Nyugodtak, derűsek voltak a júliusi napok. Jake mégis az eget kémlelte, és vihar előtti csöndnek nevezte ezeket a szép, nyári napokat. Állította, hogy vihar van készülőben.
Simon és Winn minden este kéz a kézben mentek az erdőn át kedvenc helyükre. Egy nagy, kidöntött fenyőfa feküdt ott két kisebb fa között a harasztosban. Leültek a fa törzsére, és – a múltat kivéve – mindenféléről beszélgettek. A múltjuk, amely összehozta őket, most azt a veszélyt hordozta magában, hogy magával ragadja Simont.
Elhatározták, hogy a júliust olyan széppé teszik egymásnak, ahogyan csak lehet, mivel az augusztus már a varázséjszakát és Winn Kentuckyba való hazatérését jelenti. A békés, erdei esték után azonban Winn mégis éjszakákon át ébren feküdt, a tenger moraját és a fókák dalát hallgatva. Érezte, hogy ilyenkor Simon sem tud aludni.
Egyik este, épp kedvenc erdei helyükön üldögéltek, amikor hangos zenebona törte meg a csöndet.
Winn fölegyenesedett. – Honnan jön a zene?
Simon két csók között éppen lágyan simogatta a haját. Most visszahúzta a kezét.
– Az iskolából. Július utolsó péntekén mindig ünnepséget tartanak. – Megköszörülte a torkát. – Odamehetünk..., ha akarod...
– Ilyen szerelésben?
Mindketten viseltes sortban és pólóban voltak.
– Fantasztikusan nézel ki – mondta Simon kézen fogva Winnt.
Amikor az iskola elé értek, már kint ácsorgott néhány párocska az udvaron. Egyszeriben Winn és Simon felé fordultak és mindenki rájuk meredt.
Odabent, az iskolában egy menő szám bömbölt a sarokban álló hangfalakból. A túlsó sarokban egy öregúr a zongoránál ősrégi slágerekkel próbált makacsul szembeszállni a popzenével. Idősebbek és középkorúak állták körül a zongorát. A fiatalabbak a terem közepén táncoltak. Néhányan elhozták a kisbabájukat is. A kicsik cikáztak a táncolók között. A kamaszok a hangfalaknál gyülekeztek. Volt, aki beszélgetett, néhányan táncoltak.
Simon megállt Winn-nel az ajtóban. A hangfalak előtt állók között rögtön pusmogás támadt. Winn látta, hogy mindnyájan diszkó-cuccokban villognak. Végignézett magán, és érezte, hogy elvörösödik.
– Sohasem hittem volna, hogy fölbukkan itt ez az alak – mondta az egyik lány.
– Ráadásul egy lánnyal – tett rá még egy lapáttal a mellette álló fiú.
– Azért még odaköszönhetnénk nekik, nem? – javasolta valaki más.
– Minek? Úgyis azt hiszi magáról, hogy túl jó... – A hangfalakból újabb szám bömbölt föl, Winn már nem érthette a mondat végét.
Simon odavitte a zongorához. Winn közelebbről is szemügyre vette az öregurat. A vékonyka kis fehér hajkoronát kivéve csaknem teljesen kopasz volt. Játék közben ritmusra himbálódzott a billentyűk fölé hajolva.
– Halló, Stew, hogy vagy? – szólította meg Simon.
Az öregúr játék közben fölnézett. Dús szemöldökét fölvonta, ajka széles mosolyra húzódott. Kivillantotta nikotintól elsárgult, letöredezett fogsorát. – Jól, Simon, jól. Hát a ház ura és parancsolója hol maradt?
– Csalikat rakosgat a rákfogókba.
– Jó ember az a Jake. Elég magának való, de azért jó ember. Kihúzott már egyszer a csávából. Nem is vennék el tőle pénzt soha. – Bal keze mutatóujját kampós orrára téve, jobb kézzel tovább játszott. Rákacsintott Simonra. – De hallod-e, fiam! Ti, fiatalok, már nem tudtok mit kezdeni az én régi slágereimmel. Menjetek át a barátnőddel a hasonszőrűekhez! Gyerünk, fiam! Szedd fel a horgonyt!
A körülöttük álló idősebb emberek nevetve bólogattak. Simon kézen fogta Winnt. Lassan átsétáltak a terem túlsó sarkába.
A hangszórókból andalító szám csendült föl. Winn és Simon táncolni kezdtek. Winn a hátában érezte a többiek átható pillantását.
