1. fejezet - 2. rész
Winn belépett a „Kentucky Peddler” üvegajtaján. Édesanyja kis emléktárgy-boltja Alice és Winn házának jobb oldali, földszinti részét foglalta el. Az ajtón lévő harang hangjára Alice fölnézett. Éppen a polcokat töltötte föl áruval: új, színes kis posztókutyákat rakosgatott oda, ahonnan a szombati vevők megvettek néhányat.
– Ja, te vagy az? – szólalt meg megkönnyebbülten. – Már azt hittem, valami késői vevő. Ma este még meg kell sütnöm a csirkét, nagyapónak pedig készítek egy kis diós süteményt. Segítettél a hölgy holmiját kivinni a kocsihoz?
Winn bólintott. – Anyu, mi történt annak idején apuval?
Alice pontosan ugyanúgy tette oda a két kiskutyát a polcra, ahogyan az előtte lévők ott voltak.
– Hiszen már mondtam. Fölborult a csónakjával, és vízbe fúlt. Hirtelen megváltozott a szélirány...
– Egyedül volt?
Alice fogott egy portörlőt, és a Winn véleménye szerint tökéletesen tiszta polcokat kezdett törölgetni.
– Nem mondhatok többet – jelentette ki nyugodtan. A keze azonban remegett. – Képtelen voltam fölfogni, Winn. – Alice alig észrevehetően mosolygott. – Művész voltam… fantáziával megáldott művész. Warren nélkül azonban semmire sem mentem többé. Ezért is hagytam ott mindent. Magam mögött hagytam Mollie lágyan unszoló hangját. Elhagytam az éjszakai panaszos hangokat. Elhagytam a fókákat. Brenna és Warren után én mentem el utolsónak a szigetről...
– Brenna – ismételte meg Winn halkan. Hirtelen megborzongott, és végtelen szomorúság töltötte el. – Mollie... – mintha vigasztaló meleget érzett volna, ha nem kezdett volna el mérgelődni. Anyu már megint kezdi, gondolta.
Az édesanyját mintha valami háló tartaná fogva. A múlt titkaiból szőtt háló. Alice annyira fél szembenézni Warren halálával, hogy inkább csak vergődik ebben a hálóban, míg a múlt fenyegető pókként leselkedik rá valahol. S mivel úgy tesz, mintha az a BIZONYOS DOLOG nem is létezne, sohasem szabadulhat meg tőle: csak fut egyre körbe-körbe, anélkül, hogy kiutat találna.
Egyúttal persze azt is megakadályozva, hogy én elszabaduljak, és tisztán láthassak, gondolta Winn.
– Mollie és Brenna? Kik azok? – kérdzte.
– Úgysem ismered őket – felelte Alice, majd még hozzáfűzte: – Hidd el nekem, ez már mind a múlt, amit még te sem vagy képes megváltoztatni. A baleseteket egyszerűen tudomásul kell vennünk, Winn. Egy balesetnél senkinek sem kell megbocsájtanunk, legfeljebb a természetnek vagy a sorsnak.
– Tudomásul venni? Megbocsájtani? – kiáltott fel Winn olyan mérgesen, hogy a mamája ijedten rezzent össze. – Senkinek sem bocsájtok meg, aki elvette tőlem az édesapámat! Mondd meg, mi történt valójában! – Winn dühében akkorát toppantott a lábával, hogy a kirakós játék darabjai lehullottak a fatábláról földre.
– Nem mondhatok többet – ismételte meg Alice eltökélten. Szembefordult Winnel, és ránézett. – Miért érdekelnek egyszerre ennyire ezek a dolgok?
Winn előhúzta nadrágzsebéből az összehajtogatott rajzot Brennáról meg a szigetről.
– Átnéztem a láda tartalmát. És hirtelen nagyon közelinek és... valóságosnak tűnt az édesapám.
– Most pedig úgy gondolod, hogy mindent ki kell derítened róla, és meg kell tudnod, hogy ki vagy mi vette el őt tőlünk – tőled, igaz?
– Igen – felelte Winn elszántan. – És el fogok jutni a Black Gull szigetre, hogy kiderítsem!
Alice lehajolt, összeszedte a földről a kirakós darabjait és visszatette a táblára. Homlokát ráncolva megszólalt: – Már gyerekkorodban is mindig a legbonyolultabb kirakóst akartad összerakni.
– Apu is szerette a kirakósokat?
– Nagyon. Hiába, tudós volt. Nem mehetsz el a szigetre, Winn. Nem tudjuk összeszedni az útiköltséget Maine-be. Meg aztán hol is laknál ott, a szigeten?
– Miért ne lakhatnék a papám nővérénél? Annál a Jane néninél, aki minden karácsonyra képeslapot küld.
– Akkor Jane férjével, Jake-kel is együtt kellene laknod. Jake-kel és a fiával... Brenna fiával, Simonnal – mondta Alice. – De képtelen vagyok előteremteni az útiköltséget, Winn. És hagyj föl, kérlek, ezzel az örökös kérdezősködéssel! Nem tudok válaszolni. És még kevésbé tudok pénzt adni a távolsági buszra. – Ismét elfordult, hogy tovább törölgesse a polcokat. Winn a darabokban heverő kirakósra meredt. A hosszú hallgatást az ajtón lévő kis harang, majd a nagyapja hangja törte meg.
– Ki korán kel, aranyat lel. – Nagyapó minden szombaton náluk vacsorázott. És minden szombaton túl korán toppant be. Ilyenkor pedig mindig ugyanezt mondta: – Ki korán kel, aranyat lel.
– Csirke lesz – mondta Winn, mint minden szombat este. Nagyapó pedig, szokásához híven harsányan fölnevetett, és rákacsintott. Alice pedig szemét forgatva fölsóhajtott.
– Alice, Winn… szívem hölgyei – mondta nagyapó mindkettőjük vállára téve kezét. Erre aztán, nagyapó kedvéért, Alice és Winn egymásra mosolyogtak.
Vacsora után mindnyájan kiültek a verandára. Winn nagyapó mellett ült, a kerti hintaszéken. Alice pedig velük szemben, egy fehér csővázas széken.
Winn várt. Vacsora közben a nagyapja többször is rákacsintott. Tartogatott tehát valami nagy újságot neki.
Beszéltem ma Mrs. McClure-ral – szólalt meg. – Azt üzeni, az utolsó huszonöt dollárt nyugodtan elfelejtheted, és holnap hazahozhatod Marigoldot.
Marigold nagyapó szomszédasszonyának a lova volt, amelyet Winn meg akart vásárolni. Ezért vállalt el Winn már ősszel, télen és tavasszal is minden lehetséges munkát, tett félre minden centet. Mrs. McClure háromszázötven dollárt kért Marigoldért. Winn kevesebbet költött ebédre az iskolai büfében. Hulladékdobozokat gyűjtött, sőt még Mrs. Bradley kibírhatatlan hármas ikreire is hajlandó volt időnként vigyázni.
Winn már olyan szépen eltervezett mindent: a nyári szünidő nagy részét Marigolddal tölti majd, a nagyapja farmján, ami nincs is olyan messze Alice üzletétől. Ha kilovagol, nagyapó sokszor elkíséri majd, és ilyenkor jókat beszélgetnek. Így azonban mégiscsak gyakrabban elszabadulhat majd az üzletből, édesanyja szinte megszállott munkalázától.
Winn fölállt.
– Még el kell intéznem valamit.
Bement a házba, óvatosan becsukta maga után a konyhaajtót, és fölütötte a telefonkönyvet. Tárcsázott.
– Greyhound – jelentkezett egy közömbös férfihang.
– Mennyibe kerül a buszjegy Maine-be, valahová a Black Gull sziget közelébe?
Papírzizegést hallott, majd a férfi elkiáltotta magát: – Hé, Charlie! Tudsz Maine-ben valami Black Gull szigetről? – Aztán ismét beleszólt a telefonba: – Brich Head a legközelebbi szárazföldi buszmegálló. 274 dollár, 20 centbe kerül a jegy.
Winn letette a kagylót, majd újra tárcsázott. Amennyire tudta, elmagyarázta a dolgot Mrs. McClure-nak. Könnyekkel küszködött.
– Egy utazás? Igazán szép – mondta Mrs. McClure. – De sajnos nem tarthatom meg a jó öreg Marigoldot a következő nyárig.
Winn nagyot nyelt. – Elutazásom előtt még meglátogatom Marigoldot, viszek neki egy kis csemegét.
– Bizony, hogy szeretted mindig almával etetni.
– Édes, piros almával. Azt a fajtát szereti a legjobban. – Winn letette a kagylót és hunyorgott, hogy el ne eredjen a könnye.

