Winn lassan lépkedett a parton.
– Most már legalább tudom, mi történt az édesapámmal – szólt oda a hullámoknak. A hullámok azonban nem feleltek. Belerúgott a kikötőben lévő egyik fapillérbe. Megfájdult a lába. Örült, hogy egy darabig legalább ez a fizikai fájdalom köti le a figyelmét. De aztán hamar elmúlt.
És újra csak az járt a fejében, mire is gondolhatott az édesapja utolsó pillanataiban. Vajon a mamájára és a meg nem született gyermekre, akit annyira szeretett volna? Átvillant-e az agyán az utolsó pillanatban, hogy egy ilyen Jake-féle emberért kell elhagynia feleségét és gyermekét?
Winn belerúgott még az utolsó pillérbe, aztán a rakpartról fölugrott az erdő felé vezető útra. Mire fölpillantott, már rég letért az útról.
Kiért egy tisztásra. A magas fű és a dúsan burjánzó gyomnövények ellenére is egy udvar körvonalait vélte fölismerni. A közepén aprócska házikó. Előtte, egy oszlopon ütött-kopott tábla himbálódzott. Winn kiböngészte a betűket: AMES. A mamája festette a feliratot. Sárga liliomokkal szegélyezett út vezetett a házhoz. Winn elnézte a virágokat. Ahogy a nap áttűzött a leveleken, különös mintákat vetett a fűre. Mintha egymásba fonódó körök lettek volna.
A házikó olyan volt, mintha az imént hagyták volna csak el a lakói, hogy bármelyik pillanatban visszatérjenek.
– A szüleim háza – szólalt meg Winn fennhangon. Megpróbálta maga elé idézni a szüleit, olyannak, amilyenek akkoriban lehettek. Az édesapját, mintha még élne, és az édesanyját, mintha még tudna olyan vidáman kacagni, mint a tavaszi zsongás.
Enyhe szellő zörgette meg az egyik ablaktáblát. Mit is mondana vajon az apjának, ha most egyszeriben kilépne a házból?
Összerezzent, mert lépteket hallott. Simon állt mögötte.
– Beszéltél vele?
– Igen.
– Gyűlölöd?
– Nem is tudom.
– Mihez kezdesz most?
Winn vállat vont.
– Be kellett volna számolnom neked a jegyzetlapokról.
– Egy-egy az állás – rázta meg Winn a fejét.
Simon kérdőn nézett rá.
– Láttam a mamádat Szent Iván éjjelén. Én sem mondtam el neked, mert attól féltem..., hogy elhagynál érte.
– Tényleg láttad? Hát él?
– Nem lehetek biztos benne. Talán csak kísértetet láttam. – Winn a házra mutatott.
Simon úgy nézett a házra, mint aki most látja először. – Ez is csak egy álom – mondta. Megfogta Winn kezét, a lány pedig hagyta, mert ez legalább a valóság egy része volt, amelyben megkapaszkodhatott.
– Itt volt nekünk az egész július, Erwinna – szólalt meg Simon akadozva. – A miénk volt. És neked csak augusztus végén kellene hazamenned...
Winn elhúzta a kezét.
– Nem! Nem élhetek továbbra is egy fedél alatt az apáddal! Haza akarok menni!
– Szóval még idő előtt el akarsz hagyni! – Simon összeszorította az ajkát és ökölbe szorult a keze, mint ott, az ünnepség estéjén. Hunyorogni kezdett.
– Téged nem gyűlöllek – mondta Winn, és kézen fogta a fiút.
Simon ellökte a lány kezét.
– De nem is szeretsz! El akarsz hagyni! – Fölemelte a hangját. – Menj csak, ha akarsz! Hordd el magad! Gyűlölöm az apámat! A tiédet is! Meg az anyámat! Gyűlölöm az egész családot! Téged is!
Winn-nek nagy erőfeszítésébe került, hogy ne szaladjon el, hanem megpróbálja elviselni Simon szavait. A fiúból azonban olyan vigasztalhatatlan zokogás tört ki, mintha soha nem akarná abbahagyni. Akkor aztán Winn megfutamodott. Futott, futott az erdőn át, amíg meg nem botlott, és bele nem huppant a puha harasztba.
Mélyen belélegezte a friss fű illatát. Ide már nem hallatszott el az a szörnyű zokogás. Egyedül volt. Körülölelte az erdő csöndje, amint összekuporodott az avaron. Sírni tudott volna. De nem jött könny a szeméből. Egyszerűen csak halálosan fáradtnak érezte magát.