– Gyakoroltam a táncot – szólalt meg Simon. – Biztos, ami biztos. Jane-nek van egy pár lemeze lassú számokkal. Tudom, hogy nem hibázom el, de... – a többi táncoló párra pillantott. – Mégsem úgy csinálom, ahogy a többiek. Valahogy másképp...
– Még sokkal jobban – mosolygott rá Winn.
Gyors ritmusú rockzene következett. Winn táncolni kezdett. Simon figyelte, és megpróbálta utánozni mozdulatait. De megbotlott, és hatalmas robajjal elterült a földön.
A lemezjátszó tűje megugrott, és elakadt a lemezen. Mindenki Simonra meredt.
Az idősebbek mosolyogva csóválták meg fejüket, majd ismét elfordultak. Néhány kamasz szándékosan másfelé nézett. Volt, aki vihogni kezdett. Az egyik srác kissé hangosan sziszegte:
– A szívdöglesztő Simon, minden sportok nagymestere! Átesik a saját lábán! És én személyesen átélhettem ezt a felemelő pillanatot!
Simon, vérvörös arccal, föltápászkodott. Ökölbe szorított kézzel tett egy lépést a fiú felé. Senkinek sem tűnt föl, hogy elakadt a tű a lemezen, és a hangszórók egyre ugyanazt a néhány ütemet harsogják.
Mindnyájan tartanak tőle, gondolta Winn meglepetten. Simonra nézett. A fiú összeszorította az ajkát, szeme sokkal feketébbnek tűnt, mint addig bármikor. A belőle sugárzó erő egy hatalmas hímfókára emlékeztette Winnt, amelyik mérgében tört-zúzott mindent maga körül.
Simon még egyet lépett a fiú felé.
Winn megragadta a kezét. Amikor Simon lenézett rá, azt hitte, most rögtön ellöki magától. Pillantásuk találkozott. A fiú pedig ellenkezés nélkül hagyta, hogy Winn kivezesse a teremből.
Kéz a kézben, szótlanul siettek el a sötét házak mellett. Amikor a templom mögött az erdőbe értek, már hallották az éjszakai neszeket.
Az erdei úton Winn lassított és Simon is hozzáigazította lépteit. Úgy tűnt, kezd megnyugodni. Amikor odaértek a kedvenc helyükre, a fiú lehuppant Winn mellé a fenyőfa törzsére.
– Sajnálom – mondta.
Simon a fatörzset ellepő mohát tépdeste. Másik kezével átkarolta Winnt, de nem nézett rá. – Hamar észrevettem, hogy más vagyok, mint ők – intett fejével az iskola irányába. – Azt hittem, ha mindenben jobb leszek náluk, nem veszik majd észre. És valóban én lettem a legjobb futásban, úszásban, ugrásban és mindenféle játékban. Most már azonban tudják, hogy nem jobb vagyok náluk, hanem csak egyszerűen más. Az apám mindig is tudta – nézett rá a lányra. – Nem tudom, mit tegyek. Az apámnak nem jelentek többet egy fájdalmas emléknél. Boldog lenne, ha… neked nem tűnt föl, hogy szólít engem? – Öklével nagyot vágott a fatörzsre.
Winn a karjára tette a kezét.
– Azt mondja nekem, hogy „fiú”! Sohasem szólít Simonnak. Sohasem emleget úgy, mint a fiát. Winn kezére és a sajátjára pillantott. – Csak te vagy nekem, Erwinna. Azt hiszem, sze... Úgy örülök, hogy eljöttél. – Még egyszer az iskola felé fordult, aztán a hazafelé vezető útra nézett. – Csak te – mondta újra.
– Itt vagyok veled – mondta Winn. – Semmi más nem számít.
Sokáig ültek még így egymás mellett a sötét erdőben, a tücskök cirpelését, az iskolából odaszűrődő zenét, meg a tűlevelek zizegését hallgatva az enyhe szélben. Winn arra gondolt, mit szólna hozzá Jane néni, ha Simon meg ő haza sem mennének aznap éjjel. Elálmosodott és elszunyókált. Simon fölébresztette. Már nem hallatszott a zene.
Winn követte a fiút a hazafelé vezető ösvényen. A házban már minden sötétbe borult.
– Jó éjszakát – suttogta Simon Winn ajtaja előtt. Winn azt hitte, megcsókolja. A fiú azonban csak hosszasan szorongatta a kezét, aztán szó nélkül sarkon fordult, és kiosont a házból.