Jane néni különös mondókát kántált:

Hetes csillagkép az égen, tenger emelkedik,
emberré válnak a sellők, bundájuk levedlik.
Holdfényben imbolygó, sápadt bőrű lények,
vízbe tűnnek ismét, ha vége az éjnek.

Emberi alakot öltenek háromszor:
egyszer márciusban, aztán szentivánkor.
Ha a hetes csillagkép alatt ejtesz hét csepp könnyet,
augusztus elsején ismét előjönnek.

Winn bekapta az utolsó falat eperlekváros zsömléjét. Örült, hogy Jake és Simon már elmentek otthonról. Így aztán nyugodtan kifaggathatja Jane nénit a Szent Iván-éjről. Nem mentek ki a fejéből Mollie szavai.
– Gyerekkorunkban Mollie mindig magával vitt bennünket, Warrent meg engem, orbáncfüvet szedni – mondta Jane néni. – Le kell szedni, még mielőtt a hajnali harmat fölszáradna rajta. Közben együtt mondogattuk ezt a kis mondókát. Szentivánkor aztán, éjfélkor – egyébként mindhárom varázséjszakán – kiosontunk apáddal a házból, hogy meglessük a Fókaszirt körül táncoló fókaembereket.
– És láttátok őket valaha?
– Nem – nevetett Jane néni. – Annyira féltünk ugyanis, hogy soha nem jutottunk le a Fókaöbölig. – Összeráncolta a homlokát. – Egyszer aztán márciusban... dagály idején... – forgatta kezében a kávéscsészét – ... Évek óta nem is jutott az eszembe – mormogta. Valami régi emlék merülhetett föl benne. Zavartan állt föl. – Ma még rendet akarok rakni a padláson.
Winn hajnalban, olyan korán, amikor még ez az amúgy korán kelő család sem szokott fölkelni, lépteket hallott a padláson.
– Jó korán kezdted a mai napot – mondta. Meg volt róla győződve, hogy Jane néni járkált odafönt.
– Szóval te is hallottad?
– Kicsodát?
– A nagybátyádat. Jóságos ég, micsoda zajt csapott odafönt az éjszaka kellős közepén! – Jane néni bement a kamrába, és egy seprűvel meg néhány portörlő ronggyal tért vissza. – Abban a pillanatban határoztam el, hogy rendbehozom végre a padlást. Amikor aztán Jake visszabújt az ágyba, alaposan megmondtam neki a véleményemet. Tizenhat évi házasságunk alatt egyetlenegyszer sem engedte meg, hogy kitakarítsam a padlást! Ma reggel pedig, nem fogod elhinni, csupán ennyit mondott: – Hmm, nem is bánnám, ha megtalálnád!
– Mit kellene megtalálnod?
– Biztosan valami régi holmiját. Ma reggel valahogy eszébe juthatott.
– Segíthetek?
– Nem – vágta rá Jane néni gyorsan. – Az efféle munkákkal hamarabb végez az ember egyedül. – Rámosolygott a lányra. – Töltsd csak el kedvedre a mai napot!
Amikor Jane néni már eltűnt a padláson a seprűjével és a porrongyaival, Winn elmosogatta a reggeli edényt, majd visszaült a konyhaasztalhoz.
Azon, hogy ma lesz a Szent Iván-éj, mit sem tudok változtatni, gondolta. És a múlt eseményein sem. De tisztázni a múltat, és bátran szembenézni a jövővel, igen, itt már tehetnék valamit!
Winn mégsem mozdult, hanem arra a napra gondolt, amikor a nagyapja leszerelte a két kis kitámasztókereket a biciklijéről. A mamája azt mondta, ha Winn félne, újra fölszerelhetik majd. Nagyapó azonban erősen fogta a biciklit, amíg Winn föl nem szállt rá.
– Nézz szembe a félelemmel, akkor eltűnik! – mondta, és elengedte a kormányt. Winn pedig nekiindult. Először ugyan kacsázva, de mégiscsak ment. Később sokszor gondolt erre, és mindig erőt merített belőle.
A lány fölállt, és a szobájába ment. Kinyitotta a régimódi ruhásszekrényt. Egy nagy, mindenféle limlommal teli papírdoboz mögött volt a hátizsákja. Egy pillanatig céltalanul körbejártatta tekintetét a szobán. Aztán kinézett az ablakon, a tengerre. Lassan fölhajtotta hátizsákja vízhatlan tetejét, és belenyúlt. Ujjaival már érezte az édesapja jegyzetfüzetét. Mégis visszahúzta a kezét. Mint minden nap, amióta csak itt volt a szigeten.
Winn egész héten Jane néni vidám történeteit hallgatta Warrenről, amikor az apja még gyerek volt, illetve fiatalember. A nagynénje Warren és Alice szerelmének, házasságának a történetét is elmesélte. A lánynak néha szinte úgy tűnt, mintha az apja ma is élne még valahol. A jegyzetfüzet azonban eszébe juttatta, hogy Warren Ames már nem él. És hogy azért hívta őt ide a szigetre, hogy fényt derítsen titokzatos halálára. Ahogy életében, tudósként, ő maga is rejtélyeket oldott meg, úgy kell most Winn-nek a halála körüli rejtélyt kibogoznia.
A jegyzetfüzet egy hatalmas kirakós kép egyetlen darabkája volt csupán. Alice kapott egyszer ajándékba egy ilyen óriás kirakóst, amit Winn mindenképpen egyedül akart összerakni. Most is valami hasonlót érzett. Egyedül akarta megfejteni a talányt. Na és, ha sikerülne? Mit akarhatott vajon az apja, mihez kezdjen vele?
Winn kirántotta a jegyzetfüzetet a hátizsákból, és gyorsan kiszaladt a házból, nehogy újra meggondolja magát. Az erdőn át lement a Fókaöbölbe. A fókák most nem voltak ott. Leült egy sziklakőre, és fölütötte a jegyzetfüzetet.

