A vasárnap volt a hét egyetlen napja, amikor Simonnak nem kellett segédkeznie a rákászásnál. Elhatározták hát Winn-nel, hogy meglátogatják Mollie-t. Ha valaki tud a múlt és jelen titkairól mesélni, akkor az csakis Mollie lehet.
Napkeltekor útnak is indultak.
– Mollie a tyúkokkal kel – mondta Simon.
A kunyhó ismét ködbe burkolózott, Mollie pedig már terített asztallal várta őket. Az öregasszony egy magasra kelesztett, nagy, édes süteményt tálalt elébük, amit zabkalácsnak mondott. Kicsit száraz volt és rágós. Az íze azonban vajra, citromra és mandulára emlékeztetett. Winn ivott hozzá egy kortyot a narancs és fahéj illatú teából.
Simon gyors, nagy kortyokban fölhörpintette teáját. Amikor már a zabkalácsa felét is megette, tartott egy kis szünetet, és mielőtt újra beleharapott volna, így szólt:
– Mesélj valamit az édesanyámról!
Mollie elsárgult körmével rajzolgatta a csésze mintáját.
– Azon az éjszakán, amelyen a mamádat a partra vetette a tenger, kiáltásokat sodort a szél – kezdett bele a történetbe. – Másnap reggel állított be Jake azzal a fekete hajú lánnyal. Rögtön tudtam, kiről van szó. Igen... A sérülése nagyon súlyos volt. A vállcsontja szilánkokra hasadozott. Kalendula kenőcsöt és nadálytő kivonatot tettem a sebére. Aztán nagyanyám szőtte gyolccsal és pókhálóval bekötöztem. – Mollie fölnézett a sarokba, ahol most is egy nagy, fekete pók szövögette a hálóját. – Tudtam, hogy túl fogja élni.
Madárkaromhoz hasonló kezei közt csak forgatta, forgatta a csészét.
– Brennának azonban nagy volt a bánata. Arra pedig nem volt gyógyfüvem. Bánat ellen nincsen gyógyír. Akkor sem volt, ma sincs.
Winn arra a jelenetre gondolt, amikor Brenna kétségbeesve keresgélt kezével a vízben, mintha örökre elvesztett volna ott valamit.
Simonnak ökölbe szorult a keze.
– Nem tudom, mit művelhetett vele az apám. Valami borzalmas dolgot. A hullámoktól hallottam. Ezért is hagyta el. De vajon...
Winn tudta, amit Simon nem mert kimondani: őt sem szerette volna az anyja?
Mollie a kezét nyújtotta Simonnak. A fiú egy kicsit habozott, majd megfogta az öregasszony ráncos kezét.
– Melyik anya ne szeretné a gyermekét? – kérdezte Mollie. – Az év vége felé vettem észre, hogy már nem szereti Jake-et. Csak azért maradt még, hogy téged a világra hozzon. Nem volt benne biztos, hogy milyen alakban is fogsz majd megszületni. Szüksége volt a segítségemre. Embergyerekként jöttél a világra. Láttam rajta, mennyit küzd magával, hogy megbocsássa emberi mivoltodat. De a szirének sem jobbak vagy rosszabbak nálunk, embereknél. Nem akart és nem tudott tovább maradni. Valami kis melegség, amit őrzött még szívében Jake iránt, arra indította, hogy meghagyja neki a gyermekét. Amíg aztán egyszer meg nem tudsz majd mindent.
Puck fölébredt, kinyújtózott, és nyávogott egyet.
– Igen – felelt neki Mollie. Majd ismét Simonhoz fordult: – Az édesanyád azonban örökül hagyott neked valamit: a választás lehetőségét.
Puck odament Simonhoz, és a farkát a fiú lába köré tekerte. Mollie fölállt, és a tölgyfaládához lépett. Hangosan megnyikordult a fedele. Mollie óvatosan odébbrámolta a kincseit, és a láda mélyéről egy darabka összehajtogatott, koromfekete prémet húzott elő.
Lecsukta a láda fedelét, és lassan az asztalhoz lépett. Letette a szőrmedarabot Simon elé. A szőrme felborzolódott, mintha csak élne.
Simon csak nézte, nézte a szőrmét, asztalra tett kézzel, mozdulatlanul.
Winn azonban kinyújtotta a kezét, és megérintette. Puha, meleg fogása volt. Gyorsan visszahúzta a kezét. Egy elfilcesedett, megkeményedett helyet is kitapintott. Valami ragacsos dolog száradhatott rá a szőrme szélére. A közepén pedig valami keményet érzett. Mollie-ra nézett. Az öregasszony becsukta a szemét, majd újra kinyitotta, és bólintott. Winn kiterítette az összehajtogatott szőrmét. A közepén egy puskagolyóra bukkant.
Simon visszahőkölt.
– Mi... mi a csoda ez?
– Ez a golyó volt a vállában.
Winn kezébe vette a golyót. A tompán fénylő rézdarab az egyik oldalán kissé behorpadt. A hegyén egy alaktalan, sötétszürke csomót lehetett látni.
– Bizony, szilánkokra hasadozott a csontja, mint a száraz fa.
Winn visszatette a golyót a szőrmére.
– A papám azt írta a jegyzetfüzetébe, hogy Brenna válla a sziklákon zúzódott szét.
– Mert Brenna azt mondta. Pedig ez a golyó okozta a sérülést. Magam szedtem ki belőle. Le kellett vágnom egy kicsit a hajából, hogy el tudjam látni a sebét. Rajtam kívül senki más nem volt ott, mégis csak suttogva merte kimondani, amit akart, hogy őrizzem meg azt a tincset. Akkor elárulta nekem a titkát, miféle varázslattal változhat szirénné az ember. Úgy értem, olyasvalaki, akinek sellővér folyik az ereiben. Már akkoriban megérezhette Simon születését. Egyik éjjel aztán beszéltek hozzám a hullámok. Kinyitottam a tölgyfaládát, és egy szőrmedarabot találtam ott a levágott haj helyén. Abból tudtam meg, hogy el akar hagyni minket. Úgy-úgy. Másnapra aztán el is tűnt a fókabunda a füveskamrámból...
Simon megsimogatta a szőrmét.
– Ez a szőrmedarab segíthet hát nekem fókává változni?
– Igen. A három varázséj bármelyikén a szőrme és a varázslat ereje fókává változtat téged. De... – nézett az öregasszony mélyen a fiú szemébe – ha annak idején Brenna fókabőre elveszett volna, soha többé nem változhatott volna vissza fókatündérré. Tehát ha te az átváltozás során elveszíted emberi bőrödet, soha többé nem válhatsz emberré. Amint befejeződik az átváltozásod, nincs többé visszaút. Soha többé!
Simon visszahúzta a kezét. Winn látta, hogy remegnek az ujjai.
– Őrizd meg nekem, kérlek, az átváltozás titkát meg a szőrmét még egy darabig! – mondta Mollie-nak.
Az öregasszony fogta a fókabundát, és visszarakta a ládába. Amikor lecsukta a fedelét, Winn megkérdezte:
– Az édesapámnak miért kellett meghalnia?
Mollie megállt a láda mellett.
– Életet az életért – mondta ünnepélyesen. – A természet törvényei könyörtelenek.
Winn-nek olyan érzése támadt, hogy megtalálta a kirakós hiányzó darabját. Megpróbálta a helyére illeszteni. Forgatta a darabkát minden irányba. Hogyan is illene a képbe? De képtelen volt fölismerni, hogy mit vagy kit ábrázolhat az az apró részlet.
Puck most Winnhez dörgölődzött, az ő lábára tekerte a farkát. Mollie ránézett.
– Nem mondhatom meg, gyermekem. Azt valaki másnak kell megtennie.

Winn hallotta a hullámok zúgását. Összerezzent. De amint kinyitotta a szemét, nem a viharos tengerre, hanem a szoba lengedező függönyére esett pillantása. Az előszobában felet ütött az állóóra. Winn a karórájára nézett. Fél hat. Reggel lenne? Fölkelt és érezte, hogy egy kő szorult a cipőjébe.
Nem emlékezett pontosan, hogyan is került vissza végül a házba. Homályosan fölrémlett ugyan benne, amint botladozott, kúszott hazafelé a sötétben. Jobb öklét kinyitva meglátta benne az orbáncfüvet. Szétmorzsolva és hervadtan ugyan, de illatát még mindig ott érezte a bőrén.
Tiszta holmit vett föl, és kiment a konyhába. Jane néni a tűzhely mellett állt, és hamisan, mint mindig, dúdolt valamit. Amikor Winn odalépett mellé, kiejtette kezéből a fakanalat. A zsír ráfröccsent a kötényére.
– Winn! – kiáltott föl. Ha észre is vette, hogy Winn nem volt éjjel az ágyában, nem említette egy szóval sem.
Winn gyorsan megette a reggelijét, és segített nagynénjének a mosogatásnál, anélkül, hogy egy szót is váltottak volna. A lány kinézett az ablakon, és látta, hogy a csónak már nincs ott a kikötőben.
– Lemegyek a Fókaöbölhöz – mondta. – Hátha Simon...
– Jó, menj csak, és keresd meg! – felelte Jane néni. – Magam is elkísérnélek, de... – egy hosszú percre elhallgatott. – Olyan régen szólított már mamának.
Winn a szobájába ment, és kihozta az apja jegyzeteit, meg Alice Brennáról készített rajzát. Aztán kiszaladt a házból.
Az öbölbe érve megpillantotta a fókákat. Valahogy azt várta, hogy most másképp néznek majd ki, mint azelőtt. A fókák azonban mit sem változtak, és ugyanúgy rászegezték tekintetüket. Winn azonban már látta őket emberi alakban. Így most már nem csupán egyszerű fókákat látott bennük, hanem egyszersmind gyönyörű, hófehér bőrű vízitündéreket is.
Ekkor vette észre Simont. Ott sétált a parton. Odaszaladt hozzá.
– Akarod, hogy most itt maradjak veled? – kérdezte. Amint a fiú ránézett, a lány kiolvashatta szeméből, hogy zavarban van.
– Beszélnem kell veled – mondta Winn. Leültek a kövekre, és átnyújtotta Simonnak a rajzot.
– Ki ez?
– Sohasem mutattak még neked képet róla?
– Az édesanyám... – mondta Simon, bár alig jött ki hang a torkán. – Ugye ő az édesanyám? – nézett Brenna képére. – Édesanyám!
Hangjából izgatottság és őszinte meglepődés csendült ki.
– Miért hagyta el vajon apámat? Meg engem? – kérdezte keserűn.
– Nem tudom. – Hiszen Brenna volt az az ikrek közül, aki már gyerekkorában is félt az emberektől. Hogyan fordulhatott elő, hogy emberi alakban, sebesülten találtak rá a tengerparton? Miért ment feleségül Jake-hez, és miért hagyta el aztán? Hogyan bízhatta gyermekét az emberekre, ha mindig is tartott tőlük? És hogyan illik bele Warren Ames, az édesapja ebbe az egész történetbe? Mennyi kérdőjel!
Bárcsak össze tudná rakni ezt a kirakós képet is! Most azonban nem tehetett egyebet, minthogy Brenna oldalra fordított lábára mutatott, mintha az asszony éppen a tengerbe készülne futni.
– A vízitündérek mindig visszavágynak a tengerbe – mondta Simon, szinte csak magának. – Nos..., így hát te is tudod most már. Hiszen mondtam neked.
– Mióta vagy tisztában vele?
– Talán mindig is tudtam – vonta meg a vállát Simon. – Mindig éreztem, hogy más vagyok. De egyéb jelek is voltak. Mollie mondókái és történetei. Az apám pedig mindig rettentő méregbe gurult, valahányszor a fókákhoz mentem. A te érkezésed után azonban visszajöttek hozzánk a fókák ide, a Keith-öbölbe. Hallottam, hogy hívnak engem. Már előzőleg is hallottam őket. De az érkezésed napján, éjszaka fölébresztettek. Te visszahoztad őket.
– Azt mondták a hullámok, velem bezárul a kör.
– Úgy van. Te hozol megoldást valamire, ami még nem zárult le.
– Igen, ami velük történt – mondta Winn. – Brennával és Warren Amesszel. A hosszú évek során mindenki letagadta az igazságot. Mindnyájan úgy tettek, mintha mi sem történt volna. Amíg mi ketten el nem határoztuk, hogy kiderítjük. Bármi is történt a mamáddal, meg az én apámmal, mindenképpen közünk van hozzá!
– Tudom – mondta Simon nyugodt hangon. – Benned megvan az a képesség, hogy átlásd a dolgok lényegét. Mollie megmondta. Te átláttál az én ügyefogyott viselkedésemen is. Épp általad ismertem föl én is az igazságot. Azt, hogy álmaimban mindig is olyannak láttam magamat, amilyen valójában vagyok.
– Az álmaink azonban hamar elillannak, ha nem tesszük meg, amit sugalmaznak.
– Igen. Ám ez az utolsó éjszaka nem volt álom. Láttam a sziréneket. Együtt táncoltam velük.
– A múlt sohasem álom – felelte Winn. – Valósággá kell válnia, hogy feledni tudjuk. Ki kell derítenünk az igazságot! Az éppúgy megváltás lenne a te mamádnak, mint az én papámnak.
Simon nem figyelt a lányra.
– Táncoltam a szirénekkel – ismételte meg. – A táncuk testemet-lelkemet magával ragadta. Olyan ismerősnek tűnt az a tánc, tanulnom sem kellett.
Megfordította a rajzot. – Augusztus elseje – olvasta. – A három varázséj egyike. Augusztus elsején, dagálykor, emberré válnak a szirének. Csak azt tudnám, hogy megeshet-e ez fordítva is. Hogy egy ember... – keserűen fölnevetett – ...egy fölöttébb különös ember, egy torzszülött, fókává válhat-e vajon?
– Nem! – ragadta meg Winn a kezét. Simon azonban, szemét a tengerre szegezve, fölállt.
– Nem! – kiáltott föl Winn újra, majd halkabbra fogta a hangját. – Nem, Simon. Te nem vagy fókaember. Már késő lenne közéjük állnod...
Hirtelen elhallgatott. Nem ő mondta-e épp az imént, hogy hagyniuk kell valósággá válni a múltat? Nem ő mondta-e rosszallóan, hogy mindig elillannak az álmaik, ahelyett, hogy követnék őket? Hátha az a dolgok nyitja, hogy Simonnak tényleg a fókaemberek közt lenne a helye? Hátha még nem lenne késő, hogy közébük álljon?
Elhatározta, nem szól róla a fiúnak, hogy Szent Iván éjjelén látta Brennát. Nem szabad megtudnia, hogy az anyja még él. Különben talán végleg az örök tengeri élet, a szirénné válás mellett döntene.
Simon a fókákat figyelte. Winn odalépett mellé, és megfogta a kezét. Csak legalább egyszer ránézne! Úgy szerette volna látni a fiú fekete szemét! Azt kívánta, bárcsak megölelné.
– Itt jártam az éjjel, téged kerestelek – szólalt meg halkan. – Én is láttam a sziréneket.
Simon ragyogó mosollyal fordult felé.
– Erwinna! – kiáltotta, és végre a karjába vette a lányt.
Egész délután lent maradtak a parton, és a Warren Ames-féle jegyzeteket próbálták meg értelmezni.
– Az ikreket mindig a Nagy Fókaszirt közelében látta – mondta Winn. – De van-e ennek vajon bármi jelentősége? Miért változtatták meg a szikla nevét? Mesélt neked erről valamit Stew Gillis?
– Egyszer, egy délután, hirtelen vihar kerekedett – kezdett bele Simon a történetbe. – Kiáltozást hallottak a Fókaszirt felől. Néhány bátor férfi, a vihar ellenére, leszaladt a partra. A szirt tetején egy panaszosan síró fókát láttak. Attól kezdve a szirt közelében felbukkanó fókák félénkek, bizalmatlanok lettek az emberekkel szemben. Olyasféleképp viselkedtek, mintha nem szívesen lennének ott, valakire azonban mégis várniuk kellene. így mesélték akkoriban az emberek. Pontosan egy évvel és egy nappal az után a viharos éjszaka után, amelyen a panaszosan síró fókát látták, hirtelen ismét vihar támadt. A halászok pedig újra hallották a panaszos kiáltásokat. Ugyanazt a fókát látták odafönt, a szirten. Egy koromfekete bundájú nőstényt.
Simon először Winnre nézett, majd lesütötte a szemét.
– Egy ír halász azt mondta akkor, hogy egy vízbefúltat sirat az a fóka. Reggelre azonban eltűnt az éjfekete fóka, s vele együtt az összes többi is. Soha többé nem tértek vissza a szirthez. Attól a naptól fogva hívják hát Zokogó Fókaszirtnek.
Winn megborzongott, mire Simon szorosabban magához vonta. Tovább olvastak.

