Winn az ágyán feküdt. Golyóstollát ujja közt forgatva csak nézte, nézte a levélpapírt. A mamájának akart levelet írni. De mit is írhatna Black Gullról? Bármit is írna a szigetről, Alice mindenképp nyugtalan lenne miatta. Amit pedig meg akart tudni, azt tőle úgysem kérdezhette meg.
Winn lehunyta szemét, és Kentuckyra, a szülővárosára gondolt. Az ódon, macskaköves utcákra, a város fölé emelkedő hegyekre...
Nagyapó minden évben fölsétált vele a hegyre, hogy megcsodálják a júdásfák virágát.
Nagyapó! Hát persze! Neki kellene megírnia mindent.
Minden szót alaposan meggondolt. Megírta neki, hogy hallotta, miről beszélgetett Alice-szel a verandán.
– Írd meg nekem, kérlek, ha tudsz valamit apa haláláról! – mondta fennhangon, és közben már le is írta. A levél végén pedig még megkérdezte:
„A skót nagymamád melyik története jutott az eszedbe aznap este, ott a verandán?” Végül pedig még odaírta: „P.S.: Semmi értelme fölöslegesen felizgatni Alice-t.” Ez már csak amolyan szólás volt közte és nagyapja közt, ha valami titkuk volt.
Megcímezte a borítékot, beletette a levelet, majd a karórájára pillantott. Jane néni azt mondta, ma köt ki a szigeten a postahajó. Még éppen idejében odaérhet a bolthoz, amely egyúttal a sziget postahivatalának a szerepét is betöltötte. A csalitól kezdve a ruhaanyagokon át az élelmiszerekig mindent lehetett itt kapni.
Winn az erdőn keresztül igyekezett a falu felé. Meredek ösvény vezetett le az erdőből egyenesen a kis templomkertbe. Winn megkerülte a templomot, és a keskeny, poros úton a falu felé vette az útját. Az út mentén fehér és barna faházak sorakoztak, köztük pedig mindenütt ütött-kopott homárcsapdák tornyosultak.
Befordult balra, és nemsokára elhagyta az iskola épületét. Az iskolától nem volt messzire a sziget boltja, egy szépen karbantartott faház, amelynek még a verandája padlóját is kékre mázolták.
A tulajdonos éppen húst darabolt a pulton. Winn megkérdezte tőle, hogy elvitték-e már a postát, és kért tőle két bélyeget.
A férfi erre előhúzott a kötényzsebéből egy sor bélyeget, letépett belőle kettőt, és odaadta Winn-nek.
– A postát már kivitték. Néhány perc múlva már indul is a hajó. Ha sietsz, talán még eléred.
Winn a polcok közt a kijárat felé igyekezett. A polcokon papír- és konzervdobozok tornyosultak. Az egyik polc mögött két asszony beszélgetett. Bár Winn még szerette volna elérni a hajót, mégis megállt és hallgatózott. A két nő nem láthatta őt a halomba rakott paradicsomkonzervektől.
– Semmi sem marad meg bennem – panaszkodott egyikük.
– Tudom – felelte az idősebbik. – Én is ugyanígy voltam mind a négy terhességemnél. De az öreg Mollie – már akkor is olyan vén csont volt – mindig adott nekem valami jó szert rosszullét ellen.
– A szomszédasszonyom is ezt mondta, csakhogy...
– Ó, Mollie igazán ártalmatlan. Sőt nekem az a véleményem, hogy egy-két dolgot, bizony, még a doktorunknál is jobban tud. Sok újszülöttet segített már a világra. Amikor meg a kisfiam, Cyrus, úgy köhögött a télen, adott rá valami teát. Másnapra már meg is gyógyult a gyerek.
– Ma reggel, pirkadatkor, találkoztam Mollie-val. Nem tudtam aludni. Annyit töröm a fejem a gyerekszoba berendezésén – tényleg, milyen lenne, ha csupa sárga meg zöld lenne? Szóval, kimentem egy kicsit levegőzni a templom mögötti erdőbe. Mollie valami növényt ásogatott ki éppen. Amikor meglátott, valami nagyon furcsát mondott.
A fiatalasszony ekkor suttogóra fogta a hangját. Winn a dobozok közti réshez szorította a fülét.
– Azt mondta: „Június 24-én ki ne menj a házból, gyermekem, pirkadat előtt!" – idézte a fiatalasszony. – „Vedd ezt az ágat, és gyermeked egészsége érdekében szorítsd a szívedhez holnap este, elalvás előtt!" Olyan volt, mint valami fekete mágia – nevetgélt idegesen a fiatalasszony.
Az idősebb asszony motyogott valamit az ősi szokásokról, aztán tovább mesélt az ő Cyrusáról.
Winn lábujjhegyen odaosont a polc mentén a kijárathoz, aztán futásnak eredt a kikötő felé.

Amikor Winn odaért, már a postahajóval érkezett élelmiszeres meg egyéb ládákat rakodták föl egy rozoga teherautóra. Ez az egyetlen teherautó szállított már húsz éve mindent a szigeten. Az asszonyok fürgén futkostak körülötte. Egyikük-másikuk csomagot tartott a kezében, többen már az imént kapott levelüket olvasták föl hangosan a szomszédasszonyuknak. A többiek meg csak ácsorogtak, és traccsoltak. Winn észrevette, hogy az egyik postazsákot még nem rakták föl, és beledobta a leveleit.