Február 12. Old Homestead, Black Gull.
Alice meg én beköltöztünk a Black Gull-szigeten lévő, régi szülői házba. Végre megkezdhetem a sziget keleti partjainál tanyázó kis prémfókacsapat tanulmányozását. Már gyermekkorom óta lenyűgöznek ezek az állatok. Olyan boldog vagyok, hogy a nagyvárosból kikerülve, végre újra az én kis szigetemen lehetek! Itt nyugodtan elüldögélhetek a Fókaöböl fölött, papírra vethetem a gondolataimat, élvezhetem a szép kilátást, a tenger hangjait...

Winn fölnézett. Talán éppen ugyanott ült a papája is, ahol most ő. Lehetséges volna, hogy most is itt van vele? Hogy ő mutatja neki az utat? Még nagyobb elszántsággal olvasott tovább.

... Február 16.
Alig merem elhinni a szerencsémet. Először is megnyertem a prémfókák bizalmát, úgyhogy akár órák hosszat is figyelhetem őket. Ráadásul pedig még azt a helyet is fölfedeztem, ahol világra hozzák és fölnevelik a kicsinyeiket: egy Little White Horse nevű lakatlan szigeten, a Fókaszirttől mintegy három mérföldnyire északkeletre. Egy fehér foltos, öreg, fekete hím őrködik a parton. Több vemhes nőstényt is láttam, akik hamarosan világra hozzák majd kicsinyeiket.
Eddig senki sem tudta, hogy ez a fókafaj itt, Maine mellett hozza világra kicsinyeit. Fölöttébb óvatosnak kell lennem, hogy felfedezésem továbbra is titokban maradjon. Szomszédaink is halászok, akik általában a fókákat okolják minden rossz fogásukért. Egy vemhes fókanőstényt, mely még könnyebb célpontot is jelent, éppúgy képesek lelőni, mint bármilyen másik fókát. A kicsinyeikről aztán nem is beszélve.