Besötétedett. A tücskök már rázendítettek a szokásos esti dalra. Amikor Winn kilépett a verandára, Alice hirtelen elhallgatott. Winn tudta, hogy éppen az üzletbeli összezördülésükről mesélt nagyapónak.
A lány visszaült a nagyapja mellé, és a mamájára nézett. – Holnap reggel írok Jane néninek, és megkérdezem, hogy hétfőhöz egy hétre mehetek-e. Az egész nyarat a szigeten szeretném tölteni. A buszjegyet is ki tudom fizetni, abból a pénzből, amit Marigoldra szántam.
Nagyapó megpaskolta Winn kezét. Alice fölállt, és a veranda korlátjához lépett. Szemét törölgette. – Ebben a nyirkos levegőben állandóan könnyezik a szemem – mondta. A korlátra támaszkodva lenézett a ház körül növő liliomokra. – A virágoknak viszont jót tesz a pára.
– A sárgák a legszebbek – mondta Winn, elfogadva Alice kétségbeesett figyelemelterelő kísérletét. Mamájára nézett, aki ismét szemét törölgette. Mit is mondhatna még?
A nagyapja fejével az ajtó felé intett. Winn megértette a célzást.
– Megyek aludni – jelentette ki. Megölelte nagyapót, aztán odament a mamájához, és félszeg puszit nyomott az arcára.
Winn az előszobából látta, hogy a nappaliban ég a lámpa. Alice állandóan figyelmeztette, hogy takarékoskodjon az árammal. Winn eloltotta az ablak melletti kis kerek asztalkán álló lámpát. A nyitott ablakon behallatszott nagyapó szájharmonikájának magas hangja. Egy egyszerű kis dallamot játszott, Alice pedig énekelt. Szép hangja lehetett valamikor, most azonban érződött rajta, hogy régóta nem énekelt már.

