Winn ismét lehunyta a szemét. Csak el kell olvasnia az utolsó feljegyzéseket, hogy megoldódjék végre a rejtély: hogyan és miért kellett Warren Amesnek meghalnia. Ha elolvassa a jegyzeteket, nem kell többé rémálmok közt hánykolódnia, egyenesen szembe kell viszont néznie édesapja halálával. Olvasni kezdte a megsárgult vízfoltokkal borított papírt.

...Jake bevallotta nekem, hogy február utolsó napján rálőtt az én fókaikreimre. Egyiküket egész biztosan megölte. Stew és még néhány halász jutalmat ígértek neki minden megölt fóka után, Jake-nek pedig kellett a pénz, hogy megjavíttathassa a csónakját.
– De nekem fogalmam sem volt, fogalmam sem volt... – hajtogatta egyre.
Az ikreimre gondoltam. Nem is tudósnak éreztem magam, akinek a legfontosabb kutatómunkáját tették tönkre. Inkább olyan érzésem volt, mintha a gyerekeimet ölték volna meg.
Jake átkarolt. Egész testében reszketett.
– Erről álmodtam az éjjel – mondta. – És tudom, hogy álmomban egyre azt kiabáltam: Lelőttem őket! Reggel csak egy pillantást vetett rám, aztán elfordult, mintha irtózna tőlem. Tehát tudja. Tudja, hogy én öltem meg a...
A vállára tettem a kezem. Hiszen én vagyok az egyetlen barátja. Vajon mi lehet az, amiről fogalma sem volt? És ki az, aki tudja, hogy megölte az ikrek egyikét? Talán Brenna?
– Velem kell maradnia! – tört ki Jake-ből. – Maradnia kell! Hiszen gyereket...
Brenna jelent meg a nappali ajtajában. Falfehér volt az arca. Egy szót sem szólt, csak sóhajtva a hasára tette a kezét.
– Nem fogadtam el érte a pénzt – mondta Jake...

Winn-nek fölkavarodott a gyomra. Egy fedél alatt lakik, egy asztalnál eszik a gyilkossal! Álmában lejátszódott előtte az egész gyilkosság. Igaz tehát, hogy Brennát és a kishúgát látta. Jake, ezzel szemben, nem láthatott mást, mint két fókát.
– Akkor is bűnös – mondta ki Winn hangosan. Jake kioltott egy életet. Egy életet, amelyért a tenger vérbosszút követelt.
Winn a többi lapra pillantott. Azok még pecsétesebbek voltak. Az utolsó oldal már teljesen elsárgult és összegyűrődött. Winn, kezében a jegyzetekkel, az előszobán át, egyenesen Simon szobájába rohant.
– Winn...? – A fiú fölkattintotta a lámpát.
– Az apád lőtt rá Brennára! És ő ölte meg az ikertestvérét is!
Simon kiült az ágy szélére és lesütötte a szemét.
– Tudom. Én is elolvastam azokat a lapokat.
Winn-nek reszketett a keze. A lapok lehullottak a padlóra. A lány térdre rogyott.
– Olvasd el még az utolsó feljegyzéseket is! – mondta a fiú.

... Február 6.
Ma hajnalban Brennának fia született. Jake-kel madarat lehetne fogatni örömében. Tudom, mit érez! Alice is gyereket vár. Elképzelhetetlenül boldogok vagyunk!
A fókák is világra hozták kicsinyeiket. Tegnap megnéztem a Little White Horsnál a kis fókákat és az anyaállatokat. Hiába tudom, hogy az ikreim már nem jöhetnek vissza, mégis, még mindig őket keresem a Nagy Fókaszirtnél.

Február 28.
Brenna ragaszkodott hozzá, hogy ma reggel kievezzen velem a megfigyelőhelyre. Magával hozta a kis pólyást is, akit szinte megszakítás nélkül szoptat. Fölsóhajtott, és azt mondta:
– Amíg vele vagyok, nem bántja a tenger. Nem elég, hogy megvédem, de még meg is jutalmazom majd. Csakhogy... – Gyöngéd pillantással a kis Simonra nézett, és sírva fakadt. Amikor át akartam tőle venni a babát, szinte fújtatott rám. Valahogy az volt az érzésem, mintha ezt a jelenetet átéltem volna már Brennával egyszer.
– Olyan volt még – mondta szinte magában –, mint egy kisgyerek. Aztán hozzám fordult. – Ha elmegyek, tartsd távol Jake-et ettől a helytől!
Éppen a Nagy Fókaszirt közelében voltunk, ahol az utóbbi időben igen erősen örvénylett a víz. Megkérdeztem, miért akarja elhagyni a családját. Felelet helyett egy bölcsődalt kezdett el dúdolni.
Most jut csak eszembe, ahogy ezt leírom, hogy hol is hallottam már ezt a különös dallamot. A fókák között, ahol a kicsinyeiket fölnevelik. Csak nem bizonyulnak végül igaznak Mollie ősrégi legendái? De miket is gondolok én itt! Egy tudós! Bár a nyilvánvaló tényeket még a tudósok sem tagadhatják.
Négy fókabébit is láttunk ezen a reggelen, méghozzá mindegyiket anya nélkül. Ez pedig annyit jelent, hogy a kicsik három hét után már jól elvannak anyatej nélkül...

