Winn hallotta a hullámok zúgását. Összerezzent. De amint kinyitotta a szemét, nem a viharos tengerre, hanem a szoba lengedező függönyére esett pillantása. Az előszobában felet ütött az állóóra. Winn a karórájára nézett. Fél hat. Reggel lenne? Fölkelt és érezte, hogy egy kő szorult a cipőjébe.
Nem emlékezett pontosan, hogyan is került vissza végül a házba. Homályosan fölrémlett ugyan benne, amint botladozott, kúszott hazafelé a sötétben. Jobb öklét kinyitva meglátta benne az orbáncfüvet. Szétmorzsolva és hervadtan ugyan, de illatát még mindig ott érezte a bőrén.
Tiszta holmit vett föl, és kiment a konyhába. Jane néni a tűzhely mellett állt, és hamisan, mint mindig, dúdolt valamit. Amikor Winn odalépett mellé, kiejtette kezéből a fakanalat. A zsír ráfröccsent a kötényére.
– Winn! – kiáltott föl. Ha észre is vette, hogy Winn nem volt éjjel az ágyában, nem említette egy szóval sem.
Winn gyorsan megette a reggelijét, és segített nagynénjének a mosogatásnál, anélkül, hogy egy szót is váltottak volna. A lány kinézett az ablakon, és látta, hogy a csónak már nincs ott a kikötőben.
– Lemegyek a Fókaöbölhöz – mondta. – Hátha Simon...
– Jó, menj csak, és keresd meg! – felelte Jane néni. – Magam is elkísérnélek, de... – egy hosszú percre elhallgatott. – Olyan régen szólított már mamának.
Winn a szobájába ment, és kihozta az apja jegyzeteit, meg Alice Brennáról készített rajzát. Aztán kiszaladt a házból.
Az öbölbe érve megpillantotta a fókákat. Valahogy azt várta, hogy most másképp néznek majd ki, mint azelőtt. A fókák azonban mit sem változtak, és ugyanúgy rászegezték tekintetüket. Winn azonban már látta őket emberi alakban. Így most már nem csupán egyszerű fókákat látott bennük, hanem egyszersmind gyönyörű, hófehér bőrű vízitündéreket is.
Ekkor vette észre Simont. Ott sétált a parton. Odaszaladt hozzá.
– Akarod, hogy most itt maradjak veled? – kérdezte. Amint a fiú ránézett, a lány kiolvashatta szeméből, hogy zavarban van.
– Beszélnem kell veled – mondta Winn. Leültek a kövekre, és átnyújtotta Simonnak a rajzot.
– Ki ez?
– Sohasem mutattak még neked képet róla?
– Az édesanyám... – mondta Simon, bár alig jött ki hang a torkán. – Ugye ő az édesanyám? – nézett Brenna képére. – Édesanyám!
Hangjából izgatottság és őszinte meglepődés csendült ki.
– Miért hagyta el vajon apámat? Meg engem? – kérdezte keserűn.
– Nem tudom. – Hiszen Brenna volt az az ikrek közül, aki már gyerekkorában is félt az emberektől. Hogyan fordulhatott elő, hogy emberi alakban, sebesülten találtak rá a tengerparton? Miért ment feleségül Jake-hez, és miért hagyta el aztán? Hogyan bízhatta gyermekét az emberekre, ha mindig is tartott tőlük? És hogyan illik bele Warren Ames, az édesapja ebbe az egész történetbe? Mennyi kérdőjel!
Bárcsak össze tudná rakni ezt a kirakós képet is! Most azonban nem tehetett egyebet, minthogy Brenna oldalra fordított lábára mutatott, mintha az asszony éppen a tengerbe készülne futni.
– A vízitündérek mindig visszavágynak a tengerbe – mondta Simon, szinte csak magának. – Nos..., így hát te is tudod most már. Hiszen mondtam neked.
– Mióta vagy tisztában vele?
– Talán mindig is tudtam – vonta meg a vállát Simon. – Mindig éreztem, hogy más vagyok. De egyéb jelek is voltak. Mollie mondókái és történetei. Az apám pedig mindig rettentő méregbe gurult, valahányszor a fókákhoz mentem. A te érkezésed után azonban visszajöttek hozzánk a fókák ide, a Keith-öbölbe. Hallottam, hogy hívnak engem. Már előzőleg is hallottam őket. De az érkezésed napján, éjszaka fölébresztettek. Te visszahoztad őket.
– Azt mondták a hullámok, velem bezárul a kör.
– Úgy van. Te hozol megoldást valamire, ami még nem zárult le.
– Igen, ami velük történt – mondta Winn. – Brennával és Warren Amesszel. A hosszú évek során mindenki letagadta az igazságot. Mindnyájan úgy tettek, mintha mi sem történt volna. Amíg mi ketten el nem határoztuk, hogy kiderítjük. Bármi is történt a mamáddal, meg az én apámmal, mindenképpen közünk van hozzá!