... December 29. Hajnali két óra.
Alice meg én ma Jake-kel és Brennával vacsoráztunk. Amikor vacsora után az asszonyok kimentek a szobából,...

Winn lapozott. De már csak a notesz fedele volt hátra. Összeragadtak volna a lapok? Megmorzsolta az utolsó lapot. Nem. Kérdőn nézett föl Simonra.
A fiú a füzetke spirálrugójára mutatott. Itt-ott elgörbült. Megsárgult papírdarabkák maradványai kandikáltak ki közüle.
Valaki kitépte az utolsó oldalakat.

A vacsoránál senki sem tett megjegyzést az üresen maradt székre. Jane néni idegesen gyűrögette a szalvétáját. Szóra nyitotta a száját, de aztán be is csukta rögtön, amikor Jake mérgesen fölmordult. A férfi kifejezéstelen ábrázattal bámult a tányérjába. Winn idegesen toporgott. Amikor a lábával véletlenül hozzáért Jake-éhez, beleborzongott a férfi tekintetébe. Jobbnak látta a szobájába menekülni.
Winn a csukott ablakon át is hallotta a tenger beszűrődő moraját, az előszobából pedig az állóóra ketyegését. Végtelenül hosszúnak tűnt még az idő éjfélig. Újra elővette édesapja jegyzetfüzetét a hátizsákjából, ahová visszadugta, amikor följött a partról.

Március 1. Little White Horse.
Fölütöttem a sátramat itt a szigeten, a fókák közelében. Hajnali két órakor a világos bundájú anyafóka ikreket hozott a világra! Ikreket! Ez a második följegyzett eset, hogy ennek a fókafajnak a nősténye ikreknek adjon életet! A hajnali szürkületben sikerült néhány felvételt csinálnom és a fiatalabbik fókabébit /mindkettő nőstény/ megörökítenem. Az elsőszülött a fókákra jellemző ösztönös félelemmel viselkedik az emberek iránt. Képtelen vagyok a közelébe férkőzni. Aztán különös dolgot észleltem. Az elsőszülött fújtatott, és jellegzetes riadt kiáltásokat hallatott, amikor megérintettem a húgát.

Április 2.
Először vedlették le bőrüket az ikrek. A fiatalabbik nőstény bundája a szokásos világosszürke, fekete foltokkal. Az elsőszülötté azonban egészen különleges: koromfekete, a hátán végigfutó ezüst csíkkal.
Az anyjuk egy hete hagyta el őket. A Fókaöbölben szoktam figyelni az ikreket, bár idejük legnagyobb részét a Fókaszirten töltik. Szokatlan, hogy együtt maradt a két testvér. A prémfókák pedig általában magányosan élő fajta, sőt kifejezetten ellenségesen viselkednek társaikkal. A munkatársaim bizonyára kinevetnének, ha elolvasnák: az én ikreim szeretik egymást! A fókák nemsokára megkezdik hat hónapig tartó vándorlásukat. Mint tudós, remélem, hogy visszatérnek majd...

Winn átfutotta a fókák különböző sajátosságairól, bundájuk színéről szóló néhány oldalt, ami ezután következett. Csak Warren szeptemberi jegyzeteiben bukkantak föl ismét az ikrek.

... Szeptember 10.
Visszajöttek az ikrek! A gyönyörű, koromfekete bundájú fókalányról azonnal megismertem őket. A húga bundája most már szürkésbarna. Még mindig a szokásostól eltérően viselkednek: állandóan egymás közelében vannak, sőt sokszor összedörgölőznek. A Nagy Fókaszirtnél láttam meg őket.

Az év utolsó följegyzéseiben aztán Winn már nem sokat talált az ikrekről. Átlapozott hát egy oldalt, és rátért a következő évi följegyzésekre.

Február 20.
Ma reggelre valami, valószínűleg egy fóka, elszakította Stew Gillis új halászhálóját. Estére falugyűlést hívtak össze. A halászok a fókákat okolták az utóbbi hetek gyenge fogásáért. Titokban még örültek is neki, hogy Stew pórul járt. Egyedül Jake tartotta a száját.
– Ezek után még a törvény emberei is szemet hunynak majd, ha holnap reggelre néhány fókával kevesebb lesz – mondta Bob Burnham. Én korán hazamentem. Ahányszor csak kinyitottam a számat, valaki mindig közbevágott:
– Hagyd csak, Ames. Te egy előkelő egyetemtől kapod a pénzedet, és nem kell a nejednek a tavalyi ruháját elhordania, ha rosszabb a fogás.

Március 1. hajnali öt óra, az Old Homestead-i verandán.
Egész éjjel le sem hunytam a szemem a tegnap délután négy órakor hirtelen ránk törő vihar miatt. Egy fóka még a vihart is túlkiáltotta. Alice is azt mondta, hogy egész teste beleremegett abba a velőtrázó kiáltásba.

Este tíz óra.
Ma reggel Jake az északi parton, pontosan a Fókaszirttel szemben egy fiatal nőre bukkant. Egy csónakból eshetett ki talán, és a szikláknak vágták a hullámok. Sok vért vesztett. Utolsó erejével azért még megtiltotta Jake-nek, hogy orvost hívjon. Most Mollie ápolja.

Március 21.
A parton talált fiatal nő, Brenna, remek segítségnek bizonyul. Semmit sem mesél a családjáról, sem arról, hogy hová igyekezett, és hogy került a tengerre azon a viharos éjszakán. A csónak roncsait még mindig nem találtuk meg. A lány válla igen csúnyán szétroncsolódott. Csak arra emlékszik, hogy a sziklákhoz csapódott. Emlékezetkiesés? A szervezete azonban nagyon erős. A vállán lévő seb, hála Mollie-nak, szépen gyógyul.
Bárhonnan is jött, örülök, hogy Brenna velünk marad. Komoly segítség nekem. Mindig pontosan tudja, hogy hol és mikor lehet a fókákat a legjobban megfigyelni. Sőt, legutóbb még azt is elmondta, mire gondolnak a fókák! És még az is megtörtént, amire senki sem számított: Jake szerelmes lett!

Április 1. A Fókaöbölben.
Brennával nagyon jó barátok lettünk. Ma hallottam énekelni. A fókákra kellett gondolnom. Egy pillanatra szinte kezdtem hinni Mollie szirénekről szóló történeteinek. Elmeséltem Jake-nek. Először megdöbbent, de aztán jót nevetett.
– Tőlem aztán akár homár is lehetne – felelte. Holnap feleségül veszi Brennát. Még soha nem láttam ilyen boldognak. Még a halászszerencséje is megváltozott: újabban rekordfogásokat ejt! Ha ez így megy tovább, lassan megveheti az új csónakot.
Már egy hónapja nem láttam az ikreket. Az eddig összegyűjtött anyag alapján kell majd megírnom a tanulmányomat. Pedig azt reméltem, hogy még további feljegyzéseket és fényképeket is tudok készíteni róluk. Az ikrek eltűnése nagy veszteség a tudomány számára, de nekem, személyesen is...

Winn elővette a jegyzetfüzetből Alice Brennáról készített rajzát, és behatóan tanulmányozni kezdte a különös képet. Brenna átható, szinte esdeklő tekintettel nézett rá, hogy Winn felfogja végre a felfoghatatlant.
A lánynak eszébe ötlött az a múlt heti délután.
– „Mindig is mélyre tudtam merülni és sokáig bírtam a víz alatt maradni – mondta Simon. – Még gyakorolnom sem kellett. Én más vagyok, Erwinna.”
Winn gyorsan visszalapozott a jegyzetekben ahhoz a részhez, amely a fókák testi felépítéséről szól, amit éppen akkor olvasott, amikor Simon megjelent a parton. Izgatottan olvasta, mit is írt az apja annak idején a fókákról.

... Merülésnél a fókák szívverése a percenkénti százhúszról tízre csökken. Egyszersmind gyengül a szívdobbanások ereje is. A következmény: jóval kisebb oxigénigény. A szív erősebb záróizomzatának köszönhetően ez szinte a vérkeringés megszakításához vezet. Csupán a létfontosságú szervek oxigénellátása biztosított. Ezáltal igen kevés oxigén is huzamos ideig használható. Amíg az emberek a víz alatt, oxigénbevitel nélkül, általában néhány perc alatt eszméletüket vesztik, a fókák tíz-tizenöt percig képesek víz alatt maradni. Sőt, mértek már harminc percet megközelítő időtartamot is.

Winn a Brennáról készült rajzra pillantott.
– Simon anyja..., te bizony egy szirén voltál.
Az állóóra elütötte az éjfélt. Winn fogta az orbáncfüvet és kiosont a házból. Leszaladt a Fókaöbölbe vezető ösvényen.
Még oda sem ért, már hallotta a dalt. Fölkapaszkodott egy sziklára és lenézett a tengerre. A partot ellepték a fókák. Halkan dalolva kiemelkedtek a vízből, és egy-egy kiáltással levetették vastag bundájukat. Fehér testük szinte világított a holdfényben. Bundájukat vállukra dobva a szirének lassan kitáncoltak a tengerből, föl a sziklákra, végig a parton.
A szirének boldog, szívhez szóló, mégis édesbús dala messzire zengett az éjszakában. Olyan volt énekük, mintha emberek dalolnának. Hangjuk mégis úgy hatott Winn-re, mint a tenger morajlása. Még szerencse, hogy a kemény sziklán hasalt, így legalább biztosan tudta, hogy nem álmodik Attól félt, hogy örökre itt marad, elvarázsolva, ezen a helyen.
A távolból egy magányos, kétségbeesett kiáltás hasított bele a dalba. A Zokogó Fókaszirt felől hallatszott. Winn szorosan megmarkolta az orbáncfüvet. Lemászott a szikláról és egy kis, kitaposott ösvényen az öböl fölé kinyúló sziklaperemre kapaszkodott, ahonnan ráláthatott a Zokogó Fókaszirtre. Fényesen ragyogott a hold. Winn fölpillantott az égre. A teliholdnak sziporkázó, kerek udvara volt.
Lenézett a vízre. A szirten, kezét a vízbe tartva, egy fókatündér térdelt. Szebb volt az összes többi szirénnél. Bundáját vállára terítette. A szőrme egyik oldalán lyuk tátongott. Hosszú, fekete haja lazán omlott le hátára.
Winn rögtön tudta, hogy Brenna az. Ekkor a nő, fekete szemével Winnt keresve, fölnézett. Szóra nyílt az ajka. Winn azonban nem értette, mit mond.
– Elvette, elvette, mit vett el tőle? – hajtogatták egyre a hullámok.
Winn hegyezte a fülét. Brenna, szemében még mindig ugyanazzal a kétségbeesett, szánalomkeltő pillantással nézett rá. Egy pillanatra elült a szél, a tenger felszíne tükörsima lett. Lehunyta a szemét. Mire ismét fölnézett, az asszony már eltűnt.
A szél ismét tombolni kezdett. A szirt körül forrongott, habzott a víz. Aztán még egyszer természetellenes csönd támadt a tengeren, a szirt körül pedig vérvörösre változott a víz színe.
Winn aznap már másodszor érezte, hogy egészen elgyengül a térde. Túl közel állok a szikla széléhez, futott még át az agyán. De már nem volt ideje visszalépni. Az utolsó, amire még emlékezett, az orbáncfű illata volt.

Jane néni különös mondókát kántált:

Hetes csillagkép az égen, tenger emelkedik,
emberré válnak a sellők, bundájuk levedlik.
Holdfényben imbolygó, sápadt bőrű lények,
vízbe tűnnek ismét, ha vége az éjnek.

Emberi alakot öltenek háromszor:
egyszer márciusban, aztán szentivánkor.
Ha a hetes csillagkép alatt ejtesz hét csepp könnyet,
augusztus elsején ismét előjönnek.

