Winnt már valamivel napkelte előtt fölébresztette a sirályok kísérteties rikoltozása. Az ablakhoz ment, és kinézett a tengerre. Apály volt. A derengő hajnali félhomályban egy lángocskát látott a parton pislákolni. Egy hajlott hátú, sötét alak igyekezett a vízhez, mintha csak keresne valamit. Winn pedig, immár másodszor, felöltözött, és halkan kiosont a házból.
Amikor leért a partra, a keresgélő alak fölemelte a fejét. Egy szétzilált, ősz hajú öregasszony volt, fején agyonhordott férfikalappal. Piros esőkabátja alól kilógott gyűrött, fenyőzöld ruhája. Kezében pislákoló lámpást tartott. Az éles kagylókkal mit sem törődve, fürgén szökdécselt mezítláb a parton.
Winn néhány méterrel arrébb állt. Az asszony élénk kék szemével fürkészte a lányt. Olyan barna és olyan ráncos volt az arca, hogy Winn-nek azokat a babákat juttatta eszébe, melyeket az anyja szárított almából csinált.
– Nocsak, kihez van szerencsénk? – kérdezte az öregasszony skót tájszólásban, olyan érdes hangon, mintha száraz tűlevelek zizegnének.
– Winn Ames vagyok. Hát maga kicsoda?
Az öregasszony mosolygott, amitől még több ránc futott össze az arcán. – Mollie Keith vagyok, és örülök, hogy megismerhettelek.
Egy nagy borostyánsárga macska vonult most peckesen Mollie felé, és a lába elé tett valamit, ami egykor egy szalmakalap lehetett. Aztán a kandúr Winnre függesztette zöld szemét.
– Hadd mutassam be Winn Amest, Puck! – szólt az öregasszony a macskájához. – A kalapot pedig köszönöm. Tudtad, hogy új kalapra van szükségem a füvek gyűjtögetéséhez, mi?
A kandúr Mollie-ra nézett, és nyávogott egyet.
– Jó, jó – felelt neki Mollie. – Ő az. Hát persze, hogy ő. A tenger is azt suttogta, hogy jönni fog. S lám, itt is van. – Az öregasszony és macskája Winnre néztek.
Winn az öregasszony szikrázó szemébe nézett. Lehet, hogy nem épeszű, vagy...? Az öreg Mrs. Russellre gondolt, aki a nagypapa farmjához közeli elvadult telken lévő romos házban lakott a macskájával.
Egyszer Winn ott ólálkodott a háza körül néhány osztálytársnőjével. Hirtelen egy óriási fekete macska ugrott rájuk fújtatva. Ezek után mindnyájan meg voltak győződve róla, hogy Mrs. Russell boszorkány. A teleknek még csak a közelébe sem merészkedtek azóta. Winn most is jobban szerette volna, ha nem nézne már így rá ez az asszony meg a macskája.
– A nénikém már biztosan izgul, hogy hol vagyok – mondta. Sarkon fordult, és visszaszaladt az ösvényen.
Winn föntről még visszanézett. Az öregasszony már eltűnt. A kandúr azonban még ott volt. Winn fogadni mert volna, hogy vigyorog. Elnézett a macska mellett, és csodálkozva állapította meg, hogy Jake halászcsónakja még mindig ott áll kikötve. Úgy tűnt, mintha Simon már a csónakban lenne.
A hátsó ajtón át halkan belépett a házba, és éppen a konyhába tartott, amikor az előszobában meghallotta Jake hangját a nappaliból. Olyan éles hangot ütött meg, amit csak nagyon dühös vagy nagyon kétségbeesett emberek szoktak.
– Meg kellett volna mondanod, hogy ki is ő valójában, és mit tettem vele!
Egy másik, jellegzetesen érdes hang felelt: – Tudtad te azt.
– Nem! Akkor soha nem vettem volna feleségül! Már régen meg kellett volna halnom. Úgy ő sem szenvedett volna annyit. Meghalt vajon? Bizonyára. Hogyan is tudna úgy... széttépve élni? Hiszen nem élhetett tovább velem. De nélkülem sem. Meg a fia nélkül. Meg kellett volna mondanod, anyó! – Jake reszkető hangon szinte fölkiáltott: – Akkor Warren még ma is élne!