Winn fölvette a padlóról az utolsó oldalt. Az írás itt már csak kusza macskakaparás volt, mintha mozgó autóban vagy csónakban körmölte volna le Warren. Az utolsó sorokat már alig lehetett kiolvasni.

... Március 1.
Brenna elment. Ma reggel Jake a pólyás bömbölésére ébredt. Csaknem beleőrült. Még a fiáról is teljesen megfeledkezett és egyszerűen föl sem kelt az ágyból. Késő délután aztán azonmód, pizsamában, berontott hozzánk. Jane éppen ott volt nálunk. – Átköltözöm hozzád és gondjaimba veszem Simont – közölte Jake-kel ellentmondást nem tűrő hangon. Jake azonban, mintha nem is hallotta volna. Átkozta Mollie-t és egyre azt kiabálta, hogy úgyis kievez a Nagy Fókaszirthez.
Ebben az állapotban pedig csak nem hagyhattam egyedül vízre szállni! Elkísérem hát. Az én evezős csónakomon jöttünk. Hagyom, hadd evezzen csak ő, a fizikai munka remélhetőleg lecsillapítja majd. Alice még utánam kiáltott valamit. Nem értettem, mit mond. Hirtelen felélénkült a szél...

– Jake helyett kellett tehát meghalnia – szólalt meg Winn. – Nem Warren Amesnek, hanem Jake Keithnek kellett volna vízbe fúlnia. A te apádnak, nem az enyémnek.
Simon eltakarta kezével az arcát és nem válaszolt.
– És te ezt mindig is tudtad?
Simon megrázta a fejét.
– Azon a vasárnapon, amikor Mollie-tól hazajöttünk, megkérdeztem Jane-t, mit tud erről. Akkor mutatta meg ezeket a lapokat. A padlástakarításnál bukkant rájuk, és el akarta mindet égetni. Jake azonban szavát vette, hogy nem semmisíti meg a feljegyzéseket. Meg akartam mondani neked, Winn. Meg is próbálkoztam vele. Az ünnepség estéjén is. Meg ma este, amikor a nagyapád levelét mutattad. De féltem. Attól, hogy rögtön elutazol, ha megtudod, mit tett az apám.
– Szép kis apa az ilyen! – fakadt ki Winn. – Beszéltél vele a dologról?
– Nem vagyok rá képes.
– Én viszont igen! – fordult szembe vele Winn mérgesen. Simon azonban olyan szerencsétlenül nézett ki, hogy a lánynak kedve lett volna megölelni. Most azonban nem volt ideje vele foglalkozni. Most először is föl kellett derítenie még a legutolsó, apró kis részleteket is az apja haláláról. Azt az embert kell kifaggatnia, aki felelős ezért. Elhagyta Simon szobáját.
A fiú kiment utána az előszobába. – Nincs itthon. Kiment a szobádból, és elhagyta a házat. Láttam.
Winn megpördült. – Én meg azt hittem, te vetted el a jegyzeteket Jane nénitől, hogy megmutasd nekem.
– Nem.
Jane néni jött ki az előszobába.
– Jake vitte be neked, Winn. Azt hiszem, lement a mólóhoz. – Fölsóhajtott és meg akarta ölelni. Winn azonban visszahőkölt. Úgy tett, mintha észre sem venné Jane néni sértett arckifejezését.
– Mindezt nem tudtam biztosan – mondta nagynénje – amíg meg nem találtam a jegyzetlapokat. Jake rendezte úgy, hogy megtaláljam. Amikor jöttél, pánikba esett. Tudta, nem lesz képes megakadályozni, hogy kiderítsd az igazságot. Mollie látogatása aztán végképp meggyőzte erről. Azt hiszem, ő maga akarta, hogy mindent megtudj. Ezért is értett egyet a meghívásoddal. A bűntudat tönkretette az egész életét. Túl sokáig nyomta a lelkét ez a titok. A te ittléted szinte fölkínálta neki a lehetőséget. Mégis fél... – Jane néni Simonra pillantott. – Fél tőle, hogy elveszíti még azt is, amije megmaradt. Elhiszem, hogy neked nehezedre esnék, Winn. De Simon talán meg tudna bocsájtani neki. Az édesapjának.
Simon némán lesütötte a szemét.
– Én pedig... – folytatta Jane néni – ...nos, hát nekem mégiscsak a férjem! Te viszont, Winn...
– A papám volt az egyetlen testvéred!
– És hogy szerettem Warrent! – mondta Jane néni fölindultan. – Nem lenne mégis lelkierőd mindnyájunknak megbocsátani? Mindnyájunknak, amiért ilyen sokáig őriztük a titkainkat? Próbáld meg, Winn, kérlek! És próbálj meg Jake-nek is megbocsájtani!