Winn bekapta az utolsó falat eperlekváros zsömléjét. Örült, hogy Jake és Simon már elmentek otthonról. Így aztán nyugodtan kifaggathatja Jane nénit a Szent Iván-éjről. Nem mentek ki a fejéből Mollie szavai.
– Gyerekkorunkban Mollie mindig magával vitt bennünket, Warrent meg engem, orbáncfüvet szedni – mondta Jane néni. – Le kell szedni, még mielőtt a hajnali harmat fölszáradna rajta. Közben együtt mondogattuk ezt a kis mondókát. Szentivánkor aztán, éjfélkor – egyébként mindhárom varázséjszakán – kiosontunk apáddal a házból, hogy meglessük a Fókaszirt körül táncoló fókaembereket.
– És láttátok őket valaha?
– Nem – nevetett Jane néni. – Annyira féltünk ugyanis, hogy soha nem jutottunk le a Fókaöbölig. – Összeráncolta a homlokát. – Egyszer aztán márciusban... dagály idején... – forgatta kezében a kávéscsészét – ... Évek óta nem is jutott az eszembe – mormogta. Valami régi emlék merülhetett föl benne. Zavartan állt föl. – Ma még rendet akarok rakni a padláson.
Winn hajnalban, olyan korán, amikor még ez az amúgy korán kelő család sem szokott fölkelni, lépteket hallott a padláson.
– Jó korán kezdted a mai napot – mondta. Meg volt róla győződve, hogy Jane néni járkált odafönt.
– Szóval te is hallottad?
– Kicsodát?
– A nagybátyádat. Jóságos ég, micsoda zajt csapott odafönt az éjszaka kellős közepén! – Jane néni bement a kamrába, és egy seprűvel meg néhány portörlő ronggyal tért vissza. – Abban a pillanatban határoztam el, hogy rendbehozom végre a padlást. Amikor aztán Jake visszabújt az ágyba, alaposan megmondtam neki a véleményemet. Tizenhat évi házasságunk alatt egyetlenegyszer sem engedte meg, hogy kitakarítsam a padlást! Ma reggel pedig, nem fogod elhinni, csupán ennyit mondott: – Hmm, nem is bánnám, ha megtalálnád!
– Mit kellene megtalálnod?
– Biztosan valami régi holmiját. Ma reggel valahogy eszébe juthatott.
– Segíthetek?
– Nem – vágta rá Jane néni gyorsan. – Az efféle munkákkal hamarabb végez az ember egyedül. – Rámosolygott a lányra. – Töltsd csak el kedvedre a mai napot!
Amikor Jane néni már eltűnt a padláson a seprűjével és a porrongyaival, Winn elmosogatta a reggeli edényt, majd visszaült a konyhaasztalhoz.
Azon, hogy ma lesz a Szent Iván-éj, mit sem tudok változtatni, gondolta. És a múlt eseményein sem. De tisztázni a múltat, és bátran szembenézni a jövővel, igen, itt már tehetnék valamit!
Winn mégsem mozdult, hanem arra a napra gondolt, amikor a nagyapja leszerelte a két kis kitámasztókereket a biciklijéről. A mamája azt mondta, ha Winn félne, újra fölszerelhetik majd. Nagyapó azonban erősen fogta a biciklit, amíg Winn föl nem szállt rá.
– Nézz szembe a félelemmel, akkor eltűnik! – mondta, és elengedte a kormányt. Winn pedig nekiindult. Először ugyan kacsázva, de mégiscsak ment. Később sokszor gondolt erre, és mindig erőt merített belőle.
A lány fölállt, és a szobájába ment. Kinyitotta a régimódi ruhásszekrényt. Egy nagy, mindenféle limlommal teli papírdoboz mögött volt a hátizsákja. Egy pillanatig céltalanul körbejártatta tekintetét a szobán. Aztán kinézett az ablakon, a tengerre. Lassan fölhajtotta hátizsákja vízhatlan tetejét, és belenyúlt. Ujjaival már érezte az édesapja jegyzetfüzetét. Mégis visszahúzta a kezét. Mint minden nap, amióta csak itt volt a szigeten.
Winn egész héten Jane néni vidám történeteit hallgatta Warrenről, amikor az apja még gyerek volt, illetve fiatalember. A nagynénje Warren és Alice szerelmének, házasságának a történetét is elmesélte. A lánynak néha szinte úgy tűnt, mintha az apja ma is élne még valahol. A jegyzetfüzet azonban eszébe juttatta, hogy Warren Ames már nem él. És hogy azért hívta őt ide a szigetre, hogy fényt derítsen titokzatos halálára. Ahogy életében, tudósként, ő maga is rejtélyeket oldott meg, úgy kell most Winn-nek a halála körüli rejtélyt kibogoznia.
A jegyzetfüzet egy hatalmas kirakós kép egyetlen darabkája volt csupán. Alice kapott egyszer ajándékba egy ilyen óriás kirakóst, amit Winn mindenképpen egyedül akart összerakni. Most is valami hasonlót érzett. Egyedül akarta megfejteni a talányt. Na és, ha sikerülne? Mit akarhatott vajon az apja, mihez kezdjen vele?
Winn kirántotta a jegyzetfüzetet a hátizsákból, és gyorsan kiszaladt a házból, nehogy újra meggondolja magát. Az erdőn át lement a Fókaöbölbe. A fókák most nem voltak ott. Leült egy sziklakőre, és fölütötte a jegyzetfüzetet.

Február 12. Old Homestead, Black Gull.
Alice meg én beköltöztünk a Black Gull-szigeten lévő, régi szülői házba. Végre megkezdhetem a sziget keleti partjainál tanyázó kis prémfókacsapat tanulmányozását. Már gyermekkorom óta lenyűgöznek ezek az állatok. Olyan boldog vagyok, hogy a nagyvárosból kikerülve, végre újra az én kis szigetemen lehetek! Itt nyugodtan elüldögélhetek a Fókaöböl fölött, papírra vethetem a gondolataimat, élvezhetem a szép kilátást, a tenger hangjait...

Winn fölnézett. Talán éppen ugyanott ült a papája is, ahol most ő. Lehetséges volna, hogy most is itt van vele? Hogy ő mutatja neki az utat? Még nagyobb elszántsággal olvasott tovább.

... Február 16.
Alig merem elhinni a szerencsémet. Először is megnyertem a prémfókák bizalmát, úgyhogy akár órák hosszat is figyelhetem őket. Ráadásul pedig még azt a helyet is fölfedeztem, ahol világra hozzák és fölnevelik a kicsinyeiket: egy Little White Horse nevű lakatlan szigeten, a Fókaszirttől mintegy három mérföldnyire északkeletre. Egy fehér foltos, öreg, fekete hím őrködik a parton. Több vemhes nőstényt is láttam, akik hamarosan világra hozzák majd kicsinyeiket.
Eddig senki sem tudta, hogy ez a fókafaj itt, Maine mellett hozza világra kicsinyeit. Fölöttébb óvatosnak kell lennem, hogy felfedezésem továbbra is titokban maradjon. Szomszédaink is halászok, akik általában a fókákat okolják minden rossz fogásukért. Egy vemhes fókanőstényt, mely még könnyebb célpontot is jelent, éppúgy képesek lelőni, mint bármilyen másik fókát. A kicsinyeikről aztán nem is beszélve.

Ezután hosszú oldalakon át a prémfókák ismertetése következett. Winn el is olvasott mindent a kicsik fölnevelésétől kezdve a betegségeken és élősködőkön át egészen a testi felépítésükig. Még az ebédről is elfelejtkezett. Mire fölnézett, már késő délutánra járt az idő. A fókák újra visszajöttek az öbölbe.
Valaki befogta Winn szemét. A lány odanyúlt, és Simon meleg kezét érintette meg.
– Hát te hogy kerülsz ide? – kérdezte. Levette szeméről Simon kezét, de nem engedte el.
– Korábban elvégeztem a munkámat, mint máskor. Úszni akartam egyet. – Leszaladt a partra, be a vízbe, és egyenesen a szirt felé vette az irányt. Nemsokára el is érte a legmeredekebben kiálló sziklát, és fölhúzódzkodott rajta. Fölállt a szirt tetejére, és integetett Winn-nek. Mire azonban a lány visszainthetett volna, Simon már be is ugrott a vízbe.
Winn várta, hogy a fiú ismét fölbukkanjon. Sokáig marad a víz alatt. Winn a karórájára, majd újra a tengerre pillantott. Nem vette volna észre, hogy a fiú közben fölmerült egy pillanatra? Végigfürkészte a vizet. Sirályok ringatóztak a hullámokon. Az egyik fóka éppen bekapott egy halat. Simonnak azonban nyoma sem volt. Winn ismét órájára nézett. Öt perc telt el. Hat. Hét. A lány futásnak eredt. Útközben lerúgta tornacipőjét. A víznél aztán megtorpant egy pillanatra, hogy úrrá legyen a rettegésén. Meg kell tennem, gondolta. Senki sem bírhatja ki ilyen sokáig a víz alatt. Belemerült a vízbe.
Abban a pillanatban meglátta Simont. Levegő után kapkodva éppen akkor bukkant föl a víz színén. Tíz perc telt el azóta, hogy először nézte meg az időt. Winn-nek egészen elgyengült bele a térde.
Simon egy szempillantás alatt már ott is térdelt mellette, és aggódva nézett a lány sápadt arcába. – Mi van veled, Winn?
– Azt hittem, belefulladtál.
– Belefulladtam? – Winn-nek egy pillanatra úgy tűnt, hogy Simon mindjárt elneveti magát. A fiú megfogta Winn kezét, és magához vonta a lányt.
– Nem akartalak megijeszteni – mondta, és ügyetlenül szájon csókolta. Winn érezte a tenger sós ízét.
– Mindig is mélyre tudtam merülni, és sokáig bírtam a víz alatt maradni. Gyerekkoromban sokszor versenyeztünk, ki bírja tovább a víz alatt. Mindig én nyertem. Még gyakorolnom sem kellett. A többiek aztán nem is akartak többé játszani velem... – mondta Simon keserűen. – Én más vagyok, Erwinna. – Lesütötte a szemét. – Más, mint a többi ember.
– Nekem az mit sem számít – mondta Winn.
Jane néni megrázta odafönt a vacsorára hívó asztali csengőt. Simon azonban úgy tett, mint aki nem hallja. Winn fölállt.
– Kérlek...! – mondta Simon.
Vajon mire gondolhatott? Nem nézett a lányra. Winn fogta a jegyzetfüzetet és elindult. Simon még a parton maradt. Fölállt ugyan, de nem moccant a helyéről. Winn a fókákra nézett. Azok pedig visszanéztek rá fekete szemükkel. Winn hallotta, hogy énekelnek. Feléjük sodorta a szél a fókák dalát.
Simon valóban más, gondolta Winn. A jéghideg vízben való úszás után is meleg maradt a keze. Hihetetlenül sokáig bír a víz alatt maradni. Winn megkísérelte tudományos alapon megmagyarázni a dolgot. De a fókák kitartó, búskomor dala egyre visszhangzott fülében. Semmi másra nem tudott gondolni, csak arra a magányos alakra ott lenn, a parton. Visszaszaladt. – Nézz már rám! – szólította meg Simont. Bár maga sem volt biztos benne, nem futna-e el tőle szívesebben.
– Ma éjjel itt maradok – felelte a fiú anélkül, hogy ránézett volna.
– Veled maradjak?
Semmi válasz.
Winn elővette dzsekije zsebéből az orbáncfüvet. Óvatosan elfelezte az ágacskát és egyik felét Simon kezébe nyomta. A fiú még akkor sem nézett föl, amikor Winn magára hagyta.

Winn az ágyán feküdt. Golyóstollát ujja közt forgatva csak nézte, nézte a levélpapírt. A mamájának akart levelet írni. De mit is írhatna Black Gullról? Bármit is írna a szigetről, Alice mindenképp nyugtalan lenne miatta. Amit pedig meg akart tudni, azt tőle úgysem kérdezhette meg.
Winn lehunyta szemét, és Kentuckyra, a szülővárosára gondolt. Az ódon, macskaköves utcákra, a város fölé emelkedő hegyekre...
Nagyapó minden évben fölsétált vele a hegyre, hogy megcsodálják a júdásfák virágát.
Nagyapó! Hát persze! Neki kellene megírnia mindent.
Minden szót alaposan meggondolt. Megírta neki, hogy hallotta, miről beszélgetett Alice-szel a verandán.
– Írd meg nekem, kérlek, ha tudsz valamit apa haláláról! – mondta fennhangon, és közben már le is írta. A levél végén pedig még megkérdezte:
„A skót nagymamád melyik története jutott az eszedbe aznap este, ott a verandán?” Végül pedig még odaírta: „P.S.: Semmi értelme fölöslegesen felizgatni Alice-t.” Ez már csak amolyan szólás volt közte és nagyapja közt, ha valami titkuk volt.
Megcímezte a borítékot, beletette a levelet, majd a karórájára pillantott. Jane néni azt mondta, ma köt ki a szigeten a postahajó. Még éppen idejében odaérhet a bolthoz, amely egyúttal a sziget postahivatalának a szerepét is betöltötte. A csalitól kezdve a ruhaanyagokon át az élelmiszerekig mindent lehetett itt kapni.
Winn az erdőn keresztül igyekezett a falu felé. Meredek ösvény vezetett le az erdőből egyenesen a kis templomkertbe. Winn megkerülte a templomot, és a keskeny, poros úton a falu felé vette az útját. Az út mentén fehér és barna faházak sorakoztak, köztük pedig mindenütt ütött-kopott homárcsapdák tornyosultak.
Befordult balra, és nemsokára elhagyta az iskola épületét. Az iskolától nem volt messzire a sziget boltja, egy szépen karbantartott faház, amelynek még a verandája padlóját is kékre mázolták.
A tulajdonos éppen húst darabolt a pulton. Winn megkérdezte tőle, hogy elvitték-e már a postát, és kért tőle két bélyeget.
A férfi erre előhúzott a kötényzsebéből egy sor bélyeget, letépett belőle kettőt, és odaadta Winn-nek.
– A postát már kivitték. Néhány perc múlva már indul is a hajó. Ha sietsz, talán még eléred.
Winn a polcok közt a kijárat felé igyekezett. A polcokon papír- és konzervdobozok tornyosultak. Az egyik polc mögött két asszony beszélgetett. Bár Winn még szerette volna elérni a hajót, mégis megállt és hallgatózott. A két nő nem láthatta őt a halomba rakott paradicsomkonzervektől.
– Semmi sem marad meg bennem – panaszkodott egyikük.
– Tudom – felelte az idősebbik. – Én is ugyanígy voltam mind a négy terhességemnél. De az öreg Mollie – már akkor is olyan vén csont volt – mindig adott nekem valami jó szert rosszullét ellen.
– A szomszédasszonyom is ezt mondta, csakhogy...
– Ó, Mollie igazán ártalmatlan. Sőt nekem az a véleményem, hogy egy-két dolgot, bizony, még a doktorunknál is jobban tud. Sok újszülöttet segített már a világra. Amikor meg a kisfiam, Cyrus, úgy köhögött a télen, adott rá valami teát. Másnapra már meg is gyógyult a gyerek.
– Ma reggel, pirkadatkor, találkoztam Mollie-val. Nem tudtam aludni. Annyit töröm a fejem a gyerekszoba berendezésén – tényleg, milyen lenne, ha csupa sárga meg zöld lenne? Szóval, kimentem egy kicsit levegőzni a templom mögötti erdőbe. Mollie valami növényt ásogatott ki éppen. Amikor meglátott, valami nagyon furcsát mondott.
A fiatalasszony ekkor suttogóra fogta a hangját. Winn a dobozok közti réshez szorította a fülét.
– Azt mondta: „Június 24-én ki ne menj a házból, gyermekem, pirkadat előtt!" – idézte a fiatalasszony. – „Vedd ezt az ágat, és gyermeked egészsége érdekében szorítsd a szívedhez holnap este, elalvás előtt!" Olyan volt, mint valami fekete mágia – nevetgélt idegesen a fiatalasszony.
Az idősebb asszony motyogott valamit az ősi szokásokról, aztán tovább mesélt az ő Cyrusáról.
Winn lábujjhegyen odaosont a polc mentén a kijárathoz, aztán futásnak eredt a kikötő felé.