– Tudtad te azt. A szíved legmélyén tudtad.
Jake morgolódott. – Mondtam már neked, hogy látni sem akarlak többé.
– A kör bezárul. Eljött a gyerek. Közeleg az óra, amikor döntened kell.
– Mindig ilyen ostoba rébuszokban beszélsz. Semmiről sem kell döntenem. – Hangjából félelem és kétségbeesés csendült. – Tegnap fókákat láttam a Zokogó Fókaszirtnél. A lány hozná vissza őket? A fiú azonban semmiről sem tud. – Jake ismét fölcsattant: – Vagy mondtál neki netán valamit, anyó? Azért jöttél talán, hogy ezt közöld velem?
– Ugyan, ugyan. A szív úgyis ismeri a titkokat. A gyermekeknek csak rá kell jönniük. Fedd föl inkább magad a titkaidat, Jake!
– Rögtön a pokolra jutnék.
– Dehogy. Megváltás lenne.
Hátratoltak egy széket. Winn a falhoz lapult. Mollie Keith kisurrant a szobából, piros esőkabátja csak úgy lobogott utána. Winn biztosra vette, hogy Mollie rákacsintott. Az öregasszony azonban már ki is szaladt a kapun. Jake, Winnt észre sem véve, követte.
– Én aztán nem dönthetek helyetted – mondta Mollie. Azzal már el is tűnt az erdőben.
Winn még mindig az előszobában állt, amikor Jane néni bejött a kertből. – Fogalmam sem volt róla, hogy már ébren vagy – mondta. – Gyorsan kezet mosok, aztán már készítem is a reggelidet.
Winn kényelmesen üldögélt Jane néni konyhájában, és házi sütésű kenyeret eszegetett lekvárral, amikor Jake újra beviharzott a házba a bejárati ajtón, majd rögtön ki is rohant a hátsó ajtón. Leszaladt a mólóhoz.
Winn szívesen beült volna Simon mellé a csónakba, és kiment volna velük a tengerre. De eszébe jutott, ahogy Jake előző este rámeredt, illetve keresztülnézett rajta, mintha nem is őt, hanem valaki mást látott volna mögötte. Jobb lesz, ha egy darabig inkább nem kerülök a szeme elé, gondolta, és megpróbálta kitörölni emlékezetéből az előző esti jelenetet.
Segített Jane néninek a házimunkában meg a kertben. Figyelte Jane néni hanglejtését, és megpróbálta elképzelni, hogyan is beszélhetett az édesapja. Jane néni mindenfélét mesélt Winn nagyszüleiről és papájáról.
– Ő is nagyon szerette az állatokat, Winn. Értett a nyelvükön. Egyszer találtunk egy öreg kutyát. Warren mindig a barátjává fogadta azokat, akiknek nem volt barátja. Ettől fogva aztán mindenhová hűségesen követte az a kutya... – Jane néni történetei kifogyhatatlannak tűntek, így hát egész délelőtt ezekkel szórakoztatta Winnt.
Kizárólag vidám dolgokról mesélt. Mire Simon délután hazaért, Winn egy lépéssel sem jutott előrébb. Az édesapja haláláról semmit sem sikerült megtudnia.
A fejébe vette, hogy estefelé majd megint elsétál Simonnal a Fókaöbölbe és beszél vele. Amióta kihallgatta Jake és Mollie beszélgetését, közelebb érezte magához Simont. Bárhogyan is kapcsolódott össze annak idején apáik sorsa, most mindaz őket kötötte össze. Az a bizonyos dolog mindkettőjükre tartozott.
Vacsora után Simon kiment a házból. Winn követte. – Veled mehetek?
Némi habozás után a fiú rábólintott.
Amikor az öbölbe értek, Winn ismét kint maradt a parton, amíg Simon úszott egyet. Bár többször maga is megpróbált bemenni a vízbe. De elég volt csupán a kezét belemerítenie, hogy pánik legyen úrrá rajta. A Zokogó Fókaszirtre pillantott. A szirt, ahogy a víz körülnyaldosta, olyan volt, mintha élne. Mintha föl akarná hívni magára a lány figyelmét. Winnt egyre jobban hatalmába kerítette a félelem. Szinte kővé dermedve följebb húzódott a parton.