Winn arra a képre gondolt, ahol az édesapa a kislányát vezeti kézenfogva. Aztán a festőnőre, akinek egykor olyan vidám volt a kacagása, mint a tavaszi kikelet. Jake örökre megfosztott ettől a jókedvű anyától, gondolta. Meg az édesapámtól. És attól a kislánytól, aki akár én is lehettem volna. Berohant a szobájába, és bevágta maga mögött az ajtót. Villámgyorsan magára kapta a ruháját, és kiszaladt a házból. Rá sem hederített Jane nénire és Simonra, akik még mindig megkövülten álltak az előszobában. Szeme csücskéből a sarokban lévő állóórára nézett. A holdba rajzolt emberfej vészjóslóan vigyorgott, mintha még valami titkot rejtegetne ott, a csillagkoszorúban.
Winn egy pillanatra megtorpant, aztán összeszedte magát, és a hátsó ajtón át lerohant a mólóhoz. Már fölkelt a nap. A BRENNA azonban még ott horgonyzott. És ott ült benne a férfi, aki miatt az apjának meg kellett halnia. Halfejeket rakosgatott a rákfogóládákba.
– Ugorj a fedélzetre, Winn!
Winn nem fogadta el Jake kezét, hanem egyszerűen átlendült.
– Te lőtted le azt a fókát! Neked kellett volna megfizetned a haláláért! Helyetted halt meg az apám! – ordította.
– Azt hittem, velünk marad... a fiú miatt. Még azt is bebeszéltem magamnak, hogy nem is... az, aminek gondolom – mondta Jake. – Pedig tudtam. Miután rálőttem arra a két fókára, a távcsövembe néztem. A kisebbik fóka még felém fordult a halála előtt. Amikor rátaláltam Brennára és ugyanazokat a fekete szemeket láttam viszont, mellyel a szürkésbarna fóka rámnézett, rögtön rájöttem. De akkor ez nekem mit sem számított. Csak velem maradjon. Végül aztán elmeséltem Warrennek, mit tettem. Nem bírtam már egyedül elviselni...
Jake Winn szemébe nézett, mialatt mesélt. A lány mégis úgy érezte, mintha valaki mást képzelne oda maga elé.
– Nem akartam, hogy Warren kievezzen velem a tengerre. Az az őrült ötletem támadt, hogy megpróbálom Brennát valahogy visszahozni. Nélküle fabatkát sem ért az életem. Az sem érdekelt, hogy vízbe fúlok-e vagy sem. Legalábbis azt hittem.
Kitisztult a tekintete. Ezúttal már valóban Winnhez intézte szavait.
– Én is hallottam már az „Életet az életért”, meg a tenger vérbosszújával kapcsolatos legendákról. Warren azonban nem akart egyedül elengedni. Igaz barát volt – mondta Jake keserűen. – Épp a szirthez értünk, amikor kitört a vihar. Soha életemben nem éltem még át hasonlót. A hullámok az egekig csaptak körülöttünk. Mi pedig ott ültünk egy kis evezős csónakban. Csak sodródtunk, mint falevelek az őszi szélben. Warren még odakiáltotta, hogy próbáljak meg továbbevezni. De nem bírtam. Ki akarta tépni az evezőt a kezemből. Én azonban nem eresztettem el. Nem bírtam. A víz színe vérvörösre változott. Egy kislányt láttam úszni benne. Hallottam Brenna kiáltását. A hullámok valamit zúgtak a fülembe. Aztán fölborult a csónak. Warren visszarántott az örvényből. A víz még vérvörös volt, de a vihar alábbhagyott. Megkapaszkodtam a csónakban, és elkezdtem keresni Warrent. Szélcsend volt már, a víz is nyugodt lett, és áttetsző. Megtaláltam a jegyzetfüzetet, de az ő holtteste soha többé nem került elő. Másnap elsüllyesztettem a csónakot.
Jake Winnre nézett. Szeme most inkább kék volt, nem az a jeges acélszürke. – Ami történt, megtörtént. Warren Ames volt az első és egyetlen igaz barátom. – Azzal Jake ismét a munkába vetette magát, mintha meg is feledkezett volna Winnről.
Winn a partra ugrott.
– Sajnálom, kislány – hallott egy fojtott, érdes hangot. Vagy talán csak képzelődött volna?

Szolgálati közlemény, hogy közeledünk a végéhez, ugyanis már csak egyetlen fejezet van hátra, ami szintén két részletre bontva érkezik. Ha kérhetném, legalább a végén jelezzétek kommentben vagy a csetboxban, hogy tetszett-e a történet... :)