Amikor Winn odaért, már a postahajóval érkezett élelmiszeres meg egyéb ládákat rakodták föl egy rozoga teherautóra. Ez az egyetlen teherautó szállított már húsz éve mindent a szigeten. Az asszonyok fürgén futkostak körülötte. Egyikük-másikuk csomagot tartott a kezében, többen már az imént kapott levelüket olvasták föl hangosan a szomszédasszonyuknak. A többiek meg csak ácsorogtak, és traccsoltak. Winn észrevette, hogy az egyik postazsákot még nem rakták föl, és beledobta a leveleit.
Hazafelé Winn megállt a templom előtt. A szigeten lévő legtöbb épülethez hasonlóan a templom is egy fehér faház volt. Csak a bejárathoz vezető lépcső volt kőből. Csupán a templomtorony meg a faragott, kétszárnyú ajtó jelezte, hogy templomról van szó.
A súlyos faajtón lévő faragott mintákat halvány jádezöldre festették. Winn közelebb lépett az ajtóhoz, hogy jobban szemügyre vehesse a faragást. A kapu mintázata nem csupán a zöld levelekből állt. A zöld indák között apró, sárga virágok ötlöttek Winn szemébe. Egy-egy közülük még túl is lógott a faragott indák szélén. A lány a sziromleveleken apró fekete pontokat fedezett föl.
– Orbáncfű – szólalt meg hirtelen a háta mögött Mollie. A kezében lévő kosár telis-tele volt ugyanolyan virágokkal, amelyek az ajtót díszítették.
Winn elvette Mollie-tól a felé nyújtott ágacskát. Egy levelet meg egy virágot elmorzsolt ujjai közt, hogy jobban érezze a növény illatát. És ekkor, itt, ezen a Maine partjainál lévő kis szigeten, sok-sok mérföldnyire otthonától, Winn-nek eszébe jutott az otthon nyitott citromlé-árudája. A mamája meg nagyapó fejenként tizenöt-tizenöt pohárral vettek belőle. Az orbáncfű illata fölidézte benne annak a nyári napnak a melegét, a kipréselt citrom és a frissen nyírt fű szagát a nagyapja farmján.
– Úgy bizony – mondta Mollie bólogatva. – Ilyen egyszerű dolgok tartják távol a gonoszt a háztól. A gonosz ugyanis ki nem állhatja az orbáncfű szagát.
– A gonosz?
– Holnap éjfélkor kezdetét veszi a Szent Iván-éj, gyermekem. Pirkadatig tart a boszorkányok uralma. Nekem még a nagyanyám árulta el a jó füvek titkát, melyek bevilágítják a sötétséget. – Mollie a nap felé tartotta az orbáncfüvet. A fény áttört a leveleken. Winn a szeme elé akarta tartani a kezét, Mollie azonban elvette onnan. A leveleken áttetsző napsugarak a földre, majd a Mollie hosszú ruhájának redőjében rejtőző Puckra vetültek. A kandúr hangosan fölnyávogott.
– Csak annyit mesélek el neki, amennyit szabad – mondta neki Mollie. Aztán Winnhez fordult: – A természet ingadozik a jó és a rossz között. Aki az egyik csoportba sem tartozik, annak Szent Iván éjszakája hozza el a megváltást. Ez annak a három éjszakának az egyike, amikor a szirének levetik a bőrüket. Nem állatok azok valójában, hanem vízitündérek. Amikor beköszönt június 24-e, Szent Iván napja, éjfél és hajnal között sokan látták már őket táncolni, hallották énekelni. Épp olyan emberi lények, mint te vagy én.
Puck hármat nyávogott. Megpróbált mondani valamit Winn-nek.
– Nem, Puck – rázta meg Mollie a fejét. – Most még nem. A szentivánéj még csak a második varázséjszaka. – A kandúr újra nyávogni kezdett. – A fiú nélkül még a bennünket érintő dolgokat sem mondhatjuk el neki. Majd együtt kiderítik. Együtt fogják bezárni a kört. Jóban vagy rosszban, de együtt lépnek majd be a körbe.
Mollie Winnhez fordult: – Szent Iván éjjelén szorítsd a szívedhez az orbáncfüvet! – Azzal sarkon fordult, és szélsebesen eltűnt az erdőben. Puck követte.
Winn elindult lefelé azon az ösvényen, amelyik Jane néni kertjétől egyenesen a Keith-öbölbe vezetett. Egyre hallotta egy harangos bója hangját. A harangszó valahonnan a Zokogó Fókaszirt felől jöhetett.
Winn-nek hirtelen úgy tűnt, mintha hűvösebbre fordult volna az idő. Rossz érzéssel pillantott föl az égre. Áttetsző felhőfoszlányok kavarogtak odafönt. Winn a szirt felé nézett.
Ekkor mintha megváltozott volna a fény, és – józan ésszel szinte fölfoghatatlanul – Winn újra a rémálmában szereplő tájat látta maga előtt. Rögtön tudta, hogy Warren Ames a Zokogó Fókaszirtnél fulladt a tengerbe. Pontosan ott bukkant föl a tengerből álmában az édesapja, hogy magához hívja, egyidejűleg azonban távol is tartsa őt ettől a helytől. A Zokogó Fókaszirt, amelyet elhagytak a fókák, most pedig visszatértek hozzá.
Kezdetét vette a dagály. Winn figyelte, amint a szirt lassan alámerül a hullámokba. Elképzelte, hogy az egész szigetet elönti a víz, ő pedig nem menekülhet. Legszívesebben befogta volna a szemét meg a fülét, és elrohant volna. El a bójától, a hullámoktól, Jake jeges pillantásától. El akart menekülni apja halálának a színhelyéről. Még Simontól is. Valahová, ahol biztonságban lehet. Még mindig hallotta a harangozó bója hangját.
– Hová akarsz futni? – kérdezték a hullámok. Hallották vajon a hullámok, hogy Simon meg ő együtt akarják kideríteni az igazságot? Sehogysem tudott szabadulni a gondolattól. Szívére szorította az orbáncfüvet. Behatolt hát a szigetvilágba. Holnap éjfélkor pedig kezdetét veszi a Szent Iván-éj.

A tenger látványától Winn csaknem rosszul lett. Az a rémlátomása támadt, hogy őt is elborítja. Simon erősebben megszorította a kezét. Ám ekkor Winn rájött, hogy csupán az ő ujjainak görcsös szorítását viszonozta.
A fókák ott voltak az öbölben. Simon leült a kavicsos partra, és maga mellé húzta a lányt.
Némán figyelték a vízben játszadozó fókákat. A szirteket hullámok nyaldosták körül. Ők ketten pedig hallgatták a tenger hangjait. Olyan volt, mint valami különleges dallamokból szőtt kórusmű: egy fóka kiáltása, mert a társa túl közel merészkedett az ő vadászterületéhez, az ezüstsirályok vijjogása, egy harangos bója kondulása valahol messze, kint a tengeren és a hullámok szakadatlan locsogása.
– Hallod? – kérdezte Simon.
– Mit kellene hallanom?
– A hullámokat.
– Persze, hogy hallom.
– Nem. Arra gondoltam, érted-e, amit mondanak?
Winn befogta a fülét. Mialatt Simon beszélt, a hullámok egyre gyorsabban és gyorsabban csapódtak a parthoz. Egyre hangosabb és hangosabb lett csobbanásuk, morajlásuk. Végül a hullámok robajától már semmilyen más hang nem hallatszott.
Amikor véget ért a morajlás, Winn megkérdezte: – Hogy érted ezt?
Simon a tengerre nézett. Winn-nek megint az az érzése támadt, hogy el akar mondani valamit. A fiú szinte küzdött magával, hogy megbízzon-e Winnben, vagy sem. A cipőjére nézett, aztán Winnre, majd ismét a tengerre. Elengedte Winn kezét.
– Amióta az eszemet tudom, értem a hullámok beszédét – szólalt meg végül. – Egyszer elmeséltem apámnak. Lekevert érte egy pofont. Azt mondta, ne beszéljek már ilyen badarságokat. Csak Mollie hitt nekem. Azóta senkinek sem szóltam többé erről. Egészen a mai napig.
Simon Winnre nézett. A lány egy pillanatig azt hitte, most mindjárt megcsókolja. Milyen szép nagy, fekete szeme van! Bár most bizonytalanság és félelem tükröződött benne.
– Mit mondanak hát a hullámok? – kérdezte Winn.
Simon ismét megfogta Winn kezét, és a tengerre nézett. Előrehajolt, úgy fülelt a hullámok beszédére.
– Azt mondják: bezárult a kör. Eljött a lány.
– Ugyanezt mondta Mollie is. Ő is ért a hullámok nyelvén. Ő a nagymamád?
– Nem. Apámnak nem volt családja. A nagy gazdasági válság idején bedugták a szülei egy árvaházba, és eltűntek. Soha többé nem mentek érte.
Winn arra gondolt, amikor Jane néni kézen fogta a férjét, Jake pedig követte, mint valami gyerek.
– Aztán megszökött az árvaházból – folytatta Simon. – Kikötőből kikötőbe vándorolt a tengerparton, és hajókon keresett munkát. Amikor aztán lefülelték, és iskolába akarták küldeni a gyámügyisek, elrejtőzött itt a szigeten. Mollie rajtakapta, amikor el akarta csórni a tojásait. Magához vette segítségnek. Azt hiszem, Jake maga sem tudja, mi is a valódi vezetékneve. Később, amikor a katonasághoz került, egyszerűen Jake Keith-t mondott, aztán meg is maradt ennél.
– Mollie tegnap meglátogatta apádat. Hallottam a beszélgetésüket.
– Ezért küldött hát ki engem előre! Mollie bent volt nálunk?
– Rólam is szó volt, hogy eljöttem ide. A papád azt mondta, hogy visszahozom a fókákat. Látszott rajta, hogy fél. Egyre csak azt hajtogatta, hogy Mollie-nak el kellett volna mondania valamit a mamádról.
– Igen. A mamám. A nagy titok. Apu sohasem beszél róla. Én pedig sosem mertem megkérdezni, miért is hagyott el minket.
Simon rábízta tehát a titkát. Ezek szerint ő is bátran elmondhatja az övét. – Én pedig egy álmot láttam, Simon. Álmomban az édesapám ide hívott, erre a szigetre. Legalábbis azt hiszem. Mintha arra kért volna, bogozzam ki, mi is történt annak idején. Mindannyian a múltunk foglyai vagyunk. Képtelenek vagyunk úgy tovább élni, ha ki nem derítjük az igazságot a múltról. A fókáknak is van valami köze a titokhoz. Mintha az apámat siratnák.
– Az én édesanyám a fókák panaszos dalával érkezett és azzal is tűnt el – mondta Simon. – Még aprócska gyerek voltam, amikor először leszaladtam a Fókaöbölbe. Jane a mosással volt elfoglalva. Azt hitte, ott játszom szépen a ház előtt. Én meg lejöttem ide, a Fókaöbölbe. Itt talált rám aztán Jane. Csak néztem a fókákat, és sírtam. Kérdezte, hogy a gyerekek gúnyoltak-e ki megint. Pedig én amiatt sosem sírtam. Egyszerűen addig gyakoroltam az összes játékot és tornagyakorlatot, amíg mindenben a legjobb nem lettem. „Az édesanyád a fókák panaszos dalával jött, és az is vitte el" – mondta Jane. Ez volt az első és egyetlen alkalom, hogy megemlítette a mamámat. És ekkor megértettem, hogy én más vagyok, mint a többiek. Meg azt is, hogy Jane nem az édesanyám. Attól fogva aztán nem is szólítottam anyunak.
– Ezek szerint mindketten a szüleink rejtélyét kutatjuk – mondta Winn.
– Ketten együtt ki is fogjuk deríteni az igazságot – felelte Simon. Fölállt, és fölsegítette a lányt.
– Nem akartál úszni egyet?
A fiú vágyakozó pillantást vetett a fókákra, de aztán így szólt: – Nem, inkább sétálnék veled.
Kéz a kézben mentek végig a parton, le a kis kikötőig. Ott aztán elengedték egymás kezét. Jake még mindig a csónakot szerelte.
Büszke csónak lehetett az valamikor. Most már azonban régi volt és rozoga. A festék is lepattogzott róla. Az orrára és a farára egy nevet írhattak annak idején. Winn nagy nehezen tudta csak kivenni a megfakult betűket: BRE. A lány egyszeriben maga előtt látta a csónakot, ahogyan akkor, új korában kinézhetett, a fényes, büszke hajót, a BRENNÁT. Winn a csónakban ülő, hajlott hátú, őszülő hajú férfira pillantott, aki most is összeszorította a száját, és búbánatos képet vágott, mint mindig. Ő is sudár termetű, büszke férfi lehetett valamikor.
Jake fölpillantott, és Winn szemébe nézett. A csónakra mutatott.
– A tenger is beszedi a maga vámját, igaz, kislány?
Winn a csónakra, majd Jake-re pillantott. A tenger és Brenna, gondolta.
Hullámok csapdosták a csónak oldalát. Winn, gondolatban, akaratlanul is ismételgette a szavakat: „elvette, elvette, mit vett el tőle?" Winn a csónaknak csapódó, majd a tengerbe visszatérő hullámokat figyelte. Minden becsapódásnál egyre erősebben visszhangzottak benne a szavak: „Elvette, elvette, mit vett el tőle?" Ő is értette hát a hullámok beszédét...