Ezután hosszú oldalakon át a prémfókák ismertetése következett. Winn el is olvasott mindent a kicsik fölnevelésétől kezdve a betegségeken és élősködőkön át egészen a testi felépítésükig. Még az ebédről is elfelejtkezett. Mire fölnézett, már késő délutánra járt az idő. A fókák újra visszajöttek az öbölbe.
Valaki befogta Winn szemét. A lány odanyúlt, és Simon meleg kezét érintette meg.
– Hát te hogy kerülsz ide? – kérdezte. Levette szeméről Simon kezét, de nem engedte el.
– Korábban elvégeztem a munkámat, mint máskor. Úszni akartam egyet. – Leszaladt a partra, be a vízbe, és egyenesen a szirt felé vette az irányt. Nemsokára el is érte a legmeredekebben kiálló sziklát, és fölhúzódzkodott rajta. Fölállt a szirt tetejére, és integetett Winn-nek. Mire azonban a lány visszainthetett volna, Simon már be is ugrott a vízbe.
Winn várta, hogy a fiú ismét fölbukkanjon. Sokáig marad a víz alatt. Winn a karórájára, majd újra a tengerre pillantott. Nem vette volna észre, hogy a fiú közben fölmerült egy pillanatra? Végigfürkészte a vizet. Sirályok ringatóztak a hullámokon. Az egyik fóka éppen bekapott egy halat. Simonnak azonban nyoma sem volt. Winn ismét órájára nézett. Öt perc telt el. Hat. Hét. A lány futásnak eredt. Útközben lerúgta tornacipőjét. A víznél aztán megtorpant egy pillanatra, hogy úrrá legyen a rettegésén. Meg kell tennem, gondolta. Senki sem bírhatja ki ilyen sokáig a víz alatt. Belemerült a vízbe.
Abban a pillanatban meglátta Simont. Levegő után kapkodva éppen akkor bukkant föl a víz színén. Tíz perc telt el azóta, hogy először nézte meg az időt. Winn-nek egészen elgyengült bele a térde.
Simon egy szempillantás alatt már ott is térdelt mellette, és aggódva nézett a lány sápadt arcába. – Mi van veled, Winn?
– Azt hittem, belefulladtál.
– Belefulladtam? – Winn-nek egy pillanatra úgy tűnt, hogy Simon mindjárt elneveti magát. A fiú megfogta Winn kezét, és magához vonta a lányt.
– Nem akartalak megijeszteni – mondta, és ügyetlenül szájon csókolta. Winn érezte a tenger sós ízét.
– Mindig is mélyre tudtam merülni, és sokáig bírtam a víz alatt maradni. Gyerekkoromban sokszor versenyeztünk, ki bírja tovább a víz alatt. Mindig én nyertem. Még gyakorolnom sem kellett. A többiek aztán nem is akartak többé játszani velem... – mondta Simon keserűen. – Én más vagyok, Erwinna. – Lesütötte a szemét. – Más, mint a többi ember.
– Nekem az mit sem számít – mondta Winn.
Jane néni megrázta odafönt a vacsorára hívó asztali csengőt. Simon azonban úgy tett, mint aki nem hallja. Winn fölállt.
– Kérlek...! – mondta Simon.
Vajon mire gondolhatott? Nem nézett a lányra. Winn fogta a jegyzetfüzetet és elindult. Simon még a parton maradt. Fölállt ugyan, de nem moccant a helyéről. Winn a fókákra nézett. Azok pedig visszanéztek rá fekete szemükkel. Winn hallotta, hogy énekelnek. Feléjük sodorta a szél a fókák dalát.
Simon valóban más, gondolta Winn. A jéghideg vízben való úszás után is meleg maradt a keze. Hihetetlenül sokáig bír a víz alatt maradni. Winn megkísérelte tudományos alapon megmagyarázni a dolgot. De a fókák kitartó, búskomor dala egyre visszhangzott fülében. Semmi másra nem tudott gondolni, csak arra a magányos alakra ott lenn, a parton. Visszaszaladt. – Nézz már rám! – szólította meg Simont. Bár maga sem volt biztos benne, nem futna-e el tőle szívesebben.
– Ma éjjel itt maradok – felelte a fiú anélkül, hogy ránézett volna.
– Veled maradjak?
Semmi válasz.
Winn elővette dzsekije zsebéből az orbáncfüvet. Óvatosan elfelezte az ágacskát és egyik felét Simon kezébe nyomta. A fiú még akkor sem nézett föl, amikor Winn magára hagyta.