A szirének dalán át Winn egy úszó karcsapásait hallotta. A vízpartra rohant. A hold halvány fényében meglátta Simont. Odakiáltott neki. A szél azonban minden kiáltásánál egyre erősebben süvített és elvitte a hangját. Eleredt az eső.
Nem messze egy magányos, piros, evezős csónak himbálózott a vízen. Egy fapillérhez volt kikötve, valamivel följebb, a parton. Winn eloldozta a kötelet, és a csónakot magával húzva, a part mentén visszafutott. Két evező volt benne. Lehajolt, hogy kivegye az egyiket.
Ekkor azonban az áramlás hirtelen elsodorta a csónakot. Messze kint a tengeren vöröslő gömb jelent meg...
A lány reszketni kezdett. Álmában az édesapja magához intette, egyúttal azonban figyelmeztette is, hogy kerülje el a Zokogó Fókaszirtet. Winn jó úszó volt. De nekimerészkedhet-e ekkora viharban? Jeges víz fröcskölte le a lábát. Visszalépett, de Simont azért nem vesztette szem elől. A fiú most lehetett félúton a Fókaszirt felé.
Ismét fölmerült benne, hogy fogja magát, és egyszerűen hazautazik. De ekkor a hullámok ugyanazt zúgták, mint egyszer már azelőtt: „Hová akarsz futni? Hová?"
Nem! Az élete minden kincséért sem szabad elfutnia! Épp most, amikor szembenézhetett végre az édesapja halálának valódi okával. Itt az ideje, hogy szembeszálljon azzal is, ami kioltotta az életét. Érezte, hogy nem járhat már messze tőle. Szinte vonzotta magához a lányt.
Zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Winn behajította az evezőt a vízbe, és utánaugrott. Megmarkolta az evezőt, és elkezdett úszni a csónak felé. Amikor elérte, megkapaszkodott a szélében.
Csak a harmadik kísérletnél sikerült a felsőtestét átvetnie a csónak peremén. Aztán fölhúzta a lábát, és behuppant a csónakba. Megragadta az evezőket.
Úgy zuhogott az eső, hogy alig látott. Minden egyes evezőcsapásnál úgy érezte, szikrányi erő sincs már a karjában. Emberfeletti erővel mégis tovább evezett.
Ekkor megpillantotta Simont, már egészen közel a szirthez. Mintha lassabban úszott volna.
– Várj meg, Simon!
Simon nem úszott tovább, de nem is fordult felé. Csak taposott egyhelyben, épp csak a feje látszott ki a vízből. Winn az esőn és szélen át is hallotta, hogy énekel. Hangja összemosódott a szirének énekével. A dal szövegét azonban egyre túldübörögték a hullámok, úgyhogy a szavak is szinte csak fodrozódó habfoszlányoknak tűntek.
– Vissza kell hívnom! – könyörgött Winn a hullámoknak. Liláskék csíkok kúsztak föl az égre. Az eső elállt, és a hajnali szürkületben Winn látta, hogy a Zokogó Fókaszirtről fókák siklanak a vízbe, és úsznak tova kelet felé.
A lány beszedte az evezőt. A bokájáig ért a víz a csónakban. Talált ugyan egy konzervdobozt az alján, hogy kimeregesse, de túl fáradt volt, hogy lehajoljon érte.
„Késő, már késő" – zúgták a hullámok. Winn-nek fájt a torka, égett a szeme. Csupán fülében doboló szívverése felelt a hullámok gúnyos mondókájára. Lehunyta a szemét.
– Ha van erőd elviselni, döntsél hát a szíved akarata szerint!
Winn fölnyitotta a szemét. Olyan élethű volt a hang, hogy azt hitte, Mollie-t látja majd maga előtt. Pedig csak a szél süvített. Winn-nek eszébe jutott, hogyan kell hívnia valakit, akinek sellővér folyik az ereiben.
„Ha a hetes csillagkép alatt ejtesz hét csepp könnyet, augusztus elsején ismét előjönnek.”
Dalba kezdett. Az ég már kivilágosodott, aranyos rózsaszínre váltott, de a napkorong még mindig nem jött föl egészen. Épp hogy csak megvirradt. Ha Simon már teljesen átváltozott, soha többé nem alakulhat vissza emberré.
– Mennyi ideig tart, amíg egy ember fókává változik? – kiáltotta Winn a szélbe. – Van még remény?
A szél nem felelt, csupán egy sirály kezdett el rikoltozni. Winn most már tudta: ennyi nem elég. Még egy döntést kellett hoznia, még egy válaszút áll előtte.
„Nem lenne mégis lelkierőd mindnyájunknak megbocsájtani” – kérdezte nemrég Jane néni.
– Túlságosan fájna még – kiáltotta. – Nem bírok! – Szeme elé kapta a kezét, mégis egyre csak Jake-et látta, ahogyan a csónakjában várt rá.
– Meg tudsz bocsájtani? Legalább próbáld meg! – dübörögték a hullámok.
– Nem! – kiáltotta Winn.
– Életet az életért, életet az életért, életet, életet... – mormolták egyre a hullámok.
Ha Simon visszatérne, úgy nem csak hozzá, hanem Jake-hez is visszatérne. Ha viszont nem, akkor Jake örökre elveszítené. Mintha csak meghalt volna.
– Az én apámért az ő fiát! – Winnből szinte kirobbant a fájdalom. – Gyűlölöm Jake-et! – kiáltotta abban a reményben, hogy Simon is hallja. – Gyűlölöm az egész családot! – ismételte aztán egyre halkabban Simon szavait. Ekkor már kibuggyantak a könnyei: az első csepp Brennáért, a második Brenna kishúgáért. A harmadik Simonért. Aztán egy az édesanyjáért, egy az édesapjáért. Saját magáért is ejtett egy könnycseppet. Aztán a kelő nap első sugarában megcsillanva lepottyant a hetedik...
Megpillantotta Simont. Levegő után kapkodva, mindkét kezével szorosan megmarkolta a csónak szélét. Winn, utolsó erejét is összeszedve, fölsegítette a csónakba, és átölelte.
– Szeretlek. Veled akarok maradni – ismételte újra meg újra, amíg a fiú nyugodtabban nem szedte a levegőt.
Simon megérintette Winn könnyáztatta arcát.
– Éreztem, hogy már kezdek átváltozni. A lábaim mintha összenőttek volna. Úszóhártya nőtt az ujjaim közé. Akkor hallottam meg a kiáltásodat... – Még mindig ott szorongatta kezében azt a darabka szőrmét. – ...De mintha még valaki kiáltott volna – nézett a part felé.
Felváltva eveztek. A víz nyugodt volt, és áttetsző. Winn halkan énekelni kezdett.