– Tudom – mondta Simon nyugodt hangon. – Benned megvan az a képesség, hogy átlásd a dolgok lényegét. Mollie megmondta. Te átláttál az én ügyefogyott viselkedésemen is. Épp általad ismertem föl én is az igazságot. Azt, hogy álmaimban mindig is olyannak láttam magamat, amilyen valójában vagyok.
– Az álmaink azonban hamar elillannak, ha nem tesszük meg, amit sugalmaznak.
– Igen. Ám ez az utolsó éjszaka nem volt álom. Láttam a sziréneket. Együtt táncoltam velük.
– A múlt sohasem álom – felelte Winn. – Valósággá kell válnia, hogy feledni tudjuk. Ki kell derítenünk az igazságot! Az éppúgy megváltás lenne a te mamádnak, mint az én papámnak.
Simon nem figyelt a lányra.
– Táncoltam a szirénekkel – ismételte meg. – A táncuk testemet-lelkemet magával ragadta. Olyan ismerősnek tűnt az a tánc, tanulnom sem kellett.
Megfordította a rajzot. – Augusztus elseje – olvasta. – A három varázséj egyike. Augusztus elsején, dagálykor, emberré válnak a szirének. Csak azt tudnám, hogy megeshet-e ez fordítva is. Hogy egy ember... – keserűen fölnevetett – ...egy fölöttébb különös ember, egy torzszülött, fókává válhat-e vajon?
– Nem! – ragadta meg Winn a kezét. Simon azonban, szemét a tengerre szegezve, fölállt.
– Nem! – kiáltott föl Winn újra, majd halkabbra fogta a hangját. – Nem, Simon. Te nem vagy fókaember. Már késő lenne közéjük állnod...
Hirtelen elhallgatott. Nem ő mondta-e épp az imént, hogy hagyniuk kell valósággá válni a múltat? Nem ő mondta-e rosszallóan, hogy mindig elillannak az álmaik, ahelyett, hogy követnék őket? Hátha az a dolgok nyitja, hogy Simonnak tényleg a fókaemberek közt lenne a helye? Hátha még nem lenne késő, hogy közébük álljon?
Elhatározta, nem szól róla a fiúnak, hogy Szent Iván éjjelén látta Brennát. Nem szabad megtudnia, hogy az anyja még él. Különben talán végleg az örök tengeri élet, a szirénné válás mellett döntene.
Simon a fókákat figyelte. Winn odalépett mellé, és megfogta a kezét. Csak legalább egyszer ránézne! Úgy szerette volna látni a fiú fekete szemét! Azt kívánta, bárcsak megölelné.
– Itt jártam az éjjel, téged kerestelek – szólalt meg halkan. – Én is láttam a sziréneket.
Simon ragyogó mosollyal fordult felé.
– Erwinna! – kiáltotta, és végre a karjába vette a lányt.
Egész délután lent maradtak a parton, és a Warren Ames-féle jegyzeteket próbálták meg értelmezni.
– Az ikreket mindig a Nagy Fókaszirt közelében látta – mondta Winn. – De van-e ennek vajon bármi jelentősége? Miért változtatták meg a szikla nevét? Mesélt neked erről valamit Stew Gillis?
– Egyszer, egy délután, hirtelen vihar kerekedett – kezdett bele Simon a történetbe. – Kiáltozást hallottak a Fókaszirt felől. Néhány bátor férfi, a vihar ellenére, leszaladt a partra. A szirt tetején egy panaszosan síró fókát láttak. Attól kezdve a szirt közelében felbukkanó fókák félénkek, bizalmatlanok lettek az emberekkel szemben. Olyasféleképp viselkedtek, mintha nem szívesen lennének ott, valakire azonban mégis várniuk kellene. így mesélték akkoriban az emberek. Pontosan egy évvel és egy nappal az után a viharos éjszaka után, amelyen a panaszosan síró fókát látták, hirtelen ismét vihar támadt. A halászok pedig újra hallották a panaszos kiáltásokat. Ugyanazt a fókát látták odafönt, a szirten. Egy koromfekete bundájú nőstényt.
Simon először Winnre nézett, majd lesütötte a szemét.
– Egy ír halász azt mondta akkor, hogy egy vízbefúltat sirat az a fóka. Reggelre azonban eltűnt az éjfekete fóka, s vele együtt az összes többi is. Soha többé nem tértek vissza a szirthez. Attól a naptól fogva hívják hát Zokogó Fókaszirtnek.
Winn megborzongott, mire Simon szorosabban magához vonta. Tovább olvastak.

... December 29. Hajnali két óra.
Alice meg én ma Jake-kel és Brennával vacsoráztunk. Amikor vacsora után az asszonyok kimentek a szobából,...

Winn lapozott. De már csak a notesz fedele volt hátra. Összeragadtak volna a lapok? Megmorzsolta az utolsó lapot. Nem. Kérdőn nézett föl Simonra.
A fiú a füzetke spirálrugójára mutatott. Itt-ott elgörbült. Megsárgult papírdarabkák maradványai kandikáltak ki közüle.
Valaki kitépte az utolsó oldalakat.