Egy héttel később meghozta a postahajó Winn nagyapjának a válaszlevelét. Winn egy mély lélegzettel föltépte a borítékot.

Kedves Winn!
A nagymamám az utolsó nyarán, ott, a hegyekben, ahol laktunk, sokat gondolt arra a tengerparti kis falura, ahol gyermekéveit töltötte. Akkoriban én voltam az egyetlen a családban, aki meghallgattam és el is hittem a történeteit. Szinte még most is hallom a hangját. „Pontosan úgy történt, Geordie, ahogy azt most neked elmesélem” – mondogatta mindig. Aztán már bele is kezdett egy újabb történetbe. Ezek egyike jutott akkor este, ott a verandán az eszembe. Elmesélem hát most neked, amennyire még emlékszem rá.
Élt egyszer egy fiatalember, egy fókavadász. Az volt a foglalkozása, hogy megölje a fókákat. Egy sötét márciusi éjszakán már éppen hazafelé evezett. Az egyik aznap elejtett fókája azonban valahogy kiesett a csónakból. Az pedig nagy szerencsétlenséget jelent: ha fókavér jut a tengerbe, Tengeranya megtudja, hogy egyik gyermekét megölték. Olyankor aztán vihart küld az emberekre. Ki is tört a vihar. A fiatalember azt hitte, nem ússza meg élve.
A habokból azonban fölbukkant egy gyönyörű leány, és biztonságban a partra segítette. A legtöbb ember persze egyszerű fókának nézte volna azt a lányt. A leány pedig, annak ellenére, hogy a férfi fókavadász volt, beleszeretett. – A következő dagálynál eljövök hozzád – ígérte meg neki. – És veled is maradok, a feleséged leszek. Ha hozzám tartozol, Tengeranya megkíméli majd az életed. Amíg el nem jövök, a sziget túloldalán szállhatsz csak tengerre, mert Tengeranya megjegyzi magának ezt a helyet. – A hableány a vörös színű vízre mutatott, oda, ahol az elejtett fóka a vízbe pottyant. – Tengeranyának nem lesz nyugta addig, amíg bosszút nem áll a társam életéért. Ne feledkezz meg erről! Nélkülem nincs menekvés a számodra. – E szavakkal aztán a hableány eltűnt a hullámok között. A fiatalember családja és szomszédai már mind ott vártak rá a padon, és örültek, hogy megmenekült. Az egyik kisfiúnak azonban begurult a labdája a vízbe. Amikor a labdát elragadták a hullámok, a gyerek sírva fakadt. A fiatalember gondolkodás nélkül a vízbe vetette magát, hogy kihozza a labdát. A tenger azonban fölmorajlott, és a fókavadászt elnyelte az örvénylő mélység. A padon állók közül senki sem kísérelte meg kimenteni. Tudták, hogy a tenger úgyis megteszi a kötelességét: életet az életért. Ha megmentette volna bárki is a fiatalembert, neki magának kellett volna helyette elpusztulnia. Egyedül a fókalány menthette volna meg, az ő szárazföldi életre való ideje azonban még nem érkezett el.
Az édesapád haláláról pedig én sem tudok többet, Winn, mint azt, hogy egy csónakbaleset következtében vízbe fúlt. Ennek ellenére... Tudod, hogy mindig megérzem, ha eső jön és be kell hordanom a szénát. Fölismerem az égi és földi jeleket. Néha azonban csupán a lábamban jelentkező fájdalom figyelmeztet. Nos, éppen így azt is érzem, hogy Warren nem egy egyszerű baleset következtében halt meg. Szegény édesanyád elhatározta, hogy nem veszi figyelembe az ilyesfajta jelzéseket. Még valamit, Winn! Meg fogod találni az igazságot. Az igazságot, amely feloldoz majd téged. Szeretettel üdvözöl:
Nagyapó

Este aztán, az erdei kedvenc helyükön, Winn megmutatta Simonnak a levelet. A fiú alaposan átolvasta, majd gondosan újra összehajtogatta, úgy adta vissza Winn-nek. Magához vonta a lányt, és először homlokon, majd szájon csókolta.
