Winn sötét pillantásokat vetett szandáljára. Már legalább a századik követ kotorta ki belőle, és hajította a dús fűbe. Simon még mindig jóval előtte járt. Épp egy csúszós lejtőn igyekezett lefelé. Winn elhatározta, hogy most már tényleg utoléri, és futva bukdácsolt le a sziklás öbölbe vezető meredek lejtőn.
Simon úgy meredt a prémfókákra, mint akit megigéztek. Nagyobbak voltak és sötétebb volt a bundájuk, mint azoké a fókáké, amelyeket Winn a csónakból látott. Amikor Simon végre hátranézett, egészen meglepettnek látszott, hogy Winn is ott van.
– Prémfókák – mondta végtelen lelkesedéssel a hangjában. Karját kitárta, mintha meg akarna ölelni mindent: az egész öblöt, ott messze, kint, azzal a hasadozott sziklával és a rajta ülő sirályokkal együtt. – A Fókaöböl a Fókaszirttel. Máshol már nem is igen látni prémfókákat. – Olyan gondtalannak, felszabadultnak tűnt, mint aki már teljesen el is felejtette apja szavait.
Gyors mozdulattal levetette ingét, kibújt a cipőjéből, és belevetette magát a vízbe. Gyors, egyenletesen hosszú karcsapásokkal egyenesen a fókák felé úszott. Winn alig hitt a szemének, olyan hamar elérte a sziklát.
Az egyik fóka kiemelkedett a vízből, és elkapott egy sirályt. Winn levegő után kapkodott. Az a fóka legalább ötszáz fontot nyom. Simon pedig, mintha egyenesen felé úszna.
Amikor már csak néhány méter választotta el a hatalmas állattól, Simon nem tempózott tovább. Winn-nek úgy tűnt, mintha szinte beszélgetett volna vele. A fiú dallamos, megnyugtató hangjára gondolt, ahogyan az Erwinna szót kiejtette. A fókaóriás ásított egyet, majd fölkúszott a sziklára, ahol vakarózni kezdett, mint egy kutya. Közben úgy tartotta szemmel Simont, mintha csak ő is fajtájabeli volna.
Winn a lemenő nap fényében csillogó víztükörben gyönyörködött, amikor hirtelen megcsúszott. Elesett, és fölhorzsolta a térdét. Karja beleért egy pillanatra a hideg vízbe. Nemcsak fázósan, hanem riadtan megborzongva kapta vissza kezét a vízből.
Reszketve ült le a kavicsos homokba. Mi a csoda történt vele? Sohasem félt a hideg víztől. Otthon, Kentuckyban szívesen töltötte a délutánjait úszással vagy evezéssel a Herrington tavon. Pedig a tó több helyütt veszélyesen mély volt. Mégsem félt soha.
De most, ahogy a távolban kiemelkedő Zokogó Fókaszirtre pillantott, újra megjelent előtte az álma. Ahogyan az édesapja beleveszett a hullámsírba. Visszaemlékezett a sem emberi, sem állati üvöltéshez nem hasonlítható panaszos hangra.
Végigpillantott az öböl partján, és összerezzent. A fókák kijöttek a szárazföldre. Nem is voltak olyan messze tőle, és egyre nézték szomorú, fekete szemükkel. Csak képzeli vajon, hogy éppen most valami halk dallamot hall?
Simon kijött a vízből. – A moszatok nagyon síkosak – mondta a sötétbarna tengeri növényzetre mutatva, amelyen Winn elcsúszott. – Egész elsápadtál.
– Kutya bajom. – Simon remélhetőleg nem veszi észre vérző térdét, sem azt, hogy még mindig reszket. – Semmi bajom. Tényleg.
– Akkor jó. – Simon lesütött szemmel motyogta: – Figyelj csak..., azt akartam mondani, hogy... úgy örülünk, hogy itt vagy. – A lányra nézett. – Erwinna. – Kinyújtotta a kezét, és megérintette Winn arcát. Meleg volt a keze.
