– Ébredj föl, Winn! mondta Jane néni, gyöngéden megrázva a lány vállát.
– Vörössé változott a víz... – Winn egészen rosszul lett. – Mintha véres lett volna.
– Csak álmodtad. – Winn érezte, amint Jane néni ráteszi hűvös kezét az övére. A valóságban csak enyhe szellő fújdogált be az ablakon. – Nem szoktál még hozzá a tengerparti élethez. Szokatlan hangok, idegen ágy... – mondta Jane néni. – Egyszerűen csak rosszat álmodtál, semmi több. Itt maradjak melletted?
– Nem. – Winn még egy halvány mosolyt is megeresztett. – Tényleg nem szükséges, Jane néni, köszönöm, már teljesen rendben vagyok.
Jane néni megfordult. Winn ekkor vette csak észre, hogy kiáltozásával valaki mást is fölébresztett. Jake állt a küszöbön. Most is keresztülnézett rajta, mint mindig. Pillantása mégsem volt annyira lárvaszerű, mint általában. Winn rémülten látta, hogy a férfi szemében félelem tükröződik. Jake homlokát kiverte a verejték.
– Csak egy rossz álom volt – ismételte meg Jane néni az ajtó felé menet. – Csak egy álom, semmi több.
Ezt vajon neki mondta, vagy Jake-nek? Winn nem tudta eldönteni. Jane néni kézen fogta a férjét. Az pedig gyermekként követte az asszonyt.
Winn fölkelt, és az ablakhoz lépett. Egy kattanással kizárta szobájából a tengert és a szelet.
Reggelre sűrű köd borította a szigetet. Winn állig magára húzta a gyapjútakarót, és újra elszundított. A szaggatott motorberregéstől azonban nem tudott már elaludni. Kiugrott az ágyból.
– Egy egész nap Simonnal! – mondta fennhangon. Gyorsan belebújt farmerjába, magára kapott egy blúzt meg a tornacipőjét, és kirohant a szobából. Lassabbra fogta a tempót, amint a konyhába lépett.
Simon már várta.
– Csak semmi pánik – mondta, amikor észrevette, milyen izgatott Winn. – Reggelizz csak meg először – mondta a szék karfáján ülve, cipője orrával rugdosva a padlót.
– Nos, jól aludtál az éjszaka hátralévő részében? – kérdezte Jane néni, egy csésze gőzölgő zabkását téve Winn elé.
Winn bólintott. Kavargott a gyomra. Ezt a napot azonban semmi sem ronthatja el, gondolta, és nekilátott a reggelinek.
Nemsokára már egy hűvös erdőben futottak Simonnal. Winn bőre, haja nyirkos lett a ködtől, de a fenyőillat mégis megnyugtatólag hatott rá. Csupán lépteik törték meg a csöndet.
Gyakran megálltak, hogy a földet sűrűn borító vadvirágokban gyönyörködjenek. Winn fehér és kék ibolyát szedett. Az aprócska kis virágoktól egészen fölvidult.
Simon először csodálkozva nézte, de aztán csak elmosolyodott.
Winn keze után nyúlt, hogy táncoljon vele egyet. Hamarosan azonban a lábára lépett.
– Jaj, tönkretetted az aranycipellőmet! – sopánkodott Winn tréfálkozva. Erre aztán mindketten Winn régi, piszkos tornacipőjére néztek, és addig nevettek, amíg bele nem fájdult a hasuk.
Simon odahúzta Winnt maga mellé, egy fatörzsre.
A lány fölsóhajtott: – De örülök, hogy eljöttem!
Simon a fatörzset borító mohát tépdeste. Winn azonban észrevette, hogy mosolyog. A fiú megfogta a kezét, és fölhúzta.
– Szeretném, ha megismerkednél valakivel.
Még mindig kéz a kézben, kiléptek az erdőből egy tisztásra. A tisztás túlsó felén, ahol már ismét kezdődött az erdő, egy kis kunyhó állt. Ezüstös szürkévé hervadt cédruszsindellyel volt borítva. Szinte úgy tűnt, mintha az egész kunyhó épp most bontakozott volna ki a ködből.
