2. FEJEZET
Winn még egyszer körülnézett. Nem. Senki sem vár rá. Jane néni azt írta, itt várjon, a vegyesbolt előtt. Az üzlet fölötti egyszerű kis táblán pedig ez a felirat állt: Teal vegyesboltja, Birch Head, Maine. Winn levette hátizsákját, és leült az omladozó ház előtti kopott, zöld padra.
A buszvezető egy kanyargós országúton tette le. – Teal vegyesboltja? Az úton kell végigmenned, kislány, egyre csak lefelé – mondta.
Winn gyakran kirándult a nagyapjával. De harminchárom órányi ringatódzás után a buszban, elég fáradtan indult neki. Többször az utat szegélyező terméskő kerítésnek kellett támaszkodnia, hogy egy kissé kifújhassa magát. Több mint egy mérföldet kellett gyalogolnia a boltig.
Rosszkedvűen nézte nemrég még tiszta, szépen kivasalt szoknyáján a foltot. Alice ragaszkodott hozzá, hogy ne nadrágban jöjjön. Winn éppen a szandálja pántját kapcsolta ki, amikor egy gondterhelt arcú asszony jött ki a boltból, egy kisgyereket vonszolva maga után.
– Te vagy Winn Ames? – kérdezte a nő.
Winn bólintott, mire az asszony átadott neki egy cédulát.
„A városba mentem, szerszámokat vásárolni.
Nem voltál pontos. Várj meg itt!
Simon”
Olyan gyönyörűszép betűkkel írta a szavakat, mint valami első osztályos a szépírás órán. Egyedül a név csúszott félre a cédulán, mintha írója egy pillanatra megfeledkezett volna róla, mennyire ki akart tenni magáért.
Legalább szándékában van értem jönni, gondolta Winn.
Az asszony észrevette Winn csalódását, és fáradt mosolyt erőltetett magára. – Szaladj, hozz egy colát a hűtőből! – szólt oda a gyereknek. – Magadnak is kivehetsz egyet.
Amikor a kicsi visszajött, és a kezébe nyomta a colát, Winn ki akarta fizetni. Az asszony azonban megrázta a fejét, kézen fogta a gyereket, és visszament az üzletbe. Winn fázott, kivette hát apja kötött kardigánját a hátizsákból, és a vállára terítette.
A fenyvesek friss illata különös módon olvadt össze a rakpart felől arra sodródó átható halszaggal. Ezüstsirályok éles, mégis dallamos kiáltásai törték meg a reggeli csöndet. A napsugarak lassan-lassan áthatoltak a párás ködön. Winn lehunyta szemét, és elbóbiskolt.
Valaki megrázta a vállát. Fekete szempár nézett le rá. Amint belenézett, különös izgalmat érzett. Nyomban felismerte: Brenna szeme. A napbarnított arcú fiú, aki előtte állt, vele egykorú lehetett. Biztosan ő Simon. Fekete hajának egy tincse a homlokába hullott. Világosbarna rövidnadrágot viselt, fehér pólót és tornacipőt. Minden egyes darab szakadt volt.
– Erwinna? – kérdezte elengedve a lány vállát.
– Winn.
– Winn. – A fiú csalódott képet vágott. – Tedd be a cuccodat abba a halászcsónakba! – mutatott a part felé.
Winn a parthoz kikötött magasított oldalfalú evezős csónakra nézett. – Az ott?
A fiú elhúzta a száját. – Jaj, dehogy! Az egy Dory! Ott, lejjebb.
Akkor már Winn is látta a kicsit odébb kikötött nagy halászcsónakot.
– Be tudod rakni egyedül a csomagodat? Még be kell vásárolnom. Itt olcsóbb az élelmiszer. Aztán pedig épp ideje, hogy eltűnjek már innen végre. A fél délelőttöm ráment, hogy itt ácsorogtam miattad.
– Be tudom – felelte Winn, de a fiú már bement a boltba.
Winn a legszívesebben újra fölrohant volna az országúton, hogy bevárja a hazafelé tartó buszt. Lehet, hogy ez a barátságtalan alak is épp erre játszik. Úgy viselkedik, mintha darabokra hullana a képe, ha egyszer is rámosolyogna. Bár lehet, hogy mindenkivel ilyen morcos. Na, mindegy. Semmi köze hozzá.
Winn a bolt nyitott ajtaján át nézte az odabent álló fiút. Maga is megdöbbent, hogy hevesebben ver a szíve. Az a fekete szeme! Valahogy olyan... reménykedve nézett, amikor kimondta a teljes nevét: Erwinna. Aztán hirtelen, mint akiben egy világ omlott össze. Állandóan elfordult tőle. Még a hangja is megváltozott.
Winn fölállt, fogta a bőröndjét, a sporttáskáját meg a hátizsákját, és a csónakhoz ment. – Nem számít, hogyan fogad ez a srác – mondta az egyik, gombszemével rábámuló sirálynak. – Csak nem fogok megfutamodni, még mielőtt a szigetre léphettem volna? – Végigment a parton, és beemelte a holmiját a csónakba.