– Ébredj föl, Winn! mondta Jane néni, gyöngéden megrázva a lány vállát.
– Vörössé változott a víz... – Winn egészen rosszul lett. – Mintha véres lett volna.
– Csak álmodtad. – Winn érezte, amint Jane néni ráteszi hűvös kezét az övére. A valóságban csak enyhe szellő fújdogált be az ablakon. – Nem szoktál még hozzá a tengerparti élethez. Szokatlan hangok, idegen ágy... – mondta Jane néni. – Egyszerűen csak rosszat álmodtál, semmi több. Itt maradjak melletted?
– Nem. – Winn még egy halvány mosolyt is megeresztett. – Tényleg nem szükséges, Jane néni, köszönöm, már teljesen rendben vagyok.
Jane néni megfordult. Winn ekkor vette csak észre, hogy kiáltozásával valaki mást is fölébresztett. Jake állt a küszöbön. Most is keresztülnézett rajta, mint mindig. Pillantása mégsem volt annyira lárvaszerű, mint általában. Winn rémülten látta, hogy a férfi szemében félelem tükröződik. Jake homlokát kiverte a verejték.
– Csak egy rossz álom volt – ismételte meg Jane néni az ajtó felé menet. – Csak egy álom, semmi több.
Ezt vajon neki mondta, vagy Jake-nek? Winn nem tudta eldönteni. Jane néni kézen fogta a férjét. Az pedig gyermekként követte az asszonyt.
Winn fölkelt, és az ablakhoz lépett. Egy kattanással kizárta szobájából a tengert és a szelet.
Reggelre sűrű köd borította a szigetet. Winn állig magára húzta a gyapjútakarót, és újra elszundított. A szaggatott motorberregéstől azonban nem tudott már elaludni. Kiugrott az ágyból.
– Egy egész nap Simonnal! – mondta fennhangon. Gyorsan belebújt farmerjába, magára kapott egy blúzt meg a tornacipőjét, és kirohant a szobából. Lassabbra fogta a tempót, amint a konyhába lépett.
Simon már várta.
– Csak semmi pánik – mondta, amikor észrevette, milyen izgatott Winn. – Reggelizz csak meg először – mondta a szék karfáján ülve, cipője orrával rugdosva a padlót.
– Nos, jól aludtál az éjszaka hátralévő részében? – kérdezte Jane néni, egy csésze gőzölgő zabkását téve Winn elé.
Winn bólintott. Kavargott a gyomra. Ezt a napot azonban semmi sem ronthatja el, gondolta, és nekilátott a reggelinek.
Nemsokára már egy hűvös erdőben futottak Simonnal. Winn bőre, haja nyirkos lett a ködtől, de a fenyőillat mégis megnyugtatólag hatott rá. Csupán lépteik törték meg a csöndet.
Gyakran megálltak, hogy a földet sűrűn borító vadvirágokban gyönyörködjenek. Winn fehér és kék ibolyát szedett. Az aprócska kis virágoktól egészen fölvidult.
Simon először csodálkozva nézte, de aztán csak elmosolyodott.
Winn keze után nyúlt, hogy táncoljon vele egyet. Hamarosan azonban a lábára lépett.
– Jaj, tönkretetted az aranycipellőmet! – sopánkodott Winn tréfálkozva. Erre aztán mindketten Winn régi, piszkos tornacipőjére néztek, és addig nevettek, amíg bele nem fájdult a hasuk.
Simon odahúzta Winnt maga mellé, egy fatörzsre.
A lány fölsóhajtott: – De örülök, hogy eljöttem!
Simon a fatörzset borító mohát tépdeste. Winn azonban észrevette, hogy mosolyog. A fiú megfogta a kezét, és fölhúzta.
– Szeretném, ha megismerkednél valakivel.
Még mindig kéz a kézben, kiléptek az erdőből egy tisztásra. A tisztás túlsó felén, ahol már ismét kezdődött az erdő, egy kis kunyhó állt. Ezüstös szürkévé hervadt cédruszsindellyel volt borítva. Szinte úgy tűnt, mintha az egész kunyhó épp most bontakozott volna ki a ködből.
Winn valami mocorgást hallott a magas fűben. Simon a szájára tette a mutatóujját. Winn megfordult, és egy legelésző fiatal szarvast pillantott meg a fűben. A szarvas rájuk pillantott szelíd szemével, majd tovább legelészett, mit sem törődve a két arrajáróval.
– Tudja, hogy itt úgysem bántja senki – mondta Simon, és odavezette Winnt a kunyhóhoz.
A kunyhó előtt egy kezdetleges kút volt, kötelén favödör lógott. A kéményből füstfelhő gomolygott.
Winn beleszimatolt a levegőbe. A kunyhóból kellemes, ám meghatározhatatlan illat szállongott, fűszeres, mégis édeskés. Fahéjas alma? Borsmenta? Vagy valami még ennél is titokzatosabb?
Egy barna tyúkocska nézett föl rá. Panaszosan elkotkodálta magát, mintha neheztelne, hogy Winn lába nem valami ízletes kukoricacső.
– Ejnye, Ingrid! – morgolódott egy öreges hang. – Te neveletlen leányzó! Odaszórtam a zabot a kosarad mellé. De most aztán nyughass!
A tyúkocska kotyogott, kurrogott még egy kicsit. – Jó, jó – mondta Mollie. – Ma reggel tényleg különösen szép tojást tojtál. Hálás is vagyok érte, Ingrid, hidd el. A tyúkocska mintha meghajolt volna, aztán büszkén föltipegett a lépcsőn a verandára a nagy, fonott kosarához.
Megjelent Puck, a borostyánsárga macska. Egyenesen a nyitott ajtó felé tartott. Farkának barnás hegyét parányit csóválva Winnhez és Simonhoz fordult mintha csak beljebb akarná őket csalogatni.
– Úgy bizony, már itt is vannak – mondta Mollie. – Köszönöm, Puck, hogy jelentetted őket. – Winnhez fordult: – Kerüljetek csak beljebb! Éppen elkészültem a teával és az édes zsömlékkel.
Hóbortos? Különc? Vagy valóban léteznek boszorkányok, gondolta Winn. De eszébe jutott a tisztáson legelésző szelíd szemű szarvas, és rögtön tudta, hogy nincs mitől tartania. És különös módon abban is biztos volt, hogy Puck tényleg előre tudta, hogy jönni fognak. Meg abban, hogy Ingrid valóban különlegesen szép tojást tojt. Olyan tojást, amelyért megérdemelte a dicséretet. Winn kíváncsian, hogy mi minden várhat még rá odabent az öregasszonynál, követte a büszke járású kandúrt a kunyhóba.
A tetőgerendáról barnára, vörösesre és aranyszínűre száradt növények tucatjai lógtak. Az ajtó mellett egy szárított sötétsárga virágokkal teli kosárka volt. A szoba közepét a kályha foglalta el. Mellette egy rakás tűzifa, egy öntöttvas edényben pedig éppen fortyogott valami.
Varangyos béka és kígyófarok, gondolta Winn. Magában somolygott. Puck ránézett csillogó zöld szemével. Aztán Mollie-hoz fordult, és nyávogott egyet. Majd ismét Winnre nézett. A lánynak az volt az érzése, mintha a kandúr rámosolygott volna.
Winn – biztos, ami biztos – visszamosolygott. Utána körülnézett a kunyhóban. A jobb oldali falnál egy valamikor világos színű steppelt takaróval leterített keskeny ágyat látott. Az ágy lábánál pedig egy alacsony tölgyfaládát. A bal oldali falnál egy egyszerű, de jó erős asztal állt. A szoba sarkában két nagy fadézsa és több zabliszttel meg túróval teli hordó sorakozott. Néhány ruhafogas egészítette ki az egyszerű berendezést.
Az egyik sarokban Winn fürkész tekintetével mit sem törődve szövögette hálóját egy óriási fekete pók. Az asztalon egy halom forró, édes zsömle volt, mellette egy üveg rebarbaralekvár.
Mollie a fazékban gőzölgő főzetből telemerítette a három csészét. Az összes csésze és csészealj meg volt repedezve. Messziről úgy néztek ki ezek az agyagcsészék, mintha több szín olvadt volna össze bennük, különös mintázatokat alkotva. Ám amikor Winn a kezébe vette a csészét, hamarabb megérezte, miféle minta is az, mintsemhogy láthatta volna. Kitapintotta a csészén különböző magasságban, körkörösen futó, apró mélyedéseket: egy nagyobb körön belül a kisebb köröket.
– A csészéket még a szülőföldemről, az Orkney-szigetekről hoztam magammal – mondta Mollie. – A nagymamámtól kaptam. Ó, de rég is volt már.
Winn kortyintott egyet a forró főzetből. – Finom ez a tea. Miből van?
– Almából, csipkebogyóból, eperlevelekből, mikor milyen füvekkel ajándékoz meg az évszak.
Puck nyávogott egyet. – Meg valódi macskamentából – fűzte hozzá Mollie.
Winn kitöltött egy kis teát a csészealjába, és Mollie beleegyező bólintása után letette a földre. Puck kis rózsaszínű nyelvével mohón lefetyelni kezdte a teát. Aztán a mancsával letörölte a bajszát, és fölugrott Winn ölébe.
– Úgy látom, Puck szeret téged – mondta Mollie. – A papád ölében is úgy szeretett üldögélni.
Winn abbahagyta a doromboló macska simogatását. Fölvette a csészéjét, és kézfejéhez nyomta a mintázatát. Az apja ölében? Hiszen akkor ez a macska már borzasztó öreg! Nos, tulajdonképpen elképzelhető. Annának, a barátnőjének is van egy macskája, amelyik már tizenhét éves. De... Anna macskája már félig vak, ízületi gyulladása van, és egészen megőszült. Ezzel szemben Puck még fiatal kandúrnak látszik. Nem lehet még olyan öreg!
Winn zavartan csóválta a fejét. Itt mintha mit sem számítana az idő múlása. Visszarakta csészéjét az asztalra, és újra simogatni kezdte a cicát. Itt-ott azért tényleg őszül a szőre, gondolta. Például itt, az álla alatt.
– Puck igazán szokott beszélni magához? – kérdezte Mollie-t.
– Néha. Tudom, mire gondolnak az állatok, de... Pucknak meg nekem, bizony, birtokunkban van még valami az ősi bölcsességből. Sőt, egy kicsit neked is, gyermekem. Puck megmondta, mit gondoltál a teámról.
– Mármint azt, hogy... hogy varangyos béka meg...
Az öregasszony Winn karjára tette a kezét.
– Én már csak ilyen különös vén madárijesztő vagyok. Azért már jó néhány éve nem kotyvasztottam sem denevér-, sem békafőzetet. Amikor legutóbb csirkét sütöttem, Ingrid egy hétig nem akart tojni.
Mollie rezzenéstelen arccal nézett Winnre, szemében azonban hamiskás fény villant. Winn elnevette magát. Nyomasztó álmának még egyre fölötte lebegő rémülete most mintha egyszeriben elszállt volna.
Simon hirtelen fölállt. – Még egyet akarok úszni a dagály beállta előtt! – mondta.
– Bizony, ma ott lesznek a szirének a Fókaöbölben. – Az öregasszony Winnre nézett. – Láttad-e már őket szemtől szemben?
Winn a fókák fekete szemére gondolt, és bólintott. Önkéntelenül is dúdolni kezdett egy dallamot.
– Ó, igen. Benned megvan az a képesség, hogy átlásd a dolgok lényegét. Ha te is úgy akarod – állapította meg Mollie újra, behatóan Winnre nézve.
Simon a kezét nyújtotta. A lány csak vonakodva fogadta el. Nem volt még kedve elhagyni ezt a békés kis menedéket. Mollie megszorította a lány másik kezét: – Még találkozunk.
Amikor Simon és Winn elérték a tisztás szélét, a kunyhó már ismét – különös módon csak a szigetnek ezen a részén gomolygó – ködbe burkolódzott. Winn mintha Mollie hangját hallotta volna: – Még találkozunk! – Kisvártatva meg valami suhogásfélét hallott. Bár talán csak a rét magas füvén végigsuhanó szél volt az.