– Rendkívüli ember lehetett az apád.
Winn a csóktól még kissé kábán hunyorgott. – Micsoda?
– Biztosan az volt, ha ilyen nagyszerű lánya van – sütötte le Simon a szemét. – Azt hiszem, jobb lesz, ha most hazamegyünk.
A házhoz érve Simon motyogott valamit, hogy az új kagylóit kell még fölcímkéznie. Kint hagyta Winnt a verandán.
A lány a korlátnak dőlt. Szürke csíkos, fehér felhőfoszlányok úsztak át az égen. Egy-egy sápadt kék folt bukkant csak ki köztük néha. Miért mondhatta Simon vajon azt az édesapámról, töprengett magában.
Nagyapó pedig valamiféle előjelekről ír a levelében. Ő pedig képtelen ezeket a megérzéseket – a kirakós darabjait – összerakni. Először azonban még a hiányzó kis részletre kellene rábukkannia, hogy beilleszthesse a többi közé. Vagy Simon talán már meg is találta nélküle? Vékony pólójában megborzongott. Vége felé járt a július, hűvösebbre fordult a szél.
Állt a parton és a Zokogó Fókaszirtet nézte. Tükörsima volt a tenger. Az ég fáradt-kéken sötétlett, néhány sápadt felhő azonban megzavarta a nyugalmát. Téli alkonyat volt. Egy nő ült a Fókaszirten, fekete hajában fénylő ezüstös tincs.
Brenna nevetését sodorta felé a tengeri szél. Kagylóit magasra tartva gyönyörködött bennük. Winn nyomát sem látta az arcán annak a kétségbeesésnek, ami Szent Iván éjjelén töltötte el, sem pedig a magánynak, melyet Alice Brennáról készített rajza olyan megkapóan érzékeltetett. A Winn előtt lepergő jelenet tehát még valamikor korábban játszódhatott.
Brenna nem volt egyedül. Egy másik leány bukkant föl a vízből. Egy apró termetű, szürkésbarna hajú kislány. Ugyanolyan nagy, fekete szeme volt, mint Brennának, de nem volt olyan feltűnő szépség, mint ő, inkább csak kislányosan bájos. A lányok mozdulataiból Winn kitalálta, hogy a kisebbik még újabb kagylókért akar lemerülni. Nevetve siklott vissza ismét a vízbe. A tenger felszínét azonban hirtelen körkörös rezgések zavarták meg.
Két lövés dördült.
A kislány egy pillanatra még fölbukkant. Hófehér mellén vöröslő seb tátongott. A sziklán térdelő Brenna kinyújtotta felé a kezét. A lány szétlőtt vállából csakúgy patakzott a vér.
– Húgocskám! – kiáltotta Brenna.
Elvették tőle, elvették, zúgták az egyre magasabbra csapó hullámok.
A szél fölélénkült, a víz tarajos, habzó hullámokat vetett. A halálosan megsebesült kislány haja teste köré csavarodott. Már nem egy leány, hanem egy fóka küzdött az életéért, amíg az örvények magukkal nem rántották a mélybe. A hullámok zúgva csaptak össze fölötte.
Brenna vad elszántsággal nézett körül, tekintete a gyilkost kereste. De senkit sem láthatott. Újra a vérvörösre színeződött, tajtékzó habokra nézett.
Életet az életért, zúgták a hullámok.
Winn mintha a távolból hallotta volna a saját hangját is, amint Brennával együtt ő is kiáltozik.
– Csak álmodtad az egészet – mondta Jane néni.
Winn csukott szemmel bólintott, értésére adva, hogy már ébren van. Hallotta, hogy a nagynénje nemsokára elhagyja a szobát. Éppen újra nyugtalan álomba zuhant, amikor súlyos lépteket hallott. Érezte, hogy valaki áll az ágy mellett.
– Jane néni? – motyogta. Mire kinyitotta a szemét, már üres volt a szoba. Keze alatt azonban megzörrent valami. A hiányzó jegyzetlapok hevertek a takaróján.