Winn még jobban reszketni kezdett, aztán meg hirtelen forróság öntötte el. Belenézett Simon fekete szemébe. – Én is.
Winn megvárta, amíg Simon fölveszi az ingét, és belebújik a cipőjébe, aztán elindult vele fölfelé az ösvényen. Szívesen megfogta volna a fiú kezét. Sohasem ment még senkivel kéz a kézben, ebben a percben mégis teljesen rendjén valónak érezte volna. De aztán a karjára pillantott. Még mindig libabőrös volt.
Simon még csak meg sem borzongott úszás után – gondolta. – És a kezét is milyen melegnek éreztem az arcomon.
Már megint lemaradt a fiú mögött. Kétkedve nézett hol a saját karjára, hol az előtte lépkedő Simonra. A fiú, úgy látszik, észre sem veszi, hogy már nem megy mellette. A járása azonban ismét kissé kiszámítottnak, merevnek tűnt. Egyetlen egyszer sem fordult hátra, hogy akár egy szót is szóljon hozzá.
Amikor letértek az ösvényről, Winn valami föl és alá mozgó, nagy pirosat látott. Aztán egy borostyánszínű csíkot. Biztos volt benne, hogy egy zöld szempár les rá. De mire másodszor is odanézett, már nem volt ott semmi. Talán csak a bokrok zöld leveleit látta, gondolta magában, és ismét az útra összpontosította figyelmét, nehogy megint elessen.
Megpróbált lépést tartani Simonnal. Jó lett volna újra érezni a melegét. Ám a köztük lévő néhány métert egészen a házig nem tudta behozni.
A fiú fölrántotta a szúnyoghálóval védett hátsó ajtót, és belépett a házba. Winn-nek el kellett kapnia a visszacsapódó ajtót. A konyhából áradó illattól kellemes érzés töltötte el. Jólesett ránéznie Jane néni kedves, barátságos arcára.
– Megjöttetek? – kérdezte Jane néni az előszobába lépve. – Mi történt a térdeddel, Winn?
– Megcsúszott a moszatokon – felelte Simon, Winn felismerhetetlenségig piszkos szandáljára mutatva. – Ez a buta kis topánka nem sétára való.
Winn érezte, hogy elpirul. A szeme égett. Látta, hogy Simon keze ökölbe szorul.
– Jóságos ég, Simon! Még arra sem hagytál időt szegénynek, hogy átöltözzön. – Jane néni egy kis fürdőszobába vezette Winnt.
A lány körülnézett. Simon viszonozta zavart pillantását.
– Mosd ki a sebet! – tanácsolta Jane néni. – Melegen tartom a vacsorádat, amíg elkészülsz.
Winn óvatosan letörölgette a térdét. Aztán hideg vízzel addig mosogatta az arcát, amíg már nem égett a szeme. Beszaladt a szobájába, fölhúzta gyorsan kedvenc farmerját, fölvett hozzá egy kék csíkos blúzt meg a tornacipőjét. Ha még egyszer sétálni megyek Simonnal, meg sem próbálok majd lépést tartani vele, gondolta. Ha egyáltalán lesz kedve újra útnak indulni ezzel a különös fiúval.
Amikor néhány perc múlva a konyhába lépett, már vacsoránál ült az egész család. Halászlé volt, friss zsömlével. Jake tovább evett, mintha észre sem vette volna Winnt. Simon fölnézett. Pillantása elárulta, hogy még mindig zavarban van. Jane néni azonban szívélyes mosollyal merített Winn tányérjába a fazékban gőzölgő halászléből.
– Tetszett a séta? – kérdezte a lány felé nyújtva a tányért.
– Hmm… – Winn evett egy kanállal a halászléből. – Prémfókákat láttunk. – Hallotta, amint Jake leteszi a kanalat. Csörömpölve ütődött tányérja szélének. Winn túl későn kapta el Simon figyelmeztető pillantását.