Winnt már valamivel napkelte előtt fölébresztette a sirályok kísérteties rikoltozása. Az ablakhoz ment, és kinézett a tengerre. Apály volt. A derengő hajnali félhomályban egy lángocskát látott a parton pislákolni. Egy hajlott hátú, sötét alak igyekezett a vízhez, mintha csak keresne valamit. Winn pedig, immár másodszor, felöltözött, és halkan kiosont a házból.
Amikor leért a partra, a keresgélő alak fölemelte a fejét. Egy szétzilált, ősz hajú öregasszony volt, fején agyonhordott férfikalappal. Piros esőkabátja alól kilógott gyűrött, fenyőzöld ruhája. Kezében pislákoló lámpást tartott. Az éles kagylókkal mit sem törődve, fürgén szökdécselt mezítláb a parton.
Winn néhány méterrel arrébb állt. Az asszony élénk kék szemével fürkészte a lányt. Olyan barna és olyan ráncos volt az arca, hogy Winn-nek azokat a babákat juttatta eszébe, melyeket az anyja szárított almából csinált.
– Nocsak, kihez van szerencsénk? – kérdezte az öregasszony skót tájszólásban, olyan érdes hangon, mintha száraz tűlevelek zizegnének.
– Winn Ames vagyok. Hát maga kicsoda?
Az öregasszony mosolygott, amitől még több ránc futott össze az arcán. – Mollie Keith vagyok, és örülök, hogy megismerhettelek.
Egy nagy borostyánsárga macska vonult most peckesen Mollie felé, és a lába elé tett valamit, ami egykor egy szalmakalap lehetett. Aztán a kandúr Winnre függesztette zöld szemét.
– Hadd mutassam be Winn Amest, Puck! – szólt az öregasszony a macskájához. – A kalapot pedig köszönöm. Tudtad, hogy új kalapra van szükségem a füvek gyűjtögetéséhez, mi?
A kandúr Mollie-ra nézett, és nyávogott egyet.
– Jó, jó – felelt neki Mollie. – Ő az. Hát persze, hogy ő. A tenger is azt suttogta, hogy jönni fog. S lám, itt is van. – Az öregasszony és macskája Winnre néztek.
Winn az öregasszony szikrázó szemébe nézett. Lehet, hogy nem épeszű, vagy...? Az öreg Mrs. Russellre gondolt, aki a nagypapa farmjához közeli elvadult telken lévő romos házban lakott a macskájával.
Egyszer Winn ott ólálkodott a háza körül néhány osztálytársnőjével. Hirtelen egy óriási fekete macska ugrott rájuk fújtatva. Ezek után mindnyájan meg voltak győződve róla, hogy Mrs. Russell boszorkány. A teleknek még csak a közelébe sem merészkedtek azóta. Winn most is jobban szerette volna, ha nem nézne már így rá ez az asszony meg a macskája.
– A nénikém már biztosan izgul, hogy hol vagyok – mondta. Sarkon fordult, és visszaszaladt az ösvényen.
Winn föntről még visszanézett. Az öregasszony már eltűnt. A kandúr azonban még ott volt. Winn fogadni mert volna, hogy vigyorog. Elnézett a macska mellett, és csodálkozva állapította meg, hogy Jake halászcsónakja még mindig ott áll kikötve. Úgy tűnt, mintha Simon már a csónakban lenne.
A hátsó ajtón át halkan belépett a házba, és éppen a konyhába tartott, amikor az előszobában meghallotta Jake hangját a nappaliból. Olyan éles hangot ütött meg, amit csak nagyon dühös vagy nagyon kétségbeesett emberek szoktak.
– Meg kellett volna mondanod, hogy ki is ő valójában, és mit tettem vele!
Egy másik, jellegzetesen érdes hang felelt: – Tudtad te azt.
– Nem! Akkor soha nem vettem volna feleségül! Már régen meg kellett volna halnom. Úgy ő sem szenvedett volna annyit. Meghalt vajon? Bizonyára. Hogyan is tudna úgy... széttépve élni? Hiszen nem élhetett tovább velem. De nélkülem sem. Meg a fia nélkül. Meg kellett volna mondanod, anyó! – Jake reszkető hangon szinte fölkiáltott: – Akkor Warren még ma is élne!
– Tudtad te azt. A szíved legmélyén tudtad.
Jake morgolódott. – Mondtam már neked, hogy látni sem akarlak többé.
– A kör bezárul. Eljött a gyerek. Közeleg az óra, amikor döntened kell.
– Mindig ilyen ostoba rébuszokban beszélsz. Semmiről sem kell döntenem. – Hangjából félelem és kétségbeesés csendült. – Tegnap fókákat láttam a Zokogó Fókaszirtnél. A lány hozná vissza őket? A fiú azonban semmiről sem tud. – Jake ismét fölcsattant: – Vagy mondtál neki netán valamit, anyó? Azért jöttél talán, hogy ezt közöld velem?
– Ugyan, ugyan. A szív úgyis ismeri a titkokat. A gyermekeknek csak rá kell jönniük. Fedd föl inkább magad a titkaidat, Jake!
– Rögtön a pokolra jutnék.
– Dehogy. Megváltás lenne.
Hátratoltak egy széket. Winn a falhoz lapult. Mollie Keith kisurrant a szobából, piros esőkabátja csak úgy lobogott utána. Winn biztosra vette, hogy Mollie rákacsintott. Az öregasszony azonban már ki is szaladt a kapun. Jake, Winnt észre sem véve, követte.
– Én aztán nem dönthetek helyetted – mondta Mollie. Azzal már el is tűnt az erdőben.
Winn még mindig az előszobában állt, amikor Jane néni bejött a kertből. – Fogalmam sem volt róla, hogy már ébren vagy – mondta. – Gyorsan kezet mosok, aztán már készítem is a reggelidet.
Winn kényelmesen üldögélt Jane néni konyhájában, és házi sütésű kenyeret eszegetett lekvárral, amikor Jake újra beviharzott a házba a bejárati ajtón, majd rögtön ki is rohant a hátsó ajtón. Leszaladt a mólóhoz.
Winn szívesen beült volna Simon mellé a csónakba, és kiment volna velük a tengerre. De eszébe jutott, ahogy Jake előző este rámeredt, illetve keresztülnézett rajta, mintha nem is őt, hanem valaki mást látott volna mögötte. Jobb lesz, ha egy darabig inkább nem kerülök a szeme elé, gondolta, és megpróbálta kitörölni emlékezetéből az előző esti jelenetet.
Segített Jane néninek a házimunkában meg a kertben. Figyelte Jane néni hanglejtését, és megpróbálta elképzelni, hogyan is beszélhetett az édesapja. Jane néni mindenfélét mesélt Winn nagyszüleiről és papájáról.
– Ő is nagyon szerette az állatokat, Winn. Értett a nyelvükön. Egyszer találtunk egy öreg kutyát. Warren mindig a barátjává fogadta azokat, akiknek nem volt barátja. Ettől fogva aztán mindenhová hűségesen követte az a kutya... – Jane néni történetei kifogyhatatlannak tűntek, így hát egész délelőtt ezekkel szórakoztatta Winnt.
Kizárólag vidám dolgokról mesélt. Mire Simon délután hazaért, Winn egy lépéssel sem jutott előrébb. Az édesapja haláláról semmit sem sikerült megtudnia.
A fejébe vette, hogy estefelé majd megint elsétál Simonnal a Fókaöbölbe és beszél vele. Amióta kihallgatta Jake és Mollie beszélgetését, közelebb érezte magához Simont. Bárhogyan is kapcsolódott össze annak idején apáik sorsa, most mindaz őket kötötte össze. Az a bizonyos dolog mindkettőjükre tartozott.
Vacsora után Simon kiment a házból. Winn követte. – Veled mehetek?
Némi habozás után a fiú rábólintott.
Amikor az öbölbe értek, Winn ismét kint maradt a parton, amíg Simon úszott egyet. Bár többször maga is megpróbált bemenni a vízbe. De elég volt csupán a kezét belemerítenie, hogy pánik legyen úrrá rajta. A Zokogó Fókaszirtre pillantott. A szirt, ahogy a víz körülnyaldosta, olyan volt, mintha élne. Mintha föl akarná hívni magára a lány figyelmét. Winnt egyre jobban hatalmába kerítette a félelem. Szinte kővé dermedve följebb húzódott a parton.
– Mintha mesélni akarna neked valamit a Fókaszirt – mondta Simon a vízből kimászva.
Winn bólintott. A félelem még mindig ott bujkált benne. – Jó, hogy újra itt vagy – mondta. El akarta mondani Simonnak Jake és Mollie beszélgetését, de a fiú megfogta a kezét.
– Erwinna – suttogta. Ennyi elég is volt a lánynak.
Amikor beértek a házba, Simon így szólt: – Valamit akarok adni neked. Winn követte Simont a szobájába.
Egy magányos fiú rideg szobájában találta magát. A lakályosság legkisebb jele sem volt benne: sehol egy kép, ágyterítő vagy szőnyeg. Még függöny sem volt az ablakon. Az ablak mindkét szárnya tárva-nyitva volt, a tengeri szél meglebegtette a gyűrött fehér lepedő lelógó sarkát.
Simon az egyik falra erősített egyszerű polcról levett egy nagy fadobozt. Lesimította a lepedőt. A lány leült mellé. Simon kinyitotta a ládikát, és Winn mellé tette. A doboz tele volt kagylókkal és csigaházakkal. Mindegyiken felirat. A legtöbb kis kartondarabkára ragasztva. Winn kagylója is köztük volt, két összeragasztott gyufásdoboz-fedélhez erősítve.
Simon sorra szedte elő a csigákat meg a kagylókat a ládikából, és kirakosgatta őket a lepedőre.
– Ez egy sárga parti csiga, ez meg egy csészecsiga, emez pedig Stimpson Colus... – Az összes csigaház teljesen ép volt.
Winn a kagylók jó részét fölismerte. Apja kagylógyűjteményéből emlékezett rájuk. Simon azonban néhány olyat is mutatott, amilyenről a lány addig nem is hallott. – Hol találtad ezt a rengeteg ritka kagylót? – kérdezte a lány. – Biztosan szerencséd volt.
Simon fölnézett. Winn-nek az volt az érzése, mondani akar valamit. De aztán csak rábólintott. – Igen, szerencsém volt. – A fiú gyönyörű kagylót adott oda neki. Halvány rózsaszínben játszó fehéret, leheletnyi lila csíkokkal. Napfelkeltére emlékeztette a lányt.
– Neked adom – mondta Simon.
Winn a füléhez tartotta a kagylót, és hallotta benne a tenger morajlását.
Simon megköszörülte a torkát. – Elromlott a csónak motorja. Apu holnap itthon marad, hogy megjavítsa. Azt mondja, én úgyis csak útban lennék neki. Micsoda szerencse. Lesz egy szabad napom. – Zavartan fölnevetett. – Velem töltöd majd a napodat, Erwinna?
– Igen. – A lány segített neki visszatenni a dobozba a többi kagylót és csigaházat. Közben véletlenül egymáshoz ért a kezük. Winn ismét érezhette, milyen melegek a fiú ujjai.
Winn bement a szobájába, és lefeküdt. Még egyszer kezébe vette a kagylót, hogy újra meghallgassa benne a tenger morajlását.
Kétségbeesetten hallotta, amint a szél elviszi a hangját. Megpróbált bemenni a vízbe, de sehogysem bírt. Simon egyre messzebb úszott, ki a nyílt tengerre. Tudta, hogy valamit meg kell mondania neki. Arra azonban már nem emlékezett, hogy mi is az. Minél jobban kiabált, annál erősebben tombolt a szélvihar.
Fekete felhők gyülekeztek az égen. Ám fölpillantva különös fényjátékot látott. Egy körön belül egy kisebb kört, amely a vízben is tükröződött.
Az úszó férfialak hátrapillantott. Nem Simon volt az, hanem az édesapja. Ott úszott a fókák között. Ekkor kiemelkedett a vízből. Kinyújtotta felé a kezét, és integetett neki. Mintha hívná is magához, ám egyúttal figyelmeztetné is, hogy ne menjen. Aztán élet-halál harc kezdődött. Kavargott, habzott körülötte a víz. Winn hunyorított, hogy jobban lásson. A víztükör ismét elcsöndesedett. Simává és vérvörössé változott. Csupán a fókák látszottak. Énekeltek, de nem valami szép bölcsődalt, hanem kétségbeesett, panaszos dallamot.
– Apu! – kiáltott föl Winn.