Winn valami mocorgást hallott a magas fűben. Simon a szájára tette a mutatóujját. Winn megfordult, és egy legelésző fiatal szarvast pillantott meg a fűben. A szarvas rájuk pillantott szelíd szemével, majd tovább legelészett, mit sem törődve a két arrajáróval.
– Tudja, hogy itt úgysem bántja senki – mondta Simon, és odavezette Winnt a kunyhóhoz.
A kunyhó előtt egy kezdetleges kút volt, kötelén favödör lógott. A kéményből füstfelhő gomolygott.
Winn beleszimatolt a levegőbe. A kunyhóból kellemes, ám meghatározhatatlan illat szállongott, fűszeres, mégis édeskés. Fahéjas alma? Borsmenta? Vagy valami még ennél is titokzatosabb?
Egy barna tyúkocska nézett föl rá. Panaszosan elkotkodálta magát, mintha neheztelne, hogy Winn lába nem valami ízletes kukoricacső.
– Ejnye, Ingrid! – morgolódott egy öreges hang. – Te neveletlen leányzó! Odaszórtam a zabot a kosarad mellé. De most aztán nyughass!
A tyúkocska kotyogott, kurrogott még egy kicsit. – Jó, jó – mondta Mollie. – Ma reggel tényleg különösen szép tojást tojtál. Hálás is vagyok érte, Ingrid, hidd el. A tyúkocska mintha meghajolt volna, aztán büszkén föltipegett a lépcsőn a verandára a nagy, fonott kosarához.
Megjelent Puck, a borostyánsárga macska. Egyenesen a nyitott ajtó felé tartott. Farkának barnás hegyét parányit csóválva Winnhez és Simonhoz fordult mintha csak beljebb akarná őket csalogatni.
– Úgy bizony, már itt is vannak – mondta Mollie. – Köszönöm, Puck, hogy jelentetted őket. – Winnhez fordult: – Kerüljetek csak beljebb! Éppen elkészültem a teával és az édes zsömlékkel.
Hóbortos? Különc? Vagy valóban léteznek boszorkányok, gondolta Winn. De eszébe jutott a tisztáson legelésző szelíd szemű szarvas, és rögtön tudta, hogy nincs mitől tartania. És különös módon abban is biztos volt, hogy Puck tényleg előre tudta, hogy jönni fognak. Meg abban, hogy Ingrid valóban különlegesen szép tojást tojt. Olyan tojást, amelyért megérdemelte a dicséretet. Winn kíváncsian, hogy mi minden várhat még rá odabent az öregasszonynál, követte a büszke járású kandúrt a kunyhóba.
A tetőgerendáról barnára, vörösesre és aranyszínűre száradt növények tucatjai lógtak. Az ajtó mellett egy szárított sötétsárga virágokkal teli kosárka volt. A szoba közepét a kályha foglalta el. Mellette egy rakás tűzifa, egy öntöttvas edényben pedig éppen fortyogott valami.
Varangyos béka és kígyófarok, gondolta Winn. Magában somolygott. Puck ránézett csillogó zöld szemével. Aztán Mollie-hoz fordult, és nyávogott egyet. Majd ismét Winnre nézett. A lánynak az volt az érzése, mintha a kandúr rámosolygott volna.
Winn – biztos, ami biztos – visszamosolygott. Utána körülnézett a kunyhóban. A jobb oldali falnál egy valamikor világos színű steppelt takaróval leterített keskeny ágyat látott. Az ágy lábánál pedig egy alacsony tölgyfaládát. A bal oldali falnál egy egyszerű, de jó erős asztal állt. A szoba sarkában két nagy fadézsa és több zabliszttel meg túróval teli hordó sorakozott. Néhány ruhafogas egészítette ki az egyszerű berendezést.
Az egyik sarokban Winn fürkész tekintetével mit sem törődve szövögette hálóját egy óriási fekete pók. Az asztalon egy halom forró, édes zsömle volt, mellette egy üveg rebarbaralekvár.