– A Fókaöbölbe mentél, te fiú? – kérdezte Jake, minden egyes szót külön kihangsúlyozva. Újra fölvette kanalát, és Winn felé bökött vele. – Őt is magaddal vitted?
Simon a tányérjába meredt. – Igen.
Veszélyes talán az az öböl? – kérdezte Winn magában. Most bajba keverte Simont. Miért is nem szólt neki, hogy ne beszéljen róla? Talán meg is akarta rá kérni, még mielőtt lemaradt volna mögötte az ösvényen.
Ránézett. Simon egyre a tányérjába meredt. Megint haragszik rá?
Most aztán mindketten benne vagyunk a pácban, gondolta Winn. Megpróbálta hát elterelni a beszélgetést az öbölről.
– Ha már a fókákról beszéltünk – mondta –, Simon megmutatta ma délután a csónakból a Zokogó Fókaszirtet. Honnan kapta az a szikla ezt a különös nevet?
Jake, Jane néni és Simon abbahagyták az evést, és mindnyájan rámeredtek. Jane néni amúgy mindig piros arca most falfehér lett.
– Azt hittem..., szóval, gondoltam, hátha valami történet fűződik hozzá. – Winn úgy érezte, mintha valami szikláról zuhanna lefelé, és hiába próbálna kétségbeesetten bármibe is megkapaszkodni.
Simon ránézett, és bólintott. Igen. Mindketten benne vannak a pácban. A fiú, Winn kedvéért, megpróbálta megtörni a dermesztő csöndet.
– Azelőtt Nagy Fókaszirtnek hívták – mondta. – Még az én születésem előtt. Az egyik halász és hálókészítő, Old Stew Gillis, elmesélte egyszer... – Simon gyorsan apjára pillantott, aki azonban még egyre Winn-re meredt. A fiú folytatta: – Elmesélte, hogy régebben mindig azon a sziklán tanyáztak a prémfókák. Most már soha sincsenek ott. – Simon hangja szomorú volt. – Csak a rendes fókák. Stew Gills még arról is mesélt, hogy állítólag egy prémfóka kétszer is...
– Ostobaság! – szakította félbe Jake. Azzal megragadta a kanalát, és hangosan szürcsölni kezdte a levest.
Jane néni többször is megpróbálta újra fölvenni a beszélgetés fonalát. A vacsora további ideje alatt mégis alig-alig szólalt meg valaki.
Evés után Winn kicsomagolta az ajándékokat, amiket hozott. Remélte, hogy az ajándékok visszahozzák majd azt a vidám hangulatot, amit délután a konyhában érzett. Bár délután Jane néni, Simon és ő csak hármasban voltak a konyhában. Létezik-e vajon bárhol is olyan hely, ahol vidám hangulat uralkodhat, ha Jake is ott van? Nehezen tudta volna elképzelni.
Amikor visszament a konyhába, Jane néni épp az asztalt szedte le. Simon és Jake megkövült ábrázattal ültek az asztalnál. Winn odaadta Jane néninek az apró virágokkal díszített sárga asztalterítőt és a hozzá való négy szalvétát.
Jane néni sugárzó mosollyal fogadta. – Ez tényleg gyönyörű ajándék, Winn. Ezek szerint Alice még emlékszik rá, mennyire örülök mindig, ha valami újat kapok a konyhámba.
Winn büszkén nyújtotta át Jake-nek a kacsafogó csapdát.
– A nagyapám faragta.
Jake épp csak rápillantott a csapdára, és arrébb tolta. – Hmm... Szép munka. De már nem szoktam vadászni.
– Természetesen csak dísznek szántuk – mondta Winn. A lány kihívóan nézett a férfira. Ha nem tetszik neki az ajándék, utasítsa csak el nyíltan. Vagy azt azért mégsem meri?