Winn sötét pillantásokat vetett szandáljára. Már legalább a századik követ kotorta ki belőle, és hajította a dús fűbe. Simon még mindig jóval előtte járt. Épp egy csúszós lejtőn igyekezett lefelé. Winn elhatározta, hogy most már tényleg utoléri, és futva bukdácsolt le a sziklás öbölbe vezető meredek lejtőn.
Simon úgy meredt a prémfókákra, mint akit megigéztek. Nagyobbak voltak és sötétebb volt a bundájuk, mint azoké a fókáké, amelyeket Winn a csónakból látott. Amikor Simon végre hátranézett, egészen meglepettnek látszott, hogy Winn is ott van.
– Prémfókák – mondta végtelen lelkesedéssel a hangjában. Karját kitárta, mintha meg akarna ölelni mindent: az egész öblöt, ott messze, kint, azzal a hasadozott sziklával és a rajta ülő sirályokkal együtt. – A Fókaöböl a Fókaszirttel. Máshol már nem is igen látni prémfókákat. – Olyan gondtalannak, felszabadultnak tűnt, mint aki már teljesen el is felejtette apja szavait.
Gyors mozdulattal levetette ingét, kibújt a cipőjéből, és belevetette magát a vízbe. Gyors, egyenletesen hosszú karcsapásokkal egyenesen a fókák felé úszott. Winn alig hitt a szemének, olyan hamar elérte a sziklát.
Az egyik fóka kiemelkedett a vízből, és elkapott egy sirályt. Winn levegő után kapkodott. Az a fóka legalább ötszáz fontot nyom. Simon pedig, mintha egyenesen felé úszna.
Amikor már csak néhány méter választotta el a hatalmas állattól, Simon nem tempózott tovább. Winn-nek úgy tűnt, mintha szinte beszélgetett volna vele. A fiú dallamos, megnyugtató hangjára gondolt, ahogyan az Erwinna szót kiejtette. A fókaóriás ásított egyet, majd fölkúszott a sziklára, ahol vakarózni kezdett, mint egy kutya. Közben úgy tartotta szemmel Simont, mintha csak ő is fajtájabeli volna.
Winn a lemenő nap fényében csillogó víztükörben gyönyörködött, amikor hirtelen megcsúszott. Elesett, és fölhorzsolta a térdét. Karja beleért egy pillanatra a hideg vízbe. Nemcsak fázósan, hanem riadtan megborzongva kapta vissza kezét a vízből.
Reszketve ült le a kavicsos homokba. Mi a csoda történt vele? Sohasem félt a hideg víztől. Otthon, Kentuckyban szívesen töltötte a délutánjait úszással vagy evezéssel a Herrington tavon. Pedig a tó több helyütt veszélyesen mély volt. Mégsem félt soha.
De most, ahogy a távolban kiemelkedő Zokogó Fókaszirtre pillantott, újra megjelent előtte az álma. Ahogyan az édesapja beleveszett a hullámsírba. Visszaemlékezett a sem emberi, sem állati üvöltéshez nem hasonlítható panaszos hangra.
Végigpillantott az öböl partján, és összerezzent. A fókák kijöttek a szárazföldre. Nem is voltak olyan messze tőle, és egyre nézték szomorú, fekete szemükkel. Csak képzeli vajon, hogy éppen most valami halk dallamot hall?
Simon kijött a vízből. – A moszatok nagyon síkosak – mondta a sötétbarna tengeri növényzetre mutatva, amelyen Winn elcsúszott. – Egész elsápadtál.
– Kutya bajom. – Simon remélhetőleg nem veszi észre vérző térdét, sem azt, hogy még mindig reszket. – Semmi bajom. Tényleg.
– Akkor jó. – Simon lesütött szemmel motyogta: – Figyelj csak..., azt akartam mondani, hogy... úgy örülünk, hogy itt vagy. – A lányra nézett. – Erwinna. – Kinyújtotta a kezét, és megérintette Winn arcát. Meleg volt a keze.
Winn még jobban reszketni kezdett, aztán meg hirtelen forróság öntötte el. Belenézett Simon fekete szemébe. – Én is.
Winn megvárta, amíg Simon fölveszi az ingét, és belebújik a cipőjébe, aztán elindult vele fölfelé az ösvényen. Szívesen megfogta volna a fiú kezét. Sohasem ment még senkivel kéz a kézben, ebben a percben mégis teljesen rendjén valónak érezte volna. De aztán a karjára pillantott. Még mindig libabőrös volt.
Simon még csak meg sem borzongott úszás után – gondolta. – És a kezét is milyen melegnek éreztem az arcomon.
Már megint lemaradt a fiú mögött. Kétkedve nézett hol a saját karjára, hol az előtte lépkedő Simonra. A fiú, úgy látszik, észre sem veszi, hogy már nem megy mellette. A járása azonban ismét kissé kiszámítottnak, merevnek tűnt. Egyetlen egyszer sem fordult hátra, hogy akár egy szót is szóljon hozzá.
Amikor letértek az ösvényről, Winn valami föl és alá mozgó, nagy pirosat látott. Aztán egy borostyánszínű csíkot. Biztos volt benne, hogy egy zöld szempár les rá. De mire másodszor is odanézett, már nem volt ott semmi. Talán csak a bokrok zöld leveleit látta, gondolta magában, és ismét az útra összpontosította figyelmét, nehogy megint elessen.
Megpróbált lépést tartani Simonnal. Jó lett volna újra érezni a melegét. Ám a köztük lévő néhány métert egészen a házig nem tudta behozni.
A fiú fölrántotta a szúnyoghálóval védett hátsó ajtót, és belépett a házba. Winn-nek el kellett kapnia a visszacsapódó ajtót. A konyhából áradó illattól kellemes érzés töltötte el. Jólesett ránéznie Jane néni kedves, barátságos arcára.
– Megjöttetek? – kérdezte Jane néni az előszobába lépve. – Mi történt a térdeddel, Winn?
– Megcsúszott a moszatokon – felelte Simon, Winn felismerhetetlenségig piszkos szandáljára mutatva. – Ez a buta kis topánka nem sétára való.
Winn érezte, hogy elpirul. A szeme égett. Látta, hogy Simon keze ökölbe szorul.
– Jóságos ég, Simon! Még arra sem hagytál időt szegénynek, hogy átöltözzön. – Jane néni egy kis fürdőszobába vezette Winnt.
A lány körülnézett. Simon viszonozta zavart pillantását.
– Mosd ki a sebet! – tanácsolta Jane néni. – Melegen tartom a vacsorádat, amíg elkészülsz.
Winn óvatosan letörölgette a térdét. Aztán hideg vízzel addig mosogatta az arcát, amíg már nem égett a szeme. Beszaladt a szobájába, fölhúzta gyorsan kedvenc farmerját, fölvett hozzá egy kék csíkos blúzt meg a tornacipőjét. Ha még egyszer sétálni megyek Simonnal, meg sem próbálok majd lépést tartani vele, gondolta. Ha egyáltalán lesz kedve újra útnak indulni ezzel a különös fiúval.
Amikor néhány perc múlva a konyhába lépett, már vacsoránál ült az egész család. Halászlé volt, friss zsömlével. Jake tovább evett, mintha észre sem vette volna Winnt. Simon fölnézett. Pillantása elárulta, hogy még mindig zavarban van. Jane néni azonban szívélyes mosollyal merített Winn tányérjába a fazékban gőzölgő halászléből.
– Tetszett a séta? – kérdezte a lány felé nyújtva a tányért.
– Hmm… – Winn evett egy kanállal a halászléből. – Prémfókákat láttunk. – Hallotta, amint Jake leteszi a kanalat. Csörömpölve ütődött tányérja szélének. Winn túl későn kapta el Simon figyelmeztető pillantását.
– A Fókaöbölbe mentél, te fiú? – kérdezte Jake, minden egyes szót külön kihangsúlyozva. Újra fölvette kanalát, és Winn felé bökött vele. – Őt is magaddal vitted?
Simon a tányérjába meredt. – Igen.
Veszélyes talán az az öböl? – kérdezte Winn magában. Most bajba keverte Simont. Miért is nem szólt neki, hogy ne beszéljen róla? Talán meg is akarta rá kérni, még mielőtt lemaradt volna mögötte az ösvényen.
Ránézett. Simon egyre a tányérjába meredt. Megint haragszik rá?
Most aztán mindketten benne vagyunk a pácban, gondolta Winn. Megpróbálta hát elterelni a beszélgetést az öbölről.
– Ha már a fókákról beszéltünk – mondta –, Simon megmutatta ma délután a csónakból a Zokogó Fókaszirtet. Honnan kapta az a szikla ezt a különös nevet?
Jake, Jane néni és Simon abbahagyták az evést, és mindnyájan rámeredtek. Jane néni amúgy mindig piros arca most falfehér lett.
– Azt hittem..., szóval, gondoltam, hátha valami történet fűződik hozzá. – Winn úgy érezte, mintha valami szikláról zuhanna lefelé, és hiába próbálna kétségbeesetten bármibe is megkapaszkodni.
Simon ránézett, és bólintott. Igen. Mindketten benne vannak a pácban. A fiú, Winn kedvéért, megpróbálta megtörni a dermesztő csöndet.
– Azelőtt Nagy Fókaszirtnek hívták – mondta. – Még az én születésem előtt. Az egyik halász és hálókészítő, Old Stew Gillis, elmesélte egyszer... – Simon gyorsan apjára pillantott, aki azonban még egyre Winn-re meredt. A fiú folytatta: – Elmesélte, hogy régebben mindig azon a sziklán tanyáztak a prémfókák. Most már soha sincsenek ott. – Simon hangja szomorú volt. – Csak a rendes fókák. Stew Gills még arról is mesélt, hogy állítólag egy prémfóka kétszer is...
– Ostobaság! – szakította félbe Jake. Azzal megragadta a kanalát, és hangosan szürcsölni kezdte a levest.
Jane néni többször is megpróbálta újra fölvenni a beszélgetés fonalát. A vacsora további ideje alatt mégis alig-alig szólalt meg valaki.
Evés után Winn kicsomagolta az ajándékokat, amiket hozott. Remélte, hogy az ajándékok visszahozzák majd azt a vidám hangulatot, amit délután a konyhában érzett. Bár délután Jane néni, Simon és ő csak hármasban voltak a konyhában. Létezik-e vajon bárhol is olyan hely, ahol vidám hangulat uralkodhat, ha Jake is ott van? Nehezen tudta volna elképzelni.
Amikor visszament a konyhába, Jane néni épp az asztalt szedte le. Simon és Jake megkövült ábrázattal ültek az asztalnál. Winn odaadta Jane néninek az apró virágokkal díszített sárga asztalterítőt és a hozzá való négy szalvétát.
Jane néni sugárzó mosollyal fogadta. – Ez tényleg gyönyörű ajándék, Winn. Ezek szerint Alice még emlékszik rá, mennyire örülök mindig, ha valami újat kapok a konyhámba.
Winn büszkén nyújtotta át Jake-nek a kacsafogó csapdát.
– A nagyapám faragta.
Jake épp csak rápillantott a csapdára, és arrébb tolta. – Hmm... Szép munka. De már nem szoktam vadászni.
– Természetesen csak dísznek szántuk – mondta Winn. A lány kihívóan nézett a férfira. Ha nem tetszik neki az ajándék, utasítsa csak el nyíltan. Vagy azt azért mégsem meri?
Jake csodálkozással és derűs pillantással fogadta Winn kihívó tekintetét. A lány csak most vette észre, hogy világoskék szeme van. Jake azonban már újra fagyosan nézett rá. De azért bólintott.
Winn Simonnak egy szivárványszínű papírba csomagolt kagylót adott.
Ritka példány volt ez a kagyló: egy albinó. Nagyapó hozta Winn-nek Floridából. Valahányszor a lány magányos volt, a füléhez tartotta a kagylót, és hallhatta benne a távoli tenger morajlását. Amikor Alice-nek sem jutott eszébe megfelelő ajándék Simonnak, Winn még egyszer megnézte Alice Brennáról készített rajzát. Rögtön megérezte, hogy Simon éppolyan csodálatosnak találná ezt a kagylót, mint ő maga, ezért is volt hajlandó megválni tőle.
Simon óvatosan és körülményesen bontogatta ki a kagylót a papírból, mintha fogalma sem lenne, mit is lehet kezdeni egy ajándékkal.
– Ha a füledhez tartod, meghallod benne a tenger zúgását – mondta Winn, amikor Simon végre kezébe vette a kagylót.
A fiú végigsimított a kagyló hűvös, gyöngyházfényű belsején, mielőtt a füléhez tartotta volna.
– Minden este meghallgatom majd elalvás előtt – mondta. – Erwinna. – Azzal fölállt, és kiszaladt. Becsapódott a hátsó ajtó.

***

Winn már ágyban volt, amikor kopogtak, és Jane néni kukkantott be a szobába. – Úgy látom, borzasztó fáradt vagy, igaz?
– Gyere csak be!
Jane néni odaült az ágy szélére. – Simon ritkán mosolyog – mondta. Hagyj neki egy kis időt, hogy hozzád szokjon. Nincsenek barátai. A nagybátyád pedig... – tekergette Jane néni a takaró egyik rojtját mutatóujja körül. – Tudod... emlékezteted őt az édesapádra.
– A papám... – kezdte Winn.
Jane néni azonban tovább beszélt. – Warren meg ő barátok voltak. Jake nem szívesen emlékszik rá vissza. Jó éjszakát, Winn! – Megpuszilta a lány arcát, és kisietett a szobából.
Winn, bármilyen fáradt is volt, ébren feküdt még egy jó ideig. Szobája ablaka a tengerre nézett, és résnyire nyitva volt. Beáradt a sós tengeri levegő. A hullámok egyenletes csobbanása, a víz moraja végül aztán csak álomba ringatta.
Nem tudta pontosan, mire is ébredt föl. Az állóóra éppen negyedet ütött. Winn leküzdötte az álom és ébrenlét közti kábultságát. Tudta, hogy ébren volt már, mielőtt az óra ütött volna. Elvette karóráját az éjjeliszekrényről. A számlapja világított a sötétben: negyed egy múlt egy perccel.
A tenger morajlott. De nem az költötte föl. Valami mélabús dallam hangjaira ébredt. Winn az ablakhoz ment, és szélesre tárta. A tenger felől fehér köd szállongott, úgyhogy nem láthatott túl sokat.
Winn belebújt a farmerjába, tornacipőjébe és halkan kiosont a szobából. A hold halvány fényében tisztán kivehette a Keith-öbölbe vezető kis ösvényt. A partra érve aztán rögtön megállt. A vízből számtalan sötét fej kandikált ki.
Winn a ködön át fürkészte a rengeteg fókát. Hallgatta dalukat, és lassan, mint valami bölcsődalra, ringatózni kezdett. Volt azért valami nyugtalanító ebben a különös dallamban. Winn félt is tőle, de vonzotta is a fókák éneke.
Végül rászánta magát, hogy visszamenjen a házba. Nem akarta, hogy fölfedezzék a távollétét.
Már éppen újra bebújt az ágyba, amikor hallotta, hogy kinyílik a hátsó ajtó. Nem ő volt hát az egyetlen, akit a fókák fölköltöttek...

A következő óra szó nélkül telt el. Csak a csónak oldalához csapódó hullámok csobogása hallatszott. A párás levegőben rikoltozó sirályok hangja is túlharsogta időnként a motor zúgását. Amint aztán egy nagyobb sziget felé közeledtek, Simon lassított.
– Megérkeztünk – mondta. – Ez a Black Gull-sziget.
Winn egy egész sor házat látott, és a hosszan elnyúló rakpart mögött egy kiemelkedő templomtornyot. Simon azonban továbbhajtott a part mentén észak felé. Az északi parton egyetlen ház sem volt.
Egy sziklás öblöt hagytak el éppen. A parton sötétlő szirtek törtek a magasba.
– A Norseman-öböl – mondta Simon. Egy kis, erdős szigetre mutatott, majd egy magasba törő gránittömbre: az Old Squaw-sziget és a Puffin-szikla. Amint a sziget keleti oldalához értek, Simon egy, a vízből alig kiálló sziklára mutatott: a Zokogó Fókaszirt. A csónakot egy kis öbölben lévő, aprócska mólóhoz kormányozta.
– A Keith-öböl. – Mindössze egyetlen ház volt a láthatáron.
Simon leállította a motort, és odadobta a kötelet a parton álló magas nőnek. A nő elnyűtt, kék ruhát viselt. Szürkésfekete haját simán hátrafésülve, hatalmas kontyba fogva hordta. Néhány elszabadult fürt szanaszét meredezett. Fél kezével elkapta a kötelet, mialatt a másikkal gyorsan kioldozta magán felejtett kötényét. Nem hinném, hogy bárki is csinosnak mondhatta volna ezt az asszonyt. Mégis, amikor Winnre mosolygott, a lány úgy érezte, soha életében nem fogadták még ilyen szívélyes mosollyal.
Amint kikötöttek, a nő odanyújtotta Winn-nek agyondolgozott, vörös kezét.
– Isten hozott nálunk itthon, Winn! – mondta. – Jane vagyok, a nagynénéd. Gyere, épp most vettem ki az epres rétest a sütőből. Az idei első epertermésből.
Előrement a fehér zsindelyes kis faházhoz vezető meredek ösvényen. A ház hátsó frontja nézett a tenger felé. Szürke, fából készült homárcsapdák – fölül lekerekített dobozok, belül három tölcsérformájú hálóval – tornyosultak a teraszra vezető lépcső mellett. A verandán, egy szögön egy citrom- és egy narancssárga viharkabát lógott. Alatta a földön horgászcsizmák.
Amikor a hátsó ajtón át beléptek a házba, Jane néni az előszoba sarkában álló régi órára mutatott. – Az üknagymamád órája – mondta. – Az édesapádé volt. Alice nekem adta, amikor elköltözött a szigetről.
Az óra számlapján lévő mintát Winn először csak valami elvont ábrának tartotta: egy nagyobb körben egy kisebb. Közelebbről azonban már látta, hogy egy nevető embert ábrázol a holdban, fönt és lent apró csillagokkal keretezve. Ez az áttört csillagkoszorú egy még apróbb csillagokból kivert ívvel volt körülvéve, majd egy még parányibbal, amíg a csillagok végül már csak kis pontocskáknak tűntek. – Másodpercre pontosan jár – mondta Jane néni.
Az óra melletti ajtóra mutatott. – Ez itt a te szobád, Winn. Összeszedtem és bevittem néhány dolgot, hogy jobban érezd magad. – Winn bekukkantott a szobába. Az ágy egy hívogatóan puha, kékesfehér, horgolt gyapjútakaróval volt leterítve. Az ágy fölött egy bekeretezett gobelin: egy faágon szorosan összebújó baglyok, alatta pedig a felirat: „Eggyel többnek is jut még hely.”
Jane néni előrement a tágas, nagy konyhába. A nyitott ablakon át fújdogáló enyhe szellő meglengette a sárga függönyöket. Egyik oldalon a jól megtömött éléskamrára nyílt az ajtó. A sok súrolástól kifehéredett fenyőfából készült asztalon egy üvegben mezei virágcsokor. A konyhaszekrény tálalólapja felől epres sütemény illata szállongott.
Jane néni egy székre mutatott. Winn leült, mire Jane néni elébe tett egy nagy darab süteményt egy pohár habos tejjel. Winn éppen beleharapott a finom édes süteménybe, amikor döngő lépteket hallott az előszoba felől.
A következő pillanatban már be is lépett az acélszürke hajú, hatalmas termetű ember. Tetőtől talpig szürkének és sziklakeménynek látszott. A pillantása is rideg, mint az acél. Winn még a szeme színét sem tudta pontosan megállapítani. Hal- és tengervízszag lengte körül.
– Winn, ő a nagybátyád, Jake – szólalt meg Jane néni.
Winn-nek kiszáradt a torka. Nyelt egyet. – Helló! – Reszketett volna a hangja? Meddig akar még ott állni ez a szürke ember, olyan szemeket meresztve rá, mintha kísértetet látna? Winn ekkor hirtelen rádöbbent, hogy odaterítette az édesapja kardigánját a szék támlájára.
Végül Jake a mosogatóhoz fordult, és alapos kézmosásba fogott.
Simon lépett be a konyhába. Egyik kezében az élelmiszeres zacskó, másikban a szerszámos. Egyik hóna alatt Winn bőröndje, a másik alatt pedig sporttáskája. A hátizsákot fölvette a hátára. Óvatosan lerakta a holmikat, majd az élelmiszeres zacskót a konyhaasztalra tette.
– Jóságos ég, Simon – mondta Jane néni. – Ennyi holmit fölcipeltél egyszerre a partról? Én biztosan elejtettem volna a felét útközben.
Simon az apjára pillantott, aki még mindig a kezét sikálta. – Abból a lekvárból vettem, apu, ami a múltkor úgy ízlett neked. Azt a fajtát, amelyik...
Jake –, a kézmosást abba sem hagyva, egy röpke pillantást vetett Simonra. Aztán, ismét a mosogató felé fordulva, mély, rekedt hangon rámordult: – Ostoba gyerek! Nem engedhetjük meg magunknak azt a drága lekvárt!
– Én csak neked akartam... – Simon hozzáfogott, hogy kipakolja az élelmiszereket. Egy köcsög lekvárt vett elő a zacskóból, és az asztalra tette.
Jane néni tapsolt egyet. – Lekvár! – kiáltotta vidáman. – Nem is hozhattál volna jobbat, hogy megünnepeljük Winn érkezését – mosolygott kedvesen Simonra.
Jake megtörölte a kezét. – Csak a legalapvetőbb élelmiszerekre adhatunk ki pénzt. Nem tudnál egyszer valamit jól csinálni, te fiú?
Simon elpirult. Föl sem mert nézni, amikor az apja elment mellette. Jake döngő léptei egyre távolodtak. Simon kivette a tojástartót a zacskóból, és a hűtőszekrény felé indult vele. Válla meggörnyedt, s járása sem tűnt már olyan megfontoltnak, betanultnak.
– Vigyázz! – mondta Jane néni.
De Simon már meg is botlott a hűtőszekrény előtt fölkunkorodó linóleum kiálló szélébe. A tojástartó fedele fölpattant, a tojások pedig kibucskáztak belőle. Simon elterült a linóleumpadlón. Fél kezében még mindig egy tojást szorongatott, és figyelte, ahogy a sárgája lassan végigcsurog a karján.
Jane néniből kitört a nevetés. De érződött rajta, hogy nem kinevetni, hanem inkább nevetésre akarja bírni Simont. A fiú először mérgelődött. Aztán zavarba jött. Végül maga is elmosolyodott. Bár nem azzal a hirtelen fölcsillanó, sugárzó mosollyal, csak épp a szája szegletét húzta el. De legalább mosolygott.
Winn is elnevette magát. Jane néni nevetése ragadós volt. Végül már Simon is velük nevetett. Aztán hárman együtt fölmosták a padlót.
– Jóságos ég – mondta Jane néni kifulladva, mikor végre újra asztalhoz ültek. – Most már Winn is igazán a családhoz tartozik. – Tekintete hosszasan elidőzött a lányon. Jane-nek ugyanolyan kékesszürke szeme volt, mint Warren Amesnek azokon a fényképeken, amelyeket Winn még otthon látott az édesapjáról.
Az én szemem is ilyen, gondolta a lány.
– Valóban nagyon hasonlítasz Warrenre – mondta Jane néni. – Mégis olyan csinos vagy, mint Alice.
– Csinos? – No, ez azért enyhe túlzás. A mamája finom, törékeny alkat, ő pedig magas, esetlen. Meg az álla is túl hegyes.
– Úgy bizony, csinos – nevetett Jane néni.
Simon bólintott. Azt suttogta volna, hogy Erwinna? Winn nem volt biztos benne. Rámosolygott Jane nénire és Simonra. Hogy örült most, hogy eljött a Black Gull szigetre!
Nem is hallotta, hogy Jake visszajött.
– Fiú!
Simon fölpillantott.
– Pirkadatra kész legyél ám nekem! Szükségem van rád...
A férfi megpillantott egy ottfelejtett tojáshéjat az egyik sarokban. – Mivel sajnos nincs jobb segítségem – morogta még kifelé menet.
Simon égővörös arccal szorította össze a száját. Olyan erősen szorította ökölbe a kezét, hogy még a bőr is megfehéredett a csontjain.
– Simon – mondta Jane néni –, mutasd meg Winn-nek még vacsora előtt egy kicsit a szigetet!
Simon fölállt, és ezúttal ismét kimért léptekkel és emelt fővel, elhagyta a konyhát. Winnre bízta, hogy követi-e, vagy sem.
A lány utánament az előszobán át, ki a hátsó ajtón. Ám a fiú csupán a hátát mutatta felé. Winn jókedve egyszeriben szertefoszlott.