Mély a tenger, nem juthatok át rajt’,
De szárnyaim repítenek majd.
Bocsáss a vízre egy csónakot,
Kedvesemmel hadd üljek ott!

Félúton a Zokogó Fókaszirt és a part között Simon letette az evezőket. Föltartotta magasra azt a darab szőrmét. A fiú reszketett az enyhe szélben. Lágyan beleejtette a fókabőrt a vízbe. Nemsokára elnyelte a tenger.
– Így már nem mehetsz többé közéjük.
Simon megfogta a lány kezét. – Tudom.

Jane néni és Jake a parton várta őket. Simon ugyan Jake-nek dobta a kötelet, mégis Jane néni kapta el, és kihúzta a csónakot a partra. Winn látta, hogy Jake szorongat valamit a kezében. Az édesapja sötétzöld kardigánja volt az. Zsebéből kilógott a világoskék jegyzetfüzet csücske.
Simon után Winn is kiugrott a csónakból. Jake a csónakhoz lépett, és beletette a kardigánt a jegyzetfüzettel együtt. Winn-re nézett.
– Szabad utat engedhetünk neki?
A lány bólintott. – Igen. Teljesítette a feladatát.
Jake beljebb tolta a csónakot a vízbe, és lendített rajta egy nagyot.
Winn egyenesen Jane néni kitárt karjába futott. Hátrapillantva látta, amint a csónak egyre kijjebb sodródik a nyílt tenger felé. Már csupán a hajótörzsön látszott néhol a piros festék nyoma.
Jake a kezét nyújtotta. – Isten hozott itthon, Simon fiam! – Amikor a fiú kezet rázott az apjával, Jake Winnre nézett. Valóban rámosolygott volna? Winn még mindig nem volt biztos benne, hogy képes lesz-e valaha is megkedvelni ezt az embert. Ennek ellenére ő is rámosolygott.
A hangos nyávogásra mindnyájan megfordultak. Puck vonult be büszkén a kör közepére, mint egy király az alattvalói közé. Aztán – vissza se nézve – megindult az ösvényen fölfelé. Szemmel láthatólag biztosra vette, hogy mindnyájan követni fogják.
Winn elmosolyodott. Nevetséges egy felvonulás: Jane néni hálóingben, Jake pizsamában, Simon meg ő pedig csuromvizesen, bőrig ázva. Így vonulnak szépen egy büszke járású, borostyánszínű macska után. Puck persze nyilván Mollie kunyhójához vezeti majd őket. Mollie pedig már várja mind a négyüket. Terített asztallal, édes zsömlével és teával.
Winn kézen fogta Simont. Mielőtt az erdőbe léptek volna, még egyszer visszanézett. A kelő nap fénye beragyogta a tengert, és messze, keleten lassan elhaltak a fókák panaszos dalának utolsó hangjai is.