Mély a tenger, nem juthatok át rajt’,
De szárnyaim repítenek majd.
Bocsáss a vízre egy csónakot,
Kedvesemmel hadd üljek ott!

Harmatos bokorhoz ért kezem,
A legszebb virágot megleltem.
De tüske szúrta meg ujjamat,
Szépséges rózsám ott maradt.


– Jaj, papa! – sóhajtott föl Alice.
– Nem tarthatod vissza, Alice. Fontos neki, hogy kiderítse az igazságot.
– Az igazságot? – Alice már nem sírt ugyan, de hangja még mindig remegett. – Mi az igazság? Mit mondhatnék neki, aminek bármi értelme volna? Brennáról is kérdezősködött. Amikor egyszer nálunk töltötted a karácsonyt, te is megismerkedtél vele. Emlékszel még rá?
– Jake első feleségére? Arra az igéző szemű asszonyra, az ezüst csíkkal a hajában? Ki tudná valaha is elfeledni? Sem előtte, sem utána nem találkoztam még hozzá hasonló nővel.
Alice bólintott. – Olajfestményen akartam megörökíteni. Már a vásznam is megvolt hozzá, amikor...
Winn egy hosszú másodpercig csak a tücskök cirpelését és a hinta nyikorgását hallotta. Nagyapó fölállt, és megfogta Alice kezét.
– Egyszerűen eltűnt – mondta végül Alice. – Aztán meghalt Warren. Én pedig nem bírtam többé festeni. Ki volt ez a Brenna, papa?
– Skót nagyanyám mesélt egyszer egy legendát... – kezdte el a nagypapa.
Alice azonban nem figyelt rá. – Ahogy itt üldögélek, a juharfák árnyékában, a szigeten töltött évek egészen valószerűtlennek tűnnek. Sőt néha azt hiszem, az egész csak álom volt, vagy talán csak egy Mollie-féle legenda. Eleinte egészen hétköznapi szigetnek tűnt. Elszigetelt, mégis lakott – egészen hétköznapinak látszó emberekkel. Aztán megjelentek a fókák. Egyre csak a fókák. Csupán egy a biztos: az a sziget megfosztott engem Warrentől.
Alice fölállt, és föl-alá járkált a verandán. Winn a falhoz lapult az ablak mellett. – Winnt is rabul ejti majd a sziget, papa, meglátod. Beszéld le róla, kérlek!
– Nem – mondta nagyapó. – Fölöslegesen aggódsz. Mi a csuda történhetne most már, ennyi év után?
Winn a szobájába ment, levette a cipőjét, és végigdőlt az ágyon. A szobát a hold fénye sötét és világos sávokra osztotta. Az ablaknál susogtak a juharlevelek. Winn elszenderedett. Egy fiatal nő titokzatos szemét vélte látni. Winn a Warren ládájában talált, prémfókákról szóló újságcikkre gondolt. Egyszeriben rájött, mi az a szó, amit Warren a lap szélére firkantott: „Brenna”.

  • Dióhéjban... :)


    Ezt a történetet nem én írtam, hanem tinikoromban olvastam. De úgy véltem, hogy jó kis történet, és szívesen megosztanám veletek is. Sokat azért nem kell tőle várni, akkor nem fogtok csalódni... :)

    Winn a fészerben lelt poros ládában megtalálja édesapja holmiját, aki meghalt, még mielőtt a lánya megszületett volna. A Black Gull-sziget közelében történt titokzatos hajószerencsétlenségre senki sem tud magyarázatot. Winnt nem hagyja nyugodni apja kísérteties halála, és a szigetre utazik. A nagynénjénél, Jane-nél, aztán olyasmit él át, amit józan ésszel szinte föl sem lehet fogni...

    Rendszeres olvasók