2. FEJEZET
Winn még egyszer körülnézett. Nem. Senki sem vár rá. Jane néni azt írta, itt várjon, a vegyesbolt előtt. Az üzlet fölötti egyszerű kis táblán pedig ez a felirat állt: Teal vegyesboltja, Birch Head, Maine. Winn levette hátizsákját, és leült az omladozó ház előtti kopott, zöld padra.
A buszvezető egy kanyargós országúton tette le. – Teal vegyesboltja? Az úton kell végigmenned, kislány, egyre csak lefelé – mondta.
Winn gyakran kirándult a nagyapjával. De harminchárom órányi ringatódzás után a buszban, elég fáradtan indult neki. Többször az utat szegélyező terméskő kerítésnek kellett támaszkodnia, hogy egy kissé kifújhassa magát. Több mint egy mérföldet kellett gyalogolnia a boltig.
Rosszkedvűen nézte nemrég még tiszta, szépen kivasalt szoknyáján a foltot. Alice ragaszkodott hozzá, hogy ne nadrágban jöjjön. Winn éppen a szandálja pántját kapcsolta ki, amikor egy gondterhelt arcú asszony jött ki a boltból, egy kisgyereket vonszolva maga után.
– Te vagy Winn Ames? – kérdezte a nő.
Winn bólintott, mire az asszony átadott neki egy cédulát.
„A városba mentem, szerszámokat vásárolni.
Nem voltál pontos. Várj meg itt!
Simon”
Olyan gyönyörűszép betűkkel írta a szavakat, mint valami első osztályos a szépírás órán. Egyedül a név csúszott félre a cédulán, mintha írója egy pillanatra megfeledkezett volna róla, mennyire ki akart tenni magáért.
Legalább szándékában van értem jönni, gondolta Winn.
Az asszony észrevette Winn csalódását, és fáradt mosolyt erőltetett magára. – Szaladj, hozz egy colát a hűtőből! – szólt oda a gyereknek. – Magadnak is kivehetsz egyet.
Amikor a kicsi visszajött, és a kezébe nyomta a colát, Winn ki akarta fizetni. Az asszony azonban megrázta a fejét, kézen fogta a gyereket, és visszament az üzletbe. Winn fázott, kivette hát apja kötött kardigánját a hátizsákból, és a vállára terítette.
A fenyvesek friss illata különös módon olvadt össze a rakpart felől arra sodródó átható halszaggal. Ezüstsirályok éles, mégis dallamos kiáltásai törték meg a reggeli csöndet. A napsugarak lassan-lassan áthatoltak a párás ködön. Winn lehunyta szemét, és elbóbiskolt.
Valaki megrázta a vállát. Fekete szempár nézett le rá. Amint belenézett, különös izgalmat érzett. Nyomban felismerte: Brenna szeme. A napbarnított arcú fiú, aki előtte állt, vele egykorú lehetett. Biztosan ő Simon. Fekete hajának egy tincse a homlokába hullott. Világosbarna rövidnadrágot viselt, fehér pólót és tornacipőt. Minden egyes darab szakadt volt.
– Erwinna? – kérdezte elengedve a lány vállát.
– Winn.
– Winn. – A fiú csalódott képet vágott. – Tedd be a cuccodat abba a halászcsónakba! – mutatott a part felé.
Winn a parthoz kikötött magasított oldalfalú evezős csónakra nézett. – Az ott?
A fiú elhúzta a száját. – Jaj, dehogy! Az egy Dory! Ott, lejjebb.
Akkor már Winn is látta a kicsit odébb kikötött nagy halászcsónakot.
– Be tudod rakni egyedül a csomagodat? Még be kell vásárolnom. Itt olcsóbb az élelmiszer. Aztán pedig épp ideje, hogy eltűnjek már innen végre. A fél délelőttöm ráment, hogy itt ácsorogtam miattad.
– Be tudom – felelte Winn, de a fiú már bement a boltba.
Winn a legszívesebben újra fölrohant volna az országúton, hogy bevárja a hazafelé tartó buszt. Lehet, hogy ez a barátságtalan alak is épp erre játszik. Úgy viselkedik, mintha darabokra hullana a képe, ha egyszer is rámosolyogna. Bár lehet, hogy mindenkivel ilyen morcos. Na, mindegy. Semmi köze hozzá.
Winn a bolt nyitott ajtaján át nézte az odabent álló fiút. Maga is megdöbbent, hogy hevesebben ver a szíve. Az a fekete szeme! Valahogy olyan... reménykedve nézett, amikor kimondta a teljes nevét: Erwinna. Aztán hirtelen, mint akiben egy világ omlott össze. Állandóan elfordult tőle. Még a hangja is megváltozott.
Winn fölállt, fogta a bőröndjét, a sporttáskáját meg a hátizsákját, és a csónakhoz ment. – Nem számít, hogyan fogad ez a srác – mondta az egyik, gombszemével rábámuló sirálynak. – Csak nem fogok megfutamodni, még mielőtt a szigetre léphettem volna? – Végigment a parton, és beemelte a holmiját a csónakba.
Simon egy nagy zacskóval tért vissza. Winn nézte, ahogy kijött a boltból. Furcsa, szinte természetellenes járása volt. Úgy rakosgatta egymás elé a lábait, mintha minden lépését ki kellene számítania. Egyforma hosszú, nagy léptekkel közeledett. Minden figyelmét összpontosítva meredten nézett maga elé. Azok szoktak így járni, akik valamilyen születési vagy egyéb sérülés következtében sokáig nem képesek lábra állni, de aztán annyit gyakorolják, hogy végül a felületes szemlélő már észre sem veszi.
Simon beugrott a csónakba. – Add a kezed! – vezényelte morcosan.
Winn úgy tett, mintha nem érezné, hogy a torkában dobog a szíve. – Azért nyugodtan bemutatkozhattál volna – mondta. – Simon Keith vagy, ha nem tévedek, igaz?
A fiú egy másodpercig döbbenten nézett. – Igen – még mindig felé nyújtotta a kezét. Winn egy kicsit habozott, mielőtt megfogta volna. Meglepetten állapította meg, milyen gyöngéden segíti be Simon a csónakba. A lány beült a kis védőfedél alá, egy piros-fehér mintás, koszos takaróval leborított hordóra. Simon ismét a partra lépett, hogy eloldozza a kötelet, aztán újra a csónakba ugrott. A csónak orrában állva bevonta a kötelet, majd föltekerte. Winnre pillantott, és a padlóra hajította a kötelet. Winn úgy tett, mintha észre sem vette volna.
A motor egyenletesen duruzsolt, ahogy a csónak szelte a hullámokat. Itt-ott kis szigetek tűntek föl, némelyiken mindössze egyetlen ház árválkodott. Minél távolabb kerültek a parttól, annál jobban elhomályosult a napfény, végül már mindenütt csak áthatolhatatlan szürkeség látszott. Szürke ködben úszott a tenger, az ég és a szigeteken lévő néhány házikó is. Egy nagy, foltos állat bukkant föl a csónak mellett.
– Fóka – mondta Simon. – Sokat láthatsz majd még belőle.
– Az édesapám halbiológus volt – mondta erre Winn –, elsősorban mégis a prémfókák érdekelték. – Beszéd közben a fiú felé fordult, és észrevette, hogy az merőn rászegezi a tekintetét. Megint olyan várakozásteljesen nézi.
– Erwinna – szólalt meg a fiú. A hangja halk, távoli mennydörgésként hatott. – Erwinna, a tenger barátnője. Biztosan az édesapád adta neked ezt a nevet.
Winn döbbenten nézett Simonra. Alice egyszer elmesélte neki ezt a történetet. Warrennel madarat lehetett volna fogatni örömében, amikor megmondta neki, hogy terhes. Képes volt megtenni harminc mérföldet a szárazföldig, csak hogy pezsgőt vehessen. – Azon az estén cheeseburgert ettünk, és pezsgőt ittunk a régi kávéscsészékből – mesélte a mamája vidám, felhőtlen mosollyal. Winn azelőtt sohasem hallotta édesanyját ilyen boldogan nevetni. És azóta sem.
– Szeretném, ha kislányunk lenne – mondta Warren. – Egy olyan szép kislány, mint az anyukája. Egy kislány, akiben van elég bátorság egyedül is kimenni a végtelen tengerre.
Alice hangja egyre halkabban, egyre szomorúbban, a „bátorság" szónál már szinte keserűen csengett.
– Erwinna lesz a neve – mondta Warren. – Erwinna, a tenger barátnője.
Honnan tudsz róla, Simon? – kérdezte Winn.
A fiú a hátán úszó, vidáman pancsoló fókát figyelte. – A prémfókák ritkábbak és egészen mások – szólalt meg. – Azok különös lények. Mollie, a barátnőm azt mondja, a prémfókák vízitündérek. Olyan szirénfélék. – Simon egy pillanatra elmosolyodott. A derűnek ez a rövid felvillanása azonban igen hamar szertefoszlott. – Erwinna... különös név. Amikor Jane elmondta, hogy hívnak, reménykedni kezdtem... azt reméltem, hogy talán... b... barátok lehetnénk. A prémfókák... Erwinna. Talán. – Egy pillanatra elhallgatott. Olyan kimerültnek látszott, mint akit végtelenül kifárasztott ez a néhány szó. Winn-nek ismét eszébe ötlött nehézkes, erőltetett járása. – Szívesen meghallgattam volna, hogyan vélekedik a papád Mollie történeteiről – mondta Simon. – De azt már soha nem fogjuk megtudni tőle. Hiszen halott.
Winn becsukta a szemét. Fülsértő módon törte meg a motor egyenletes zúgását a szó: halott. Még erősebben összeszorította a szemét, nehogy sírva fakadjon.
– A papám mindig azt mondja: – Még a halaknak is több esze van, mint neked, te fiú! – hallotta Winn Simon hangját. – Ezt úgy érti, hogy ő meg én sohasem lehetünk barátok. Winn? Erwinna?
A lány kinyitotta a szemét. – Jó, jó. – A fiú arcán mintha ismét mosoly villant volna. Aztán elfordult.