– Mintha mesélni akarna neked valamit a Fókaszirt – mondta Simon a vízből kimászva.
Winn bólintott. A félelem még mindig ott bujkált benne. – Jó, hogy újra itt vagy – mondta. El akarta mondani Simonnak Jake és Mollie beszélgetését, de a fiú megfogta a kezét.
– Erwinna – suttogta. Ennyi elég is volt a lánynak.
Amikor beértek a házba, Simon így szólt: – Valamit akarok adni neked. Winn követte Simont a szobájába.
Egy magányos fiú rideg szobájában találta magát. A lakályosság legkisebb jele sem volt benne: sehol egy kép, ágyterítő vagy szőnyeg. Még függöny sem volt az ablakon. Az ablak mindkét szárnya tárva-nyitva volt, a tengeri szél meglebegtette a gyűrött fehér lepedő lelógó sarkát.
Simon az egyik falra erősített egyszerű polcról levett egy nagy fadobozt. Lesimította a lepedőt. A lány leült mellé. Simon kinyitotta a ládikát, és Winn mellé tette. A doboz tele volt kagylókkal és csigaházakkal. Mindegyiken felirat. A legtöbb kis kartondarabkára ragasztva. Winn kagylója is köztük volt, két összeragasztott gyufásdoboz-fedélhez erősítve.
Simon sorra szedte elő a csigákat meg a kagylókat a ládikából, és kirakosgatta őket a lepedőre.
– Ez egy sárga parti csiga, ez meg egy csészecsiga, emez pedig Stimpson Colus... – Az összes csigaház teljesen ép volt.
Winn a kagylók jó részét fölismerte. Apja kagylógyűjteményéből emlékezett rájuk. Simon azonban néhány olyat is mutatott, amilyenről a lány addig nem is hallott. – Hol találtad ezt a rengeteg ritka kagylót? – kérdezte a lány. – Biztosan szerencséd volt.
Simon fölnézett. Winn-nek az volt az érzése, mondani akar valamit. De aztán csak rábólintott. – Igen, szerencsém volt. – A fiú gyönyörű kagylót adott oda neki. Halvány rózsaszínben játszó fehéret, leheletnyi lila csíkokkal. Napfelkeltére emlékeztette a lányt.
– Neked adom – mondta Simon.
Winn a füléhez tartotta a kagylót, és hallotta benne a tenger morajlását.
Simon megköszörülte a torkát. – Elromlott a csónak motorja. Apu holnap itthon marad, hogy megjavítsa. Azt mondja, én úgyis csak útban lennék neki. Micsoda szerencse. Lesz egy szabad napom. – Zavartan fölnevetett. – Velem töltöd majd a napodat, Erwinna?
– Igen. – A lány segített neki visszatenni a dobozba a többi kagylót és csigaházat. Közben véletlenül egymáshoz ért a kezük. Winn ismét érezhette, milyen melegek a fiú ujjai.
Winn bement a szobájába, és lefeküdt. Még egyszer kezébe vette a kagylót, hogy újra meghallgassa benne a tenger morajlását.
Kétségbeesetten hallotta, amint a szél elviszi a hangját. Megpróbált bemenni a vízbe, de sehogysem bírt. Simon egyre messzebb úszott, ki a nyílt tengerre. Tudta, hogy valamit meg kell mondania neki. Arra azonban már nem emlékezett, hogy mi is az. Minél jobban kiabált, annál erősebben tombolt a szélvihar.
Fekete felhők gyülekeztek az égen. Ám fölpillantva különös fényjátékot látott. Egy körön belül egy kisebb kört, amely a vízben is tükröződött.
Az úszó férfialak hátrapillantott. Nem Simon volt az, hanem az édesapja. Ott úszott a fókák között. Ekkor kiemelkedett a vízből. Kinyújtotta felé a kezét, és integetett neki. Mintha hívná is magához, ám egyúttal figyelmeztetné is, hogy ne menjen. Aztán élet-halál harc kezdődött. Kavargott, habzott körülötte a víz. Winn hunyorított, hogy jobban lásson. A víztükör ismét elcsöndesedett. Simává és vérvörössé változott. Csupán a fókák látszottak. Énekeltek, de nem valami szép bölcsődalt, hanem kétségbeesett, panaszos dallamot.
– Apu! – kiáltott föl Winn.