A tenger látványától Winn csaknem rosszul lett. Az a rémlátomása támadt, hogy őt is elborítja. Simon erősebben megszorította a kezét. Ám ekkor Winn rájött, hogy csupán az ő ujjainak görcsös szorítását viszonozta.
A fókák ott voltak az öbölben. Simon leült a kavicsos partra, és maga mellé húzta a lányt.
Némán figyelték a vízben játszadozó fókákat. A szirteket hullámok nyaldosták körül. Ők ketten pedig hallgatták a tenger hangjait. Olyan volt, mint valami különleges dallamokból szőtt kórusmű: egy fóka kiáltása, mert a társa túl közel merészkedett az ő vadászterületéhez, az ezüstsirályok vijjogása, egy harangos bója kondulása valahol messze, kint a tengeren és a hullámok szakadatlan locsogása.
– Hallod? – kérdezte Simon.
– Mit kellene hallanom?
– A hullámokat.
– Persze, hogy hallom.
– Nem. Arra gondoltam, érted-e, amit mondanak?
Winn befogta a fülét. Mialatt Simon beszélt, a hullámok egyre gyorsabban és gyorsabban csapódtak a parthoz. Egyre hangosabb és hangosabb lett csobbanásuk, morajlásuk. Végül a hullámok robajától már semmilyen más hang nem hallatszott.
Amikor véget ért a morajlás, Winn megkérdezte: – Hogy érted ezt?
Simon a tengerre nézett. Winn-nek megint az az érzése támadt, hogy el akar mondani valamit. A fiú szinte küzdött magával, hogy megbízzon-e Winnben, vagy sem. A cipőjére nézett, aztán Winnre, majd ismét a tengerre. Elengedte Winn kezét.
– Amióta az eszemet tudom, értem a hullámok beszédét – szólalt meg végül. – Egyszer elmeséltem apámnak. Lekevert érte egy pofont. Azt mondta, ne beszéljek már ilyen badarságokat. Csak Mollie hitt nekem. Azóta senkinek sem szóltam többé erről. Egészen a mai napig.
Simon Winnre nézett. A lány egy pillanatig azt hitte, most mindjárt megcsókolja. Milyen szép nagy, fekete szeme van! Bár most bizonytalanság és félelem tükröződött benne.
– Mit mondanak hát a hullámok? – kérdezte Winn.
Simon ismét megfogta Winn kezét, és a tengerre nézett. Előrehajolt, úgy fülelt a hullámok beszédére.
– Azt mondják: bezárult a kör. Eljött a lány.
– Ugyanezt mondta Mollie is. Ő is ért a hullámok nyelvén. Ő a nagymamád?
– Nem. Apámnak nem volt családja. A nagy gazdasági válság idején bedugták a szülei egy árvaházba, és eltűntek. Soha többé nem mentek érte.
Winn arra gondolt, amikor Jane néni kézen fogta a férjét, Jake pedig követte, mint valami gyerek.
– Aztán megszökött az árvaházból – folytatta Simon. – Kikötőből kikötőbe vándorolt a tengerparton, és hajókon keresett munkát. Amikor aztán lefülelték, és iskolába akarták küldeni a gyámügyisek, elrejtőzött itt a szigeten. Mollie rajtakapta, amikor el akarta csórni a tojásait. Magához vette segítségnek. Azt hiszem, Jake maga sem tudja, mi is a valódi vezetékneve. Később, amikor a katonasághoz került, egyszerűen Jake Keith-t mondott, aztán meg is maradt ennél.
– Mollie tegnap meglátogatta apádat. Hallottam a beszélgetésüket.
– Ezért küldött hát ki engem előre! Mollie bent volt nálunk?
– Rólam is szó volt, hogy eljöttem ide. A papád azt mondta, hogy visszahozom a fókákat. Látszott rajta, hogy fél. Egyre csak azt hajtogatta, hogy Mollie-nak el kellett volna mondania valamit a mamádról.
– Igen. A mamám. A nagy titok. Apu sohasem beszél róla. Én pedig sosem mertem megkérdezni, miért is hagyott el minket.
Simon rábízta tehát a titkát. Ezek szerint ő is bátran elmondhatja az övét. – Én pedig egy álmot láttam, Simon. Álmomban az édesapám ide hívott, erre a szigetre. Legalábbis azt hiszem. Mintha arra kért volna, bogozzam ki, mi is történt annak idején. Mindannyian a múltunk foglyai vagyunk. Képtelenek vagyunk úgy tovább élni, ha ki nem derítjük az igazságot a múltról. A fókáknak is van valami köze a titokhoz. Mintha az apámat siratnák.
– Az én édesanyám a fókák panaszos dalával érkezett és azzal is tűnt el – mondta Simon. – Még aprócska gyerek voltam, amikor először leszaladtam a Fókaöbölbe. Jane a mosással volt elfoglalva. Azt hitte, ott játszom szépen a ház előtt. Én meg lejöttem ide, a Fókaöbölbe. Itt talált rám aztán Jane. Csak néztem a fókákat, és sírtam. Kérdezte, hogy a gyerekek gúnyoltak-e ki megint. Pedig én amiatt sosem sírtam. Egyszerűen addig gyakoroltam az összes játékot és tornagyakorlatot, amíg mindenben a legjobb nem lettem. „Az édesanyád a fókák panaszos dalával jött, és az is vitte el" – mondta Jane. Ez volt az első és egyetlen alkalom, hogy megemlítette a mamámat. És ekkor megértettem, hogy én más vagyok, mint a többiek. Meg azt is, hogy Jane nem az édesanyám. Attól fogva aztán nem is szólítottam anyunak.
– Ezek szerint mindketten a szüleink rejtélyét kutatjuk – mondta Winn.
– Ketten együtt ki is fogjuk deríteni az igazságot – felelte Simon. Fölállt, és fölsegítette a lányt.
– Nem akartál úszni egyet?
A fiú vágyakozó pillantást vetett a fókákra, de aztán így szólt: – Nem, inkább sétálnék veled.
Kéz a kézben mentek végig a parton, le a kis kikötőig. Ott aztán elengedték egymás kezét. Jake még mindig a csónakot szerelte.
Büszke csónak lehetett az valamikor. Most már azonban régi volt és rozoga. A festék is lepattogzott róla. Az orrára és a farára egy nevet írhattak annak idején. Winn nagy nehezen tudta csak kivenni a megfakult betűket: BRE. A lány egyszeriben maga előtt látta a csónakot, ahogyan akkor, új korában kinézhetett, a fényes, büszke hajót, a BRENNÁT. Winn a csónakban ülő, hajlott hátú, őszülő hajú férfira pillantott, aki most is összeszorította a száját, és búbánatos képet vágott, mint mindig. Ő is sudár termetű, büszke férfi lehetett valamikor.
Jake fölpillantott, és Winn szemébe nézett. A csónakra mutatott.
– A tenger is beszedi a maga vámját, igaz, kislány?
Winn a csónakra, majd Jake-re pillantott. A tenger és Brenna, gondolta.
Hullámok csapdosták a csónak oldalát. Winn, gondolatban, akaratlanul is ismételgette a szavakat: „elvette, elvette, mit vett el tőle?" Winn a csónaknak csapódó, majd a tengerbe visszatérő hullámokat figyelte. Minden becsapódásnál egyre erősebben visszhangzottak benne a szavak: „Elvette, elvette, mit vett el tőle?" Ő is értette hát a hullámok beszédét...