Mollie a fazékban gőzölgő főzetből telemerítette a három csészét. Az összes csésze és csészealj meg volt repedezve. Messziről úgy néztek ki ezek az agyagcsészék, mintha több szín olvadt volna össze bennük, különös mintázatokat alkotva. Ám amikor Winn a kezébe vette a csészét, hamarabb megérezte, miféle minta is az, mintsemhogy láthatta volna. Kitapintotta a csészén különböző magasságban, körkörösen futó, apró mélyedéseket: egy nagyobb körön belül a kisebb köröket.
– A csészéket még a szülőföldemről, az Orkney-szigetekről hoztam magammal – mondta Mollie. – A nagymamámtól kaptam. Ó, de rég is volt már.
Winn kortyintott egyet a forró főzetből. – Finom ez a tea. Miből van?
– Almából, csipkebogyóból, eperlevelekből, mikor milyen füvekkel ajándékoz meg az évszak.
Puck nyávogott egyet. – Meg valódi macskamentából – fűzte hozzá Mollie.
Winn kitöltött egy kis teát a csészealjába, és Mollie beleegyező bólintása után letette a földre. Puck kis rózsaszínű nyelvével mohón lefetyelni kezdte a teát. Aztán a mancsával letörölte a bajszát, és fölugrott Winn ölébe.
– Úgy látom, Puck szeret téged – mondta Mollie. – A papád ölében is úgy szeretett üldögélni.
Winn abbahagyta a doromboló macska simogatását. Fölvette a csészéjét, és kézfejéhez nyomta a mintázatát. Az apja ölében? Hiszen akkor ez a macska már borzasztó öreg! Nos, tulajdonképpen elképzelhető. Annának, a barátnőjének is van egy macskája, amelyik már tizenhét éves. De... Anna macskája már félig vak, ízületi gyulladása van, és egészen megőszült. Ezzel szemben Puck még fiatal kandúrnak látszik. Nem lehet még olyan öreg!
Winn zavartan csóválta a fejét. Itt mintha mit sem számítana az idő múlása. Visszarakta csészéjét az asztalra, és újra simogatni kezdte a cicát. Itt-ott azért tényleg őszül a szőre, gondolta. Például itt, az álla alatt.
– Puck igazán szokott beszélni magához? – kérdezte Mollie-t.
– Néha. Tudom, mire gondolnak az állatok, de... Pucknak meg nekem, bizony, birtokunkban van még valami az ősi bölcsességből. Sőt, egy kicsit neked is, gyermekem. Puck megmondta, mit gondoltál a teámról.
– Mármint azt, hogy... hogy varangyos béka meg...
Az öregasszony Winn karjára tette a kezét.
– Én már csak ilyen különös vén madárijesztő vagyok. Azért már jó néhány éve nem kotyvasztottam sem denevér-, sem békafőzetet. Amikor legutóbb csirkét sütöttem, Ingrid egy hétig nem akart tojni.
Mollie rezzenéstelen arccal nézett Winnre, szemében azonban hamiskás fény villant. Winn elnevette magát. Nyomasztó álmának még egyre fölötte lebegő rémülete most mintha egyszeriben elszállt volna.
Simon hirtelen fölállt. – Még egyet akarok úszni a dagály beállta előtt! – mondta.
– Bizony, ma ott lesznek a szirének a Fókaöbölben. – Az öregasszony Winnre nézett. – Láttad-e már őket szemtől szemben?
Winn a fókák fekete szemére gondolt, és bólintott. Önkéntelenül is dúdolni kezdett egy dallamot.
– Ó, igen. Benned megvan az a képesség, hogy átlásd a dolgok lényegét. Ha te is úgy akarod – állapította meg Mollie újra, behatóan Winnre nézve.
Simon a kezét nyújtotta. A lány csak vonakodva fogadta el. Nem volt még kedve elhagyni ezt a békés kis menedéket. Mollie megszorította a lány másik kezét: – Még találkozunk.
Amikor Simon és Winn elérték a tisztás szélét, a kunyhó már ismét – különös módon csak a szigetnek ezen a részén gomolygó – ködbe burkolódzott. Winn mintha Mollie hangját hallotta volna: – Még találkozunk! – Kisvártatva meg valami suhogásfélét hallott. Bár talán csak a rét magas füvén végigsuhanó szél volt az.