Az erdőre már sötétség ereszkedett. Winn arra ébredt, hogy mindene fáj. Hogy került ide? Felnyögött, amikor az eszébe jutott.
Tervezgetni kezdett. Holnap reggel majd akkor hordja ki a holmiját a házból, amikor Jake és Simon már vízre szálltak a csónakjukkal. Jane néni majdcsak talál valakit, aki hajlandó őt átvinni a szárazföldre. Otthon majd azt mondja, honvágya volt. A mamája biztos nem fog kérdezősködni. Végül is alig érkezik majd korábban a tervezettnél. Hiszen már...
Fölugrott. A bal lába elzsibbadt. Türelmetlenül rázogatta és föltápászkodott. Augusztus elseje van! A harmadik varázséj! Lehet, hogy máris elkésett. Rohanni kezdett.
Csak futott, futott az erdőn át, kétségbeesetten keresve Mollie kunyhóját. Egyszer csak egy furcsa dallam ütötte meg a fülét – különös, de emberi hangok. Sarkon fordult, mert ezek szerint a tenger felé futott. Pedig először Mollie-val kell beszélnie, hogy megkérdezze, elvitte-e Simon az örökségét?
Megpróbálta tudományos alapon végiggondolni a dolgot. Az éneklő hangok szerint a szirének már emberi alakot öltöttek. De mit jelenthet ez Simon esetében? A szirének éjfél és pirkadat között mutatkozhatnak emberi mivoltukban. Hogyan is lehet ez egy olyan ember esetében, aki éppen megfordítva, fókává akar válni.
Megtorpant. Hát persze! Félénken pillantott az égre, a pirkadat első jeleit kutatva. Még semmi. A szirének éjfélkor változnak emberré, és pirkadatkor vissza, fókává. Egy ember tehát, sellővérrel az ereiben, nyilván szintén pirkadatkor változhat fókává.
Valamit azonban nem szabad figyelmen kívül hagynia. Igaz, a sziréneknek is az évente háromszor beköszöntő varázséj csodáira kellett hagyatkozniuk. Nekik azonban, a fókabundájuk alatt, ott volt az emberi bőrük is. És mindaddig, amíg az átváltozás során el nem veszítik a fókabőrüket, ismét fókává, illetve emberré változhatnak.
Simonnak ugyan sellővér folyt az ereiben, mégis csak egy bőre volt, hiszen emberi alakban jött a világra. Saját bőrét cserélhette volna csak föl fókabőrre. Hogyan is tarthatná meg emberbőrét, ha annak kell a varázslat során fókabundává változnia? Semmivé foszlana, örökre elveszne!
Ha egyszer lezárul ez az átváltozás, Simon soha többé nem lehet más, mint fóka.
Winn futott, ahogy csak bírt. Azt hitte, elutazhat csak úgy, hogy ne lássa többé Simont. Csak most ébredt a tudatára, mit is jelent, ha a fiú tényleg beáll a szirének közé. Soha többé nem foghatja meg a kezét, nem beszélhet vele...!
A fiú a szemére vetette, hogy Winn nem is szereti. Pedig szereti és ezt meg kell mondania neki! Mindegy, hogyan dönt aztán, de előbb ezt meg kell tudnia! Winn ismét az égre pillantott. A fekete égen fényesen ragyogott a hold a csillagok között. Közben a Mollie kunyhója előtti tisztásra ért.
Amint Mollie ajtót nyitott, Winn rögtön tudta, hogy már elkésett. Az öregasszony mellett benézett a kunyhóba. Nyitva volt a tölgyfaláda teteje. Puck ott állt a láda mellett és fájdalmas, panaszos hangon, egyhuzamban nyávogott.
– Kerülj csak beljebb, gyermekem!
Winn követte Mollie-t az asztalhoz, amelyen két üres teáscsésze árválkodott. – Összevesztem Simonnal – mondta.
– Tudom – bólintott az öregasszony.
– Meg akarom mondani neki, hogy a múltnak – a Jake-kel, meg az én apámmal kapcsolatos történetnek – már nincs jelentősége. Borítsunk fátylat az egészre! Már nem számít. Most már nem...
Miközben ezeket a szavakat mondta, egy hang folyamatosan ezt zúgta a fejében: „Számít, számít, mindig is számítani fog!"
Winn az öregasszonyra nézett. Csak ő adhat tanácsot, mihez is kezdjen most. – Mollie, kérem!
– Te is beletartozol a körbe, gyermekem. A többiek már döntöttek. Mindnyájan válaszút előtt állunk. Ha van erőd elviselni, döntsél hát a szíved akarata szerint!