Jake csodálkozással és derűs pillantással fogadta Winn kihívó tekintetét. A lány csak most vette észre, hogy világoskék szeme van. Jake azonban már újra fagyosan nézett rá. De azért bólintott.
Winn Simonnak egy szivárványszínű papírba csomagolt kagylót adott.
Ritka példány volt ez a kagyló: egy albinó. Nagyapó hozta Winn-nek Floridából. Valahányszor a lány magányos volt, a füléhez tartotta a kagylót, és hallhatta benne a távoli tenger morajlását. Amikor Alice-nek sem jutott eszébe megfelelő ajándék Simonnak, Winn még egyszer megnézte Alice Brennáról készített rajzát. Rögtön megérezte, hogy Simon éppolyan csodálatosnak találná ezt a kagylót, mint ő maga, ezért is volt hajlandó megválni tőle.
Simon óvatosan és körülményesen bontogatta ki a kagylót a papírból, mintha fogalma sem lenne, mit is lehet kezdeni egy ajándékkal.
– Ha a füledhez tartod, meghallod benne a tenger zúgását – mondta Winn, amikor Simon végre kezébe vette a kagylót.
A fiú végigsimított a kagyló hűvös, gyöngyházfényű belsején, mielőtt a füléhez tartotta volna.
– Minden este meghallgatom majd elalvás előtt – mondta. – Erwinna. – Azzal fölállt, és kiszaladt. Becsapódott a hátsó ajtó.

***

Winn már ágyban volt, amikor kopogtak, és Jane néni kukkantott be a szobába. – Úgy látom, borzasztó fáradt vagy, igaz?
– Gyere csak be!
Jane néni odaült az ágy szélére. – Simon ritkán mosolyog – mondta. Hagyj neki egy kis időt, hogy hozzád szokjon. Nincsenek barátai. A nagybátyád pedig... – tekergette Jane néni a takaró egyik rojtját mutatóujja körül. – Tudod... emlékezteted őt az édesapádra.
– A papám... – kezdte Winn.
Jane néni azonban tovább beszélt. – Warren meg ő barátok voltak. Jake nem szívesen emlékszik rá vissza. Jó éjszakát, Winn! – Megpuszilta a lány arcát, és kisietett a szobából.
Winn, bármilyen fáradt is volt, ébren feküdt még egy jó ideig. Szobája ablaka a tengerre nézett, és résnyire nyitva volt. Beáradt a sós tengeri levegő. A hullámok egyenletes csobbanása, a víz moraja végül aztán csak álomba ringatta.
Nem tudta pontosan, mire is ébredt föl. Az állóóra éppen negyedet ütött. Winn leküzdötte az álom és ébrenlét közti kábultságát. Tudta, hogy ébren volt már, mielőtt az óra ütött volna. Elvette karóráját az éjjeliszekrényről. A számlapja világított a sötétben: negyed egy múlt egy perccel.
A tenger morajlott. De nem az költötte föl. Valami mélabús dallam hangjaira ébredt. Winn az ablakhoz ment, és szélesre tárta. A tenger felől fehér köd szállongott, úgyhogy nem láthatott túl sokat.
Winn belebújt a farmerjába, tornacipőjébe és halkan kiosont a szobából. A hold halvány fényében tisztán kivehette a Keith-öbölbe vezető kis ösvényt. A partra érve aztán rögtön megállt. A vízből számtalan sötét fej kandikált ki.
Winn a ködön át fürkészte a rengeteg fókát. Hallgatta dalukat, és lassan, mint valami bölcsődalra, ringatózni kezdett. Volt azért valami nyugtalanító ebben a különös dallamban. Winn félt is tőle, de vonzotta is a fókák éneke.
Végül rászánta magát, hogy visszamenjen a házba. Nem akarta, hogy fölfedezzék a távollétét.
Már éppen újra bebújt az ágyba, amikor hallotta, hogy kinyílik a hátsó ajtó. Nem ő volt hát az egyetlen, akit a fókák fölköltöttek...