Simon egy nagy zacskóval tért vissza. Winn nézte, ahogy kijött a boltból. Furcsa, szinte természetellenes járása volt. Úgy rakosgatta egymás elé a lábait, mintha minden lépését ki kellene számítania. Egyforma hosszú, nagy léptekkel közeledett. Minden figyelmét összpontosítva meredten nézett maga elé. Azok szoktak így járni, akik valamilyen születési vagy egyéb sérülés következtében sokáig nem képesek lábra állni, de aztán annyit gyakorolják, hogy végül a felületes szemlélő már észre sem veszi.
Simon beugrott a csónakba. – Add a kezed! – vezényelte morcosan.
Winn úgy tett, mintha nem érezné, hogy a torkában dobog a szíve. – Azért nyugodtan bemutatkozhattál volna – mondta. – Simon Keith vagy, ha nem tévedek, igaz?
A fiú egy másodpercig döbbenten nézett. – Igen – még mindig felé nyújtotta a kezét. Winn egy kicsit habozott, mielőtt megfogta volna. Meglepetten állapította meg, milyen gyöngéden segíti be Simon a csónakba. A lány beült a kis védőfedél alá, egy piros-fehér mintás, koszos takaróval leborított hordóra. Simon ismét a partra lépett, hogy eloldozza a kötelet, aztán újra a csónakba ugrott. A csónak orrában állva bevonta a kötelet, majd föltekerte. Winnre pillantott, és a padlóra hajította a kötelet. Winn úgy tett, mintha észre sem vette volna.
A motor egyenletesen duruzsolt, ahogy a csónak szelte a hullámokat. Itt-ott kis szigetek tűntek föl, némelyiken mindössze egyetlen ház árválkodott. Minél távolabb kerültek a parttól, annál jobban elhomályosult a napfény, végül már mindenütt csak áthatolhatatlan szürkeség látszott. Szürke ködben úszott a tenger, az ég és a szigeteken lévő néhány házikó is. Egy nagy, foltos állat bukkant föl a csónak mellett.
– Fóka – mondta Simon. – Sokat láthatsz majd még belőle.
– Az édesapám halbiológus volt – mondta erre Winn –, elsősorban mégis a prémfókák érdekelték. – Beszéd közben a fiú felé fordult, és észrevette, hogy az merőn rászegezi a tekintetét. Megint olyan várakozásteljesen nézi.
– Erwinna – szólalt meg a fiú. A hangja halk, távoli mennydörgésként hatott. – Erwinna, a tenger barátnője. Biztosan az édesapád adta neked ezt a nevet.
Winn döbbenten nézett Simonra. Alice egyszer elmesélte neki ezt a történetet. Warrennel madarat lehetett volna fogatni örömében, amikor megmondta neki, hogy terhes. Képes volt megtenni harminc mérföldet a szárazföldig, csak hogy pezsgőt vehessen. – Azon az estén cheeseburgert ettünk, és pezsgőt ittunk a régi kávéscsészékből – mesélte a mamája vidám, felhőtlen mosollyal. Winn azelőtt sohasem hallotta édesanyját ilyen boldogan nevetni. És azóta sem.
– Szeretném, ha kislányunk lenne – mondta Warren. – Egy olyan szép kislány, mint az anyukája. Egy kislány, akiben van elég bátorság egyedül is kimenni a végtelen tengerre.
Alice hangja egyre halkabban, egyre szomorúbban, a „bátorság" szónál már szinte keserűen csengett.
– Erwinna lesz a neve – mondta Warren. – Erwinna, a tenger barátnője.
Honnan tudsz róla, Simon? – kérdezte Winn.
A fiú a hátán úszó, vidáman pancsoló fókát figyelte. – A prémfókák ritkábbak és egészen mások – szólalt meg. – Azok különös lények. Mollie, a barátnőm azt mondja, a prémfókák vízitündérek. Olyan szirénfélék. – Simon egy pillanatra elmosolyodott. A derűnek ez a rövid felvillanása azonban igen hamar szertefoszlott. – Erwinna... különös név. Amikor Jane elmondta, hogy hívnak, reménykedni kezdtem... azt reméltem, hogy talán... b... barátok lehetnénk. A prémfókák... Erwinna. Talán. – Egy pillanatra elhallgatott. Olyan kimerültnek látszott, mint akit végtelenül kifárasztott ez a néhány szó. Winn-nek ismét eszébe ötlött nehézkes, erőltetett járása. – Szívesen meghallgattam volna, hogyan vélekedik a papád Mollie történeteiről – mondta Simon. – De azt már soha nem fogjuk megtudni tőle. Hiszen halott.
Winn becsukta a szemét. Fülsértő módon törte meg a motor egyenletes zúgását a szó: halott. Még erősebben összeszorította a szemét, nehogy sírva fakadjon.
– A papám mindig azt mondja: – Még a halaknak is több esze van, mint neked, te fiú! – hallotta Winn Simon hangját. – Ezt úgy érti, hogy ő meg én sohasem lehetünk barátok. Winn? Erwinna?
A lány kinyitotta a szemét. – Jó, jó. – A fiú arcán mintha ismét mosoly villant volna. Aztán elfordult.