Hazafelé Winn megállt a templom előtt. A szigeten lévő legtöbb épülethez hasonlóan a templom is egy fehér faház volt. Csak a bejárathoz vezető lépcső volt kőből. Csupán a templomtorony meg a faragott, kétszárnyú ajtó jelezte, hogy templomról van szó.
A súlyos faajtón lévő faragott mintákat halvány jádezöldre festették. Winn közelebb lépett az ajtóhoz, hogy jobban szemügyre vehesse a faragást. A kapu mintázata nem csupán a zöld levelekből állt. A zöld indák között apró, sárga virágok ötlöttek Winn szemébe. Egy-egy közülük még túl is lógott a faragott indák szélén. A lány a sziromleveleken apró fekete pontokat fedezett föl.
– Orbáncfű – szólalt meg hirtelen a háta mögött Mollie. A kezében lévő kosár telis-tele volt ugyanolyan virágokkal, amelyek az ajtót díszítették.
Winn elvette Mollie-tól a felé nyújtott ágacskát. Egy levelet meg egy virágot elmorzsolt ujjai közt, hogy jobban érezze a növény illatát. És ekkor, itt, ezen a Maine partjainál lévő kis szigeten, sok-sok mérföldnyire otthonától, Winn-nek eszébe jutott az otthon nyitott citromlé-árudája. A mamája meg nagyapó fejenként tizenöt-tizenöt pohárral vettek belőle. Az orbáncfű illata fölidézte benne annak a nyári napnak a melegét, a kipréselt citrom és a frissen nyírt fű szagát a nagyapja farmján.
– Úgy bizony – mondta Mollie bólogatva. – Ilyen egyszerű dolgok tartják távol a gonoszt a háztól. A gonosz ugyanis ki nem állhatja az orbáncfű szagát.
– A gonosz?
– Holnap éjfélkor kezdetét veszi a Szent Iván-éj, gyermekem. Pirkadatig tart a boszorkányok uralma. Nekem még a nagyanyám árulta el a jó füvek titkát, melyek bevilágítják a sötétséget. – Mollie a nap felé tartotta az orbáncfüvet. A fény áttört a leveleken. Winn a szeme elé akarta tartani a kezét, Mollie azonban elvette onnan. A leveleken áttetsző napsugarak a földre, majd a Mollie hosszú ruhájának redőjében rejtőző Puckra vetültek. A kandúr hangosan fölnyávogott.
– Csak annyit mesélek el neki, amennyit szabad – mondta neki Mollie. Aztán Winnhez fordult: – A természet ingadozik a jó és a rossz között. Aki az egyik csoportba sem tartozik, annak Szent Iván éjszakája hozza el a megváltást. Ez annak a három éjszakának az egyike, amikor a szirének levetik a bőrüket. Nem állatok azok valójában, hanem vízitündérek. Amikor beköszönt június 24-e, Szent Iván napja, éjfél és hajnal között sokan látták már őket táncolni, hallották énekelni. Épp olyan emberi lények, mint te vagy én.
Puck hármat nyávogott. Megpróbált mondani valamit Winn-nek.
– Nem, Puck – rázta meg Mollie a fejét. – Most még nem. A szentivánéj még csak a második varázséjszaka. – A kandúr újra nyávogni kezdett. – A fiú nélkül még a bennünket érintő dolgokat sem mondhatjuk el neki. Majd együtt kiderítik. Együtt fogják bezárni a kört. Jóban vagy rosszban, de együtt lépnek majd be a körbe.
Mollie Winnhez fordult: – Szent Iván éjjelén szorítsd a szívedhez az orbáncfüvet! – Azzal sarkon fordult, és szélsebesen eltűnt az erdőben. Puck követte.
Winn elindult lefelé azon az ösvényen, amelyik Jane néni kertjétől egyenesen a Keith-öbölbe vezetett. Egyre hallotta egy harangos bója hangját. A harangszó valahonnan a Zokogó Fókaszirt felől jöhetett.
Winn-nek hirtelen úgy tűnt, mintha hűvösebbre fordult volna az idő. Rossz érzéssel pillantott föl az égre. Áttetsző felhőfoszlányok kavarogtak odafönt. Winn a szirt felé nézett.
Ekkor mintha megváltozott volna a fény, és – józan ésszel szinte fölfoghatatlanul – Winn újra a rémálmában szereplő tájat látta maga előtt. Rögtön tudta, hogy Warren Ames a Zokogó Fókaszirtnél fulladt a tengerbe. Pontosan ott bukkant föl a tengerből álmában az édesapja, hogy magához hívja, egyidejűleg azonban távol is tartsa őt ettől a helytől. A Zokogó Fókaszirt, amelyet elhagytak a fókák, most pedig visszatértek hozzá.
Kezdetét vette a dagály. Winn figyelte, amint a szirt lassan alámerül a hullámokba. Elképzelte, hogy az egész szigetet elönti a víz, ő pedig nem menekülhet. Legszívesebben befogta volna a szemét meg a fülét, és elrohant volna. El a bójától, a hullámoktól, Jake jeges pillantásától. El akart menekülni apja halálának a színhelyéről. Még Simontól is. Valahová, ahol biztonságban lehet. Még mindig hallotta a harangozó bója hangját.
– Hová akarsz futni? – kérdezték a hullámok. Hallották vajon a hullámok, hogy Simon meg ő együtt akarják kideríteni az igazságot? Sehogysem tudott szabadulni a gondolattól. Szívére szorította az orbáncfüvet. Behatolt hát a szigetvilágba. Holnap éjfélkor pedig kezdetét veszi a Szent Iván-éj.