A következő óra szó nélkül telt el. Csak a csónak oldalához csapódó hullámok csobogása hallatszott. A párás levegőben rikoltozó sirályok hangja is túlharsogta időnként a motor zúgását. Amint aztán egy nagyobb sziget felé közeledtek, Simon lassított.
– Megérkeztünk – mondta. – Ez a Black Gull-sziget.
Winn egy egész sor házat látott, és a hosszan elnyúló rakpart mögött egy kiemelkedő templomtornyot. Simon azonban továbbhajtott a part mentén észak felé. Az északi parton egyetlen ház sem volt.
Egy sziklás öblöt hagytak el éppen. A parton sötétlő szirtek törtek a magasba.
– A Norseman-öböl – mondta Simon. Egy kis, erdős szigetre mutatott, majd egy magasba törő gránittömbre: az Old Squaw-sziget és a Puffin-szikla. Amint a sziget keleti oldalához értek, Simon egy, a vízből alig kiálló sziklára mutatott: a Zokogó Fókaszirt. A csónakot egy kis öbölben lévő, aprócska mólóhoz kormányozta.
– A Keith-öböl. – Mindössze egyetlen ház volt a láthatáron.
Simon leállította a motort, és odadobta a kötelet a parton álló magas nőnek. A nő elnyűtt, kék ruhát viselt. Szürkésfekete haját simán hátrafésülve, hatalmas kontyba fogva hordta. Néhány elszabadult fürt szanaszét meredezett. Fél kezével elkapta a kötelet, mialatt a másikkal gyorsan kioldozta magán felejtett kötényét. Nem hinném, hogy bárki is csinosnak mondhatta volna ezt az asszonyt. Mégis, amikor Winnre mosolygott, a lány úgy érezte, soha életében nem fogadták még ilyen szívélyes mosollyal.
Amint kikötöttek, a nő odanyújtotta Winn-nek agyondolgozott, vörös kezét.
– Isten hozott nálunk itthon, Winn! – mondta. – Jane vagyok, a nagynénéd. Gyere, épp most vettem ki az epres rétest a sütőből. Az idei első epertermésből.
Előrement a fehér zsindelyes kis faházhoz vezető meredek ösvényen. A ház hátsó frontja nézett a tenger felé. Szürke, fából készült homárcsapdák – fölül lekerekített dobozok, belül három tölcsérformájú hálóval – tornyosultak a teraszra vezető lépcső mellett. A verandán, egy szögön egy citrom- és egy narancssárga viharkabát lógott. Alatta a földön horgászcsizmák.
Amikor a hátsó ajtón át beléptek a házba, Jane néni az előszoba sarkában álló régi órára mutatott. – Az üknagymamád órája – mondta. – Az édesapádé volt. Alice nekem adta, amikor elköltözött a szigetről.
Az óra számlapján lévő mintát Winn először csak valami elvont ábrának tartotta: egy nagyobb körben egy kisebb. Közelebbről azonban már látta, hogy egy nevető embert ábrázol a holdban, fönt és lent apró csillagokkal keretezve. Ez az áttört csillagkoszorú egy még apróbb csillagokból kivert ívvel volt körülvéve, majd egy még parányibbal, amíg a csillagok végül már csak kis pontocskáknak tűntek. – Másodpercre pontosan jár – mondta Jane néni.
Az óra melletti ajtóra mutatott. – Ez itt a te szobád, Winn. Összeszedtem és bevittem néhány dolgot, hogy jobban érezd magad. – Winn bekukkantott a szobába. Az ágy egy hívogatóan puha, kékesfehér, horgolt gyapjútakaróval volt leterítve. Az ágy fölött egy bekeretezett gobelin: egy faágon szorosan összebújó baglyok, alatta pedig a felirat: „Eggyel többnek is jut még hely.”
Jane néni előrement a tágas, nagy konyhába. A nyitott ablakon át fújdogáló enyhe szellő meglengette a sárga függönyöket. Egyik oldalon a jól megtömött éléskamrára nyílt az ajtó. A sok súrolástól kifehéredett fenyőfából készült asztalon egy üvegben mezei virágcsokor. A konyhaszekrény tálalólapja felől epres sütemény illata szállongott.
Jane néni egy székre mutatott. Winn leült, mire Jane néni elébe tett egy nagy darab süteményt egy pohár habos tejjel. Winn éppen beleharapott a finom édes süteménybe, amikor döngő lépteket hallott az előszoba felől.
A következő pillanatban már be is lépett az acélszürke hajú, hatalmas termetű ember. Tetőtől talpig szürkének és sziklakeménynek látszott. A pillantása is rideg, mint az acél. Winn még a szeme színét sem tudta pontosan megállapítani. Hal- és tengervízszag lengte körül.
– Winn, ő a nagybátyád, Jake – szólalt meg Jane néni.
Winn-nek kiszáradt a torka. Nyelt egyet. – Helló! – Reszketett volna a hangja? Meddig akar még ott állni ez a szürke ember, olyan szemeket meresztve rá, mintha kísértetet látna? Winn ekkor hirtelen rádöbbent, hogy odaterítette az édesapja kardigánját a szék támlájára.
Végül Jake a mosogatóhoz fordult, és alapos kézmosásba fogott.
Simon lépett be a konyhába. Egyik kezében az élelmiszeres zacskó, másikban a szerszámos. Egyik hóna alatt Winn bőröndje, a másik alatt pedig sporttáskája. A hátizsákot fölvette a hátára. Óvatosan lerakta a holmikat, majd az élelmiszeres zacskót a konyhaasztalra tette.
– Jóságos ég, Simon – mondta Jane néni. – Ennyi holmit fölcipeltél egyszerre a partról? Én biztosan elejtettem volna a felét útközben.
Simon az apjára pillantott, aki még mindig a kezét sikálta. – Abból a lekvárból vettem, apu, ami a múltkor úgy ízlett neked. Azt a fajtát, amelyik...
Jake –, a kézmosást abba sem hagyva, egy röpke pillantást vetett Simonra. Aztán, ismét a mosogató felé fordulva, mély, rekedt hangon rámordult: – Ostoba gyerek! Nem engedhetjük meg magunknak azt a drága lekvárt!
– Én csak neked akartam... – Simon hozzáfogott, hogy kipakolja az élelmiszereket. Egy köcsög lekvárt vett elő a zacskóból, és az asztalra tette.
Jane néni tapsolt egyet. – Lekvár! – kiáltotta vidáman. – Nem is hozhattál volna jobbat, hogy megünnepeljük Winn érkezését – mosolygott kedvesen Simonra.
Jake megtörölte a kezét. – Csak a legalapvetőbb élelmiszerekre adhatunk ki pénzt. Nem tudnál egyszer valamit jól csinálni, te fiú?
Simon elpirult. Föl sem mert nézni, amikor az apja elment mellette. Jake döngő léptei egyre távolodtak. Simon kivette a tojástartót a zacskóból, és a hűtőszekrény felé indult vele. Válla meggörnyedt, s járása sem tűnt már olyan megfontoltnak, betanultnak.
– Vigyázz! – mondta Jane néni.
De Simon már meg is botlott a hűtőszekrény előtt fölkunkorodó linóleum kiálló szélébe. A tojástartó fedele fölpattant, a tojások pedig kibucskáztak belőle. Simon elterült a linóleumpadlón. Fél kezében még mindig egy tojást szorongatott, és figyelte, ahogy a sárgája lassan végigcsurog a karján.
Jane néniből kitört a nevetés. De érződött rajta, hogy nem kinevetni, hanem inkább nevetésre akarja bírni Simont. A fiú először mérgelődött. Aztán zavarba jött. Végül maga is elmosolyodott. Bár nem azzal a hirtelen fölcsillanó, sugárzó mosollyal, csak épp a szája szegletét húzta el. De legalább mosolygott.
Winn is elnevette magát. Jane néni nevetése ragadós volt. Végül már Simon is velük nevetett. Aztán hárman együtt fölmosták a padlót.
– Jóságos ég – mondta Jane néni kifulladva, mikor végre újra asztalhoz ültek. – Most már Winn is igazán a családhoz tartozik. – Tekintete hosszasan elidőzött a lányon. Jane-nek ugyanolyan kékesszürke szeme volt, mint Warren Amesnek azokon a fényképeken, amelyeket Winn még otthon látott az édesapjáról.
Az én szemem is ilyen, gondolta a lány.
– Valóban nagyon hasonlítasz Warrenre – mondta Jane néni. – Mégis olyan csinos vagy, mint Alice.
– Csinos? – No, ez azért enyhe túlzás. A mamája finom, törékeny alkat, ő pedig magas, esetlen. Meg az álla is túl hegyes.
– Úgy bizony, csinos – nevetett Jane néni.
Simon bólintott. Azt suttogta volna, hogy Erwinna? Winn nem volt biztos benne. Rámosolygott Jane nénire és Simonra. Hogy örült most, hogy eljött a Black Gull szigetre!
Nem is hallotta, hogy Jake visszajött.
– Fiú!
Simon fölpillantott.
– Pirkadatra kész legyél ám nekem! Szükségem van rád...
A férfi megpillantott egy ottfelejtett tojáshéjat az egyik sarokban. – Mivel sajnos nincs jobb segítségem – morogta még kifelé menet.
Simon égővörös arccal szorította össze a száját. Olyan erősen szorította ökölbe a kezét, hogy még a bőr is megfehéredett a csontjain.
– Simon – mondta Jane néni –, mutasd meg Winn-nek még vacsora előtt egy kicsit a szigetet!
Simon fölállt, és ezúttal ismét kimért léptekkel és emelt fővel, elhagyta a konyhát. Winnre bízta, hogy követi-e, vagy sem.
A lány utánament az előszobán át, ki a hátsó ajtón. Ám a fiú csupán a hátát mutatta felé. Winn jókedve egyszeriben szertefoszlott.