.pdf formátumban itt,
.doc formátumban pedig itt.

Rendszergazda lelkem persze nem hagy nyugodni, ezért tájékoztatlak, hogy ha ragaszkodsz a .dochoz, ajánlatos letölteni és telepíteni ezt a betűtípust, mert ellenkező esetben valószínűleg a naplóbejegyzések ő és ű betűi nem szépen fognak megjelenni. :D Merthogy a gyári betűtípusban nincsenek benne, de az itt linkelt verzióban javítva vannak. Ezúton is köszi szépen Fontsuszternek! :D

További jó blogolvasgatást kívánok mindenkinek! :)

A történet 1992-ben jelent meg magyar nyelven, A Black Gull-sziget titka címmel, de az írója, aki Geraldine Marshall Gutfreund írói álnéven alkotta, 1988-ban írta. Németországban is megjelent, Zaubernacht auf Black Gull Island (per nagyjából Varázséj a Black Gull-szigeten) címen. Az írónak találtam valami bemutatkozó oldalféléjét, sok infó nincs rajta, de ha valakit érdekel, megkukkanthatja itt.

Ha netalán valaki nem tudná, és ráadásul lusta lenne beírni egy onlány szótárba, a gull jelentése sirály, tehát a sziget neve Fekete Sirály-sziget.
A homestead tanyát jelent, tehát az Ames-ek családi házikóját, az Old Homesteadet bátran fordíthatta volna a fordító Öreg Tanyának, de nem tette. :)

Na jó, több hülyeség már nem jut eszembe, úgyhogy ennyit erről.
Még várható ide egy bejegyzés, amiben tájékoztatom az esetleges érdeklődőket, hogy honnan lehet egyben az egész történetet letöltikézni, aztán valószínűleg nemigen firkálok már ebbe a blogba... :)

A szirének dalán át Winn egy úszó karcsapásait hallotta. A vízpartra rohant. A hold halvány fényében meglátta Simont. Odakiáltott neki. A szél azonban minden kiáltásánál egyre erősebben süvített és elvitte a hangját. Eleredt az eső.
Nem messze egy magányos, piros, evezős csónak himbálózott a vízen. Egy fapillérhez volt kikötve, valamivel följebb, a parton. Winn eloldozta a kötelet, és a csónakot magával húzva, a part mentén visszafutott. Két evező volt benne. Lehajolt, hogy kivegye az egyiket.
Ekkor azonban az áramlás hirtelen elsodorta a csónakot. Messze kint a tengeren vöröslő gömb jelent meg...
A lány reszketni kezdett. Álmában az édesapja magához intette, egyúttal azonban figyelmeztette is, hogy kerülje el a Zokogó Fókaszirtet. Winn jó úszó volt. De nekimerészkedhet-e ekkora viharban? Jeges víz fröcskölte le a lábát. Visszalépett, de Simont azért nem vesztette szem elől. A fiú most lehetett félúton a Fókaszirt felé.
Ismét fölmerült benne, hogy fogja magát, és egyszerűen hazautazik. De ekkor a hullámok ugyanazt zúgták, mint egyszer már azelőtt: „Hová akarsz futni? Hová?"
Nem! Az élete minden kincséért sem szabad elfutnia! Épp most, amikor szembenézhetett végre az édesapja halálának valódi okával. Itt az ideje, hogy szembeszálljon azzal is, ami kioltotta az életét. Érezte, hogy nem járhat már messze tőle. Szinte vonzotta magához a lányt.
Zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Winn behajította az evezőt a vízbe, és utánaugrott. Megmarkolta az evezőt, és elkezdett úszni a csónak felé. Amikor elérte, megkapaszkodott a szélében.
Csak a harmadik kísérletnél sikerült a felsőtestét átvetnie a csónak peremén. Aztán fölhúzta a lábát, és behuppant a csónakba. Megragadta az evezőket.
Úgy zuhogott az eső, hogy alig látott. Minden egyes evezőcsapásnál úgy érezte, szikrányi erő sincs már a karjában. Emberfeletti erővel mégis tovább evezett.
Ekkor megpillantotta Simont, már egészen közel a szirthez. Mintha lassabban úszott volna.
– Várj meg, Simon!
Simon nem úszott tovább, de nem is fordult felé. Csak taposott egyhelyben, épp csak a feje látszott ki a vízből. Winn az esőn és szélen át is hallotta, hogy énekel. Hangja összemosódott a szirének énekével. A dal szövegét azonban egyre túldübörögték a hullámok, úgyhogy a szavak is szinte csak fodrozódó habfoszlányoknak tűntek.
– Vissza kell hívnom! – könyörgött Winn a hullámoknak. Liláskék csíkok kúsztak föl az égre. Az eső elállt, és a hajnali szürkületben Winn látta, hogy a Zokogó Fókaszirtről fókák siklanak a vízbe, és úsznak tova kelet felé.
A lány beszedte az evezőt. A bokájáig ért a víz a csónakban. Talált ugyan egy konzervdobozt az alján, hogy kimeregesse, de túl fáradt volt, hogy lehajoljon érte.
„Késő, már késő" – zúgták a hullámok. Winn-nek fájt a torka, égett a szeme. Csupán fülében doboló szívverése felelt a hullámok gúnyos mondókájára. Lehunyta a szemét.
– Ha van erőd elviselni, döntsél hát a szíved akarata szerint!
Winn fölnyitotta a szemét. Olyan élethű volt a hang, hogy azt hitte, Mollie-t látja majd maga előtt. Pedig csak a szél süvített. Winn-nek eszébe jutott, hogyan kell hívnia valakit, akinek sellővér folyik az ereiben.
„Ha a hetes csillagkép alatt ejtesz hét csepp könnyet, augusztus elsején ismét előjönnek.”
Dalba kezdett. Az ég már kivilágosodott, aranyos rózsaszínre váltott, de a napkorong még mindig nem jött föl egészen. Épp hogy csak megvirradt. Ha Simon már teljesen átváltozott, soha többé nem alakulhat vissza emberré.
– Mennyi ideig tart, amíg egy ember fókává változik? – kiáltotta Winn a szélbe. – Van még remény?
A szél nem felelt, csupán egy sirály kezdett el rikoltozni. Winn most már tudta: ennyi nem elég. Még egy döntést kellett hoznia, még egy válaszút áll előtte.
„Nem lenne mégis lelkierőd mindnyájunknak megbocsájtani” – kérdezte nemrég Jane néni.
– Túlságosan fájna még – kiáltotta. – Nem bírok! – Szeme elé kapta a kezét, mégis egyre csak Jake-et látta, ahogyan a csónakjában várt rá.
– Meg tudsz bocsájtani? Legalább próbáld meg! – dübörögték a hullámok.
– Nem! – kiáltotta Winn.
– Életet az életért, életet az életért, életet, életet... – mormolták egyre a hullámok.
Ha Simon visszatérne, úgy nem csak hozzá, hanem Jake-hez is visszatérne. Ha viszont nem, akkor Jake örökre elveszítené. Mintha csak meghalt volna.
– Az én apámért az ő fiát! – Winnből szinte kirobbant a fájdalom. – Gyűlölöm Jake-et! – kiáltotta abban a reményben, hogy Simon is hallja. – Gyűlölöm az egész családot! – ismételte aztán egyre halkabban Simon szavait. Ekkor már kibuggyantak a könnyei: az első csepp Brennáért, a második Brenna kishúgáért. A harmadik Simonért. Aztán egy az édesanyjáért, egy az édesapjáért. Saját magáért is ejtett egy könnycseppet. Aztán a kelő nap első sugarában megcsillanva lepottyant a hetedik...
Megpillantotta Simont. Levegő után kapkodva, mindkét kezével szorosan megmarkolta a csónak szélét. Winn, utolsó erejét is összeszedve, fölsegítette a csónakba, és átölelte.
– Szeretlek. Veled akarok maradni – ismételte újra meg újra, amíg a fiú nyugodtabban nem szedte a levegőt.
Simon megérintette Winn könnyáztatta arcát.
– Éreztem, hogy már kezdek átváltozni. A lábaim mintha összenőttek volna. Úszóhártya nőtt az ujjaim közé. Akkor hallottam meg a kiáltásodat... – Még mindig ott szorongatta kezében azt a darabka szőrmét. – ...De mintha még valaki kiáltott volna – nézett a part felé.
Felváltva eveztek. A víz nyugodt volt, és áttetsző. Winn halkan énekelni kezdett.

Mély a tenger, nem juthatok át rajt’,
De szárnyaim repítenek majd.
Bocsáss a vízre egy csónakot,
Kedvesemmel hadd üljek ott!

Félúton a Zokogó Fókaszirt és a part között Simon letette az evezőket. Föltartotta magasra azt a darab szőrmét. A fiú reszketett az enyhe szélben. Lágyan beleejtette a fókabőrt a vízbe. Nemsokára elnyelte a tenger.
– Így már nem mehetsz többé közéjük.
Simon megfogta a lány kezét. – Tudom.

Jane néni és Jake a parton várta őket. Simon ugyan Jake-nek dobta a kötelet, mégis Jane néni kapta el, és kihúzta a csónakot a partra. Winn látta, hogy Jake szorongat valamit a kezében. Az édesapja sötétzöld kardigánja volt az. Zsebéből kilógott a világoskék jegyzetfüzet csücske.
Simon után Winn is kiugrott a csónakból. Jake a csónakhoz lépett, és beletette a kardigánt a jegyzetfüzettel együtt. Winn-re nézett.
– Szabad utat engedhetünk neki?
A lány bólintott. – Igen. Teljesítette a feladatát.
Jake beljebb tolta a csónakot a vízbe, és lendített rajta egy nagyot.
Winn egyenesen Jane néni kitárt karjába futott. Hátrapillantva látta, amint a csónak egyre kijjebb sodródik a nyílt tenger felé. Már csupán a hajótörzsön látszott néhol a piros festék nyoma.
Jake a kezét nyújtotta. – Isten hozott itthon, Simon fiam! – Amikor a fiú kezet rázott az apjával, Jake Winnre nézett. Valóban rámosolygott volna? Winn még mindig nem volt biztos benne, hogy képes lesz-e valaha is megkedvelni ezt az embert. Ennek ellenére ő is rámosolygott.
A hangos nyávogásra mindnyájan megfordultak. Puck vonult be büszkén a kör közepére, mint egy király az alattvalói közé. Aztán – vissza se nézve – megindult az ösvényen fölfelé. Szemmel láthatólag biztosra vette, hogy mindnyájan követni fogják.
Winn elmosolyodott. Nevetséges egy felvonulás: Jane néni hálóingben, Jake pizsamában, Simon meg ő pedig csuromvizesen, bőrig ázva. Így vonulnak szépen egy büszke járású, borostyánszínű macska után. Puck persze nyilván Mollie kunyhójához vezeti majd őket. Mollie pedig már várja mind a négyüket. Terített asztallal, édes zsömlével és teával.
Winn kézen fogta Simont. Mielőtt az erdőbe léptek volna, még egyszer visszanézett. A kelő nap fénye beragyogta a tengert, és messze, keleten lassan elhaltak a fókák panaszos dalának utolsó hangjai is.

Winn lassan lépkedett a parton.
– Most már legalább tudom, mi történt az édesapámmal – szólt oda a hullámoknak. A hullámok azonban nem feleltek. Belerúgott a kikötőben lévő egyik fapillérbe. Megfájdult a lába. Örült, hogy egy darabig legalább ez a fizikai fájdalom köti le a figyelmét. De aztán hamar elmúlt.
És újra csak az járt a fejében, mire is gondolhatott az édesapja utolsó pillanataiban. Vajon a mamájára és a meg nem született gyermekre, akit annyira szeretett volna? Átvillant-e az agyán az utolsó pillanatban, hogy egy ilyen Jake-féle emberért kell elhagynia feleségét és gyermekét?
Winn belerúgott még az utolsó pillérbe, aztán a rakpartról fölugrott az erdő felé vezető útra. Mire fölpillantott, már rég letért az útról.
Kiért egy tisztásra. A magas fű és a dúsan burjánzó gyomnövények ellenére is egy udvar körvonalait vélte fölismerni. A közepén aprócska házikó. Előtte, egy oszlopon ütött-kopott tábla himbálódzott. Winn kiböngészte a betűket: AMES. A mamája festette a feliratot. Sárga liliomokkal szegélyezett út vezetett a házhoz. Winn elnézte a virágokat. Ahogy a nap áttűzött a leveleken, különös mintákat vetett a fűre. Mintha egymásba fonódó körök lettek volna.
A házikó olyan volt, mintha az imént hagyták volna csak el a lakói, hogy bármelyik pillanatban visszatérjenek.
– A szüleim háza – szólalt meg Winn fennhangon. Megpróbálta maga elé idézni a szüleit, olyannak, amilyenek akkoriban lehettek. Az édesapját, mintha még élne, és az édesanyját, mintha még tudna olyan vidáman kacagni, mint a tavaszi zsongás.
Enyhe szellő zörgette meg az egyik ablaktáblát. Mit is mondana vajon az apjának, ha most egyszeriben kilépne a házból?
Összerezzent, mert lépteket hallott. Simon állt mögötte.
– Beszéltél vele?
– Igen.
– Gyűlölöd?
– Nem is tudom.
– Mihez kezdesz most?
Winn vállat vont.
– Be kellett volna számolnom neked a jegyzetlapokról.
– Egy-egy az állás – rázta meg Winn a fejét.
Simon kérdőn nézett rá.
– Láttam a mamádat Szent Iván éjjelén. Én sem mondtam el neked, mert attól féltem..., hogy elhagynál érte.
– Tényleg láttad? Hát él?
– Nem lehetek biztos benne. Talán csak kísértetet láttam. – Winn a házra mutatott.
Simon úgy nézett a házra, mint aki most látja először. – Ez is csak egy álom – mondta. Megfogta Winn kezét, a lány pedig hagyta, mert ez legalább a valóság egy része volt, amelyben megkapaszkodhatott.
– Itt volt nekünk az egész július, Erwinna – szólalt meg Simon akadozva. – A miénk volt. És neked csak augusztus végén kellene hazamenned...
Winn elhúzta a kezét.
– Nem! Nem élhetek továbbra is egy fedél alatt az apáddal! Haza akarok menni!
– Szóval még idő előtt el akarsz hagyni! – Simon összeszorította az ajkát és ökölbe szorult a keze, mint ott, az ünnepség estéjén. Hunyorogni kezdett.
– Téged nem gyűlöllek – mondta Winn, és kézen fogta a fiút.
Simon ellökte a lány kezét.
– De nem is szeretsz! El akarsz hagyni! – Fölemelte a hangját. – Menj csak, ha akarsz! Hordd el magad! Gyűlölöm az apámat! A tiédet is! Meg az anyámat! Gyűlölöm az egész családot! Téged is!
Winn-nek nagy erőfeszítésébe került, hogy ne szaladjon el, hanem megpróbálja elviselni Simon szavait. A fiúból azonban olyan vigasztalhatatlan zokogás tört ki, mintha soha nem akarná abbahagyni. Akkor aztán Winn megfutamodott. Futott, futott az erdőn át, amíg meg nem botlott, és bele nem huppant a puha harasztba.
Mélyen belélegezte a friss fű illatát. Ide már nem hallatszott el az a szörnyű zokogás. Egyedül volt. Körülölelte az erdő csöndje, amint összekuporodott az avaron. Sírni tudott volna. De nem jött könny a szeméből. Egyszerűen csak halálosan fáradtnak érezte magát.
Az erdőre már sötétség ereszkedett. Winn arra ébredt, hogy mindene fáj. Hogy került ide? Felnyögött, amikor az eszébe jutott.
Tervezgetni kezdett. Holnap reggel majd akkor hordja ki a holmiját a házból, amikor Jake és Simon már vízre szálltak a csónakjukkal. Jane néni majdcsak talál valakit, aki hajlandó őt átvinni a szárazföldre. Otthon majd azt mondja, honvágya volt. A mamája biztos nem fog kérdezősködni. Végül is alig érkezik majd korábban a tervezettnél. Hiszen már...
Fölugrott. A bal lába elzsibbadt. Türelmetlenül rázogatta és föltápászkodott. Augusztus elseje van! A harmadik varázséj! Lehet, hogy máris elkésett. Rohanni kezdett.
Csak futott, futott az erdőn át, kétségbeesetten keresve Mollie kunyhóját. Egyszer csak egy furcsa dallam ütötte meg a fülét – különös, de emberi hangok. Sarkon fordult, mert ezek szerint a tenger felé futott. Pedig először Mollie-val kell beszélnie, hogy megkérdezze, elvitte-e Simon az örökségét?
Megpróbálta tudományos alapon végiggondolni a dolgot. Az éneklő hangok szerint a szirének már emberi alakot öltöttek. De mit jelenthet ez Simon esetében? A szirének éjfél és pirkadat között mutatkozhatnak emberi mivoltukban. Hogyan is lehet ez egy olyan ember esetében, aki éppen megfordítva, fókává akar válni.
Megtorpant. Hát persze! Félénken pillantott az égre, a pirkadat első jeleit kutatva. Még semmi. A szirének éjfélkor változnak emberré, és pirkadatkor vissza, fókává. Egy ember tehát, sellővérrel az ereiben, nyilván szintén pirkadatkor változhat fókává.
Valamit azonban nem szabad figyelmen kívül hagynia. Igaz, a sziréneknek is az évente háromszor beköszöntő varázséj csodáira kellett hagyatkozniuk. Nekik azonban, a fókabundájuk alatt, ott volt az emberi bőrük is. És mindaddig, amíg az átváltozás során el nem veszítik a fókabőrüket, ismét fókává, illetve emberré változhatnak.
Simonnak ugyan sellővér folyt az ereiben, mégis csak egy bőre volt, hiszen emberi alakban jött a világra. Saját bőrét cserélhette volna csak föl fókabőrre. Hogyan is tarthatná meg emberbőrét, ha annak kell a varázslat során fókabundává változnia? Semmivé foszlana, örökre elveszne!
Ha egyszer lezárul ez az átváltozás, Simon soha többé nem lehet más, mint fóka.
Winn futott, ahogy csak bírt. Azt hitte, elutazhat csak úgy, hogy ne lássa többé Simont. Csak most ébredt a tudatára, mit is jelent, ha a fiú tényleg beáll a szirének közé. Soha többé nem foghatja meg a kezét, nem beszélhet vele...!
A fiú a szemére vetette, hogy Winn nem is szereti. Pedig szereti és ezt meg kell mondania neki! Mindegy, hogyan dönt aztán, de előbb ezt meg kell tudnia! Winn ismét az égre pillantott. A fekete égen fényesen ragyogott a hold a csillagok között. Közben a Mollie kunyhója előtti tisztásra ért.
Amint Mollie ajtót nyitott, Winn rögtön tudta, hogy már elkésett. Az öregasszony mellett benézett a kunyhóba. Nyitva volt a tölgyfaláda teteje. Puck ott állt a láda mellett és fájdalmas, panaszos hangon, egyhuzamban nyávogott.
– Kerülj csak beljebb, gyermekem!
Winn követte Mollie-t az asztalhoz, amelyen két üres teáscsésze árválkodott. – Összevesztem Simonnal – mondta.
– Tudom – bólintott az öregasszony.
– Meg akarom mondani neki, hogy a múltnak – a Jake-kel, meg az én apámmal kapcsolatos történetnek – már nincs jelentősége. Borítsunk fátylat az egészre! Már nem számít. Most már nem...
Miközben ezeket a szavakat mondta, egy hang folyamatosan ezt zúgta a fejében: „Számít, számít, mindig is számítani fog!"
Winn az öregasszonyra nézett. Csak ő adhat tanácsot, mihez is kezdjen most. – Mollie, kérem!
– Te is beletartozol a körbe, gyermekem. A többiek már döntöttek. Mindnyájan válaszút előtt állunk. Ha van erőd elviselni, döntsél hát a szíved akarata szerint!

Winn ismét lehunyta a szemét. Csak el kell olvasnia az utolsó feljegyzéseket, hogy megoldódjék végre a rejtély: hogyan és miért kellett Warren Amesnek meghalnia. Ha elolvassa a jegyzeteket, nem kell többé rémálmok közt hánykolódnia, egyenesen szembe kell viszont néznie édesapja halálával. Olvasni kezdte a megsárgult vízfoltokkal borított papírt.

...Jake bevallotta nekem, hogy február utolsó napján rálőtt az én fókaikreimre. Egyiküket egész biztosan megölte. Stew és még néhány halász jutalmat ígértek neki minden megölt fóka után, Jake-nek pedig kellett a pénz, hogy megjavíttathassa a csónakját.
– De nekem fogalmam sem volt, fogalmam sem volt... – hajtogatta egyre.
Az ikreimre gondoltam. Nem is tudósnak éreztem magam, akinek a legfontosabb kutatómunkáját tették tönkre. Inkább olyan érzésem volt, mintha a gyerekeimet ölték volna meg.
Jake átkarolt. Egész testében reszketett.
– Erről álmodtam az éjjel – mondta. – És tudom, hogy álmomban egyre azt kiabáltam: Lelőttem őket! Reggel csak egy pillantást vetett rám, aztán elfordult, mintha irtózna tőlem. Tehát tudja. Tudja, hogy én öltem meg a...
A vállára tettem a kezem. Hiszen én vagyok az egyetlen barátja. Vajon mi lehet az, amiről fogalma sem volt? És ki az, aki tudja, hogy megölte az ikrek egyikét? Talán Brenna?
– Velem kell maradnia! – tört ki Jake-ből. – Maradnia kell! Hiszen gyereket...
Brenna jelent meg a nappali ajtajában. Falfehér volt az arca. Egy szót sem szólt, csak sóhajtva a hasára tette a kezét.
– Nem fogadtam el érte a pénzt – mondta Jake...

Winn-nek fölkavarodott a gyomra. Egy fedél alatt lakik, egy asztalnál eszik a gyilkossal! Álmában lejátszódott előtte az egész gyilkosság. Igaz tehát, hogy Brennát és a kishúgát látta. Jake, ezzel szemben, nem láthatott mást, mint két fókát.
– Akkor is bűnös – mondta ki Winn hangosan. Jake kioltott egy életet. Egy életet, amelyért a tenger vérbosszút követelt.
Winn a többi lapra pillantott. Azok még pecsétesebbek voltak. Az utolsó oldal már teljesen elsárgult és összegyűrődött. Winn, kezében a jegyzetekkel, az előszobán át, egyenesen Simon szobájába rohant.
– Winn...? – A fiú fölkattintotta a lámpát.
– Az apád lőtt rá Brennára! És ő ölte meg az ikertestvérét is!
Simon kiült az ágy szélére és lesütötte a szemét.
– Tudom. Én is elolvastam azokat a lapokat.
Winn-nek reszketett a keze. A lapok lehullottak a padlóra. A lány térdre rogyott.
– Olvasd el még az utolsó feljegyzéseket is! – mondta a fiú.

... Február 6.
Ma hajnalban Brennának fia született. Jake-kel madarat lehetne fogatni örömében. Tudom, mit érez! Alice is gyereket vár. Elképzelhetetlenül boldogok vagyunk!
A fókák is világra hozták kicsinyeiket. Tegnap megnéztem a Little White Horsnál a kis fókákat és az anyaállatokat. Hiába tudom, hogy az ikreim már nem jöhetnek vissza, mégis, még mindig őket keresem a Nagy Fókaszirtnél.

Február 28.
Brenna ragaszkodott hozzá, hogy ma reggel kievezzen velem a megfigyelőhelyre. Magával hozta a kis pólyást is, akit szinte megszakítás nélkül szoptat. Fölsóhajtott, és azt mondta:
– Amíg vele vagyok, nem bántja a tenger. Nem elég, hogy megvédem, de még meg is jutalmazom majd. Csakhogy... – Gyöngéd pillantással a kis Simonra nézett, és sírva fakadt. Amikor át akartam tőle venni a babát, szinte fújtatott rám. Valahogy az volt az érzésem, mintha ezt a jelenetet átéltem volna már Brennával egyszer.
– Olyan volt még – mondta szinte magában –, mint egy kisgyerek. Aztán hozzám fordult. – Ha elmegyek, tartsd távol Jake-et ettől a helytől!
Éppen a Nagy Fókaszirt közelében voltunk, ahol az utóbbi időben igen erősen örvénylett a víz. Megkérdeztem, miért akarja elhagyni a családját. Felelet helyett egy bölcsődalt kezdett el dúdolni.
Most jut csak eszembe, ahogy ezt leírom, hogy hol is hallottam már ezt a különös dallamot. A fókák között, ahol a kicsinyeiket fölnevelik. Csak nem bizonyulnak végül igaznak Mollie ősrégi legendái? De miket is gondolok én itt! Egy tudós! Bár a nyilvánvaló tényeket még a tudósok sem tagadhatják.
Négy fókabébit is láttunk ezen a reggelen, méghozzá mindegyiket anya nélkül. Ez pedig annyit jelent, hogy a kicsik három hét után már jól elvannak anyatej nélkül...

Winn fölvette a padlóról az utolsó oldalt. Az írás itt már csak kusza macskakaparás volt, mintha mozgó autóban vagy csónakban körmölte volna le Warren. Az utolsó sorokat már alig lehetett kiolvasni.

... Március 1.
Brenna elment. Ma reggel Jake a pólyás bömbölésére ébredt. Csaknem beleőrült. Még a fiáról is teljesen megfeledkezett és egyszerűen föl sem kelt az ágyból. Késő délután aztán azonmód, pizsamában, berontott hozzánk. Jane éppen ott volt nálunk. – Átköltözöm hozzád és gondjaimba veszem Simont – közölte Jake-kel ellentmondást nem tűrő hangon. Jake azonban, mintha nem is hallotta volna. Átkozta Mollie-t és egyre azt kiabálta, hogy úgyis kievez a Nagy Fókaszirthez.
Ebben az állapotban pedig csak nem hagyhattam egyedül vízre szállni! Elkísérem hát. Az én evezős csónakomon jöttünk. Hagyom, hadd evezzen csak ő, a fizikai munka remélhetőleg lecsillapítja majd. Alice még utánam kiáltott valamit. Nem értettem, mit mond. Hirtelen felélénkült a szél...

– Jake helyett kellett tehát meghalnia – szólalt meg Winn. – Nem Warren Amesnek, hanem Jake Keithnek kellett volna vízbe fúlnia. A te apádnak, nem az enyémnek.
Simon eltakarta kezével az arcát és nem válaszolt.
– És te ezt mindig is tudtad?
Simon megrázta a fejét.
– Azon a vasárnapon, amikor Mollie-tól hazajöttünk, megkérdeztem Jane-t, mit tud erről. Akkor mutatta meg ezeket a lapokat. A padlástakarításnál bukkant rájuk, és el akarta mindet égetni. Jake azonban szavát vette, hogy nem semmisíti meg a feljegyzéseket. Meg akartam mondani neked, Winn. Meg is próbálkoztam vele. Az ünnepség estéjén is. Meg ma este, amikor a nagyapád levelét mutattad. De féltem. Attól, hogy rögtön elutazol, ha megtudod, mit tett az apám.
– Szép kis apa az ilyen! – fakadt ki Winn. – Beszéltél vele a dologról?
– Nem vagyok rá képes.
– Én viszont igen! – fordult szembe vele Winn mérgesen. Simon azonban olyan szerencsétlenül nézett ki, hogy a lánynak kedve lett volna megölelni. Most azonban nem volt ideje vele foglalkozni. Most először is föl kellett derítenie még a legutolsó, apró kis részleteket is az apja haláláról. Azt az embert kell kifaggatnia, aki felelős ezért. Elhagyta Simon szobáját.
A fiú kiment utána az előszobába. – Nincs itthon. Kiment a szobádból, és elhagyta a házat. Láttam.
Winn megpördült. – Én meg azt hittem, te vetted el a jegyzeteket Jane nénitől, hogy megmutasd nekem.
– Nem.
Jane néni jött ki az előszobába.
– Jake vitte be neked, Winn. Azt hiszem, lement a mólóhoz. – Fölsóhajtott és meg akarta ölelni. Winn azonban visszahőkölt. Úgy tett, mintha észre sem venné Jane néni sértett arckifejezését.
– Mindezt nem tudtam biztosan – mondta nagynénje – amíg meg nem találtam a jegyzetlapokat. Jake rendezte úgy, hogy megtaláljam. Amikor jöttél, pánikba esett. Tudta, nem lesz képes megakadályozni, hogy kiderítsd az igazságot. Mollie látogatása aztán végképp meggyőzte erről. Azt hiszem, ő maga akarta, hogy mindent megtudj. Ezért is értett egyet a meghívásoddal. A bűntudat tönkretette az egész életét. Túl sokáig nyomta a lelkét ez a titok. A te ittléted szinte fölkínálta neki a lehetőséget. Mégis fél... – Jane néni Simonra pillantott. – Fél tőle, hogy elveszíti még azt is, amije megmaradt. Elhiszem, hogy neked nehezedre esnék, Winn. De Simon talán meg tudna bocsájtani neki. Az édesapjának.
Simon némán lesütötte a szemét.
– Én pedig... – folytatta Jane néni – ...nos, hát nekem mégiscsak a férjem! Te viszont, Winn...
– A papám volt az egyetlen testvéred!
– És hogy szerettem Warrent! – mondta Jane néni fölindultan. – Nem lenne mégis lelkierőd mindnyájunknak megbocsátani? Mindnyájunknak, amiért ilyen sokáig őriztük a titkainkat? Próbáld meg, Winn, kérlek! És próbálj meg Jake-nek is megbocsájtani!
Winn arra a képre gondolt, ahol az édesapa a kislányát vezeti kézenfogva. Aztán a festőnőre, akinek egykor olyan vidám volt a kacagása, mint a tavaszi kikelet. Jake örökre megfosztott ettől a jókedvű anyától, gondolta. Meg az édesapámtól. És attól a kislánytól, aki akár én is lehettem volna. Berohant a szobájába, és bevágta maga mögött az ajtót. Villámgyorsan magára kapta a ruháját, és kiszaladt a házból. Rá sem hederített Jane nénire és Simonra, akik még mindig megkövülten álltak az előszobában. Szeme csücskéből a sarokban lévő állóórára nézett. A holdba rajzolt emberfej vészjóslóan vigyorgott, mintha még valami titkot rejtegetne ott, a csillagkoszorúban.
Winn egy pillanatra megtorpant, aztán összeszedte magát, és a hátsó ajtón át lerohant a mólóhoz. Már fölkelt a nap. A BRENNA azonban még ott horgonyzott. És ott ült benne a férfi, aki miatt az apjának meg kellett halnia. Halfejeket rakosgatott a rákfogóládákba.
– Ugorj a fedélzetre, Winn!
Winn nem fogadta el Jake kezét, hanem egyszerűen átlendült.
– Te lőtted le azt a fókát! Neked kellett volna megfizetned a haláláért! Helyetted halt meg az apám! – ordította.
– Azt hittem, velünk marad... a fiú miatt. Még azt is bebeszéltem magamnak, hogy nem is... az, aminek gondolom – mondta Jake. – Pedig tudtam. Miután rálőttem arra a két fókára, a távcsövembe néztem. A kisebbik fóka még felém fordult a halála előtt. Amikor rátaláltam Brennára és ugyanazokat a fekete szemeket láttam viszont, mellyel a szürkésbarna fóka rámnézett, rögtön rájöttem. De akkor ez nekem mit sem számított. Csak velem maradjon. Végül aztán elmeséltem Warrennek, mit tettem. Nem bírtam már egyedül elviselni...
Jake Winn szemébe nézett, mialatt mesélt. A lány mégis úgy érezte, mintha valaki mást képzelne oda maga elé.
– Nem akartam, hogy Warren kievezzen velem a tengerre. Az az őrült ötletem támadt, hogy megpróbálom Brennát valahogy visszahozni. Nélküle fabatkát sem ért az életem. Az sem érdekelt, hogy vízbe fúlok-e vagy sem. Legalábbis azt hittem.
Kitisztult a tekintete. Ezúttal már valóban Winnhez intézte szavait.
– Én is hallottam már az „Életet az életért”, meg a tenger vérbosszújával kapcsolatos legendákról. Warren azonban nem akart egyedül elengedni. Igaz barát volt – mondta Jake keserűen. – Épp a szirthez értünk, amikor kitört a vihar. Soha életemben nem éltem még át hasonlót. A hullámok az egekig csaptak körülöttünk. Mi pedig ott ültünk egy kis evezős csónakban. Csak sodródtunk, mint falevelek az őszi szélben. Warren még odakiáltotta, hogy próbáljak meg továbbevezni. De nem bírtam. Ki akarta tépni az evezőt a kezemből. Én azonban nem eresztettem el. Nem bírtam. A víz színe vérvörösre változott. Egy kislányt láttam úszni benne. Hallottam Brenna kiáltását. A hullámok valamit zúgtak a fülembe. Aztán fölborult a csónak. Warren visszarántott az örvényből. A víz még vérvörös volt, de a vihar alábbhagyott. Megkapaszkodtam a csónakban, és elkezdtem keresni Warrent. Szélcsend volt már, a víz is nyugodt lett, és áttetsző. Megtaláltam a jegyzetfüzetet, de az ő holtteste soha többé nem került elő. Másnap elsüllyesztettem a csónakot.
Jake Winnre nézett. Szeme most inkább kék volt, nem az a jeges acélszürke. – Ami történt, megtörtént. Warren Ames volt az első és egyetlen igaz barátom. – Azzal Jake ismét a munkába vetette magát, mintha meg is feledkezett volna Winnről.
Winn a partra ugrott.
– Sajnálom, kislány – hallott egy fojtott, érdes hangot. Vagy talán csak képzelődött volna?

Szolgálati közlemény, hogy közeledünk a végéhez, ugyanis már csak egyetlen fejezet van hátra, ami szintén két részletre bontva érkezik. Ha kérhetném, legalább a végén jelezzétek kommentben vagy a csetboxban, hogy tetszett-e a történet... :)

Egy héttel később meghozta a postahajó Winn nagyapjának a válaszlevelét. Winn egy mély lélegzettel föltépte a borítékot.

Kedves Winn!
A nagymamám az utolsó nyarán, ott, a hegyekben, ahol laktunk, sokat gondolt arra a tengerparti kis falura, ahol gyermekéveit töltötte. Akkoriban én voltam az egyetlen a családban, aki meghallgattam és el is hittem a történeteit. Szinte még most is hallom a hangját. „Pontosan úgy történt, Geordie, ahogy azt most neked elmesélem” – mondogatta mindig. Aztán már bele is kezdett egy újabb történetbe. Ezek egyike jutott akkor este, ott a verandán az eszembe. Elmesélem hát most neked, amennyire még emlékszem rá.
Élt egyszer egy fiatalember, egy fókavadász. Az volt a foglalkozása, hogy megölje a fókákat. Egy sötét márciusi éjszakán már éppen hazafelé evezett. Az egyik aznap elejtett fókája azonban valahogy kiesett a csónakból. Az pedig nagy szerencsétlenséget jelent: ha fókavér jut a tengerbe, Tengeranya megtudja, hogy egyