt egy gombolyag fonal meg egy tű.
– Ideadnád azt a kék anyagot, Elizabeth? Igen, azt ott. A múltkor már kiszabtam.
– Tessék, Gladys. Hallottad már, hogy...
Winn tekintete a tanári asztal mögötti falon lógó képre esett. – Nahát, de szép! – mondta hangosan. Az olajfestmény egy régimódi, fodros ruhában lévő, barna hajú kislányt ábrázolt. A kislány egy férfi kezét fogva ment az úton. Winn rögtön tudta, hogy az a férfi az apukája. És, bár mindketten csak hátulról látszottak, mégis érezte, hogy csak úgy sugárzik belőlük a jókedv. Már abból is látszott, ahogy a férfi a kislány kezét fogta. Sárga liliomok szegélyezték az utat.
– Hiszen az a ház egy istálló!
– Az árak meg csak emelkednek és emelkednek.
– Erre aztán azt mondta...
Az asszonyok egyre fecsegtek, nevetgéltek egymás között: Winnt átható, folyamatos zümmögés vette körül. A képet nézte. Olyan elevennek tűnt rajta minden. Mintha a festő életet lehelt volna bele ecsetvonásaival. Életet, ami csodálatos élmény, csak bele kell az embernek vetnie magát.
– Ragyogó festő volt. Egy műkereskedő egyszer kizárólag azért tette meg a hosszú utat ide, a szigetre, hogy megnézhesse ezt a képet. Jake azonban nem volt hajlandó megválni tőle.
Winn hátranézett, és egy pöttyös ruhás asszonnyal találta szemben magát.
– A nagybátyád. Láttam, hogy Jane-nel jöttél. Biztosan te vagy az unokahúga.
Winn-nek még válaszra sem volt ideje, mert az asszony máris tovább beszélt. – Az édesanyád festette azt a képet. Úgy hallottam, az édesapád halála után abbahagyta a festést. Milyen kár! Azóta már híres festő lett volna belőle. Egyedülálló anyaként persze olyan foglalkozás után kellett néznie, hogy rendszeres keresethez jusson.
Az asszony az asztalhoz lépett, és egy kanállal megkocogtatott egy poharat.
– Csöndet kérek, hölgyeim! – kiáltotta.
Winn csak most vette észre a kép sarkában lévő aláírást: A.A. Eszébe jutott az édesanyja, amint késő estig varrogatja a kis posztókutyákat. Csak nézte a képet, a biztos ecsetvezetést, a kitűnő színérzéket.
Alice varrás közben mindig úgy nézett ki, mint akinek a feje fáj. Amikor ezt a képet festette, bizonyára mosolygott.
Winn csupán egyetlen egyszer hallotta vidáman nevetni az édesanyját. Biztos volt benne, hogy nem azért hagyta abba a festést, hogy jobb kereseti lehetőség után nézzen. Egy ilyen kép, mint ez itt, az iskolában, több pénzt hozna a konyhára, mint amennyit az egész évben eladott posztókutyákkal keres. Winn nem ismerte azt az asszonyt, aki a képet festette. Egyszer tért csak vissza, egy röpke pillanatra: amikor megfeledkezve a múltról úgy nevetett, mintha Warren még élne.
A pöttyös ruhás nő ismét megkocogtatta a poharat. A többiek pedig tovább fecsegtek.
Winn megállt a kép előtt. Sem az apámat, sem az anyámat nem ismerem igazán, gondolta. Ki vagy mi vette el őket tőlem? Bárki is legyen az oka, bárki vette el őket tőlem, sohasem fogom neki megbocsájtani!
Azt kívánta, bárcsak kitölthetné most valakin a mérgét. De senki sem jöhetett számításba. Az asszonyok még mindig pletykálkodtak. Jane néni barátságosan rámosolygott. A pöttyös ruhás nő egyre a poharat kocogtatta.
– Hölgyeim, ebéd!
Winn-nek semmi sem ízlett, bármit is adott neki Jane néni a kosárból.
Ebéd után a nagynénje bemutatott neki két másik lányt, akik az anyjukat kísérték el a klubba. Winn-nek nem volt kedve társalogni velük. A két lánynak ajkára fagyott a mosoly. Valami ünnepségről beszélgettek, Winnt pedig egész egyszerűen levegőnek nézték.
– Gondolod, hogy meg fog kérdezni?
– Kérdezd meg te őt, hogy elmegy-e veled az ünnepségre!
A szőke lány fölvihogott. – Igaz, miért is ne? Úgyis én vagyok a sziget szépe.
Winn minden figyelmét a varrásra összpontosította. Úgy fordította a székét, hogy ne lásson rá a képre. Hiszen tulajdonképpen azért jött ide, hogy megkaparintsa valahogy azt a jegyzetlapot! Jane néni doboza azonban ott volt az asztal kellős közepén, a többi között. De valóban meg akarta-e vajon tudni Winn az utolsó oldal titkát? Mit segítene az rajta? Hiszen úgysem láthatja már az édesapját soha, és az édesanyját sem hallhatja többé nevetni.
Semmi másra nem vágyott már, csak hogy minél hamarabb véget érjen ez a végtelen hosszúra nyúlt délután, Simon visszatérjen a munkából és sétálhasson vele egyet. Látni akarta a fiú fölvillanó mosolyát, érezni kezének melegét. Azt akarta, hogy harag helyett valami más töltse be végre a lelkében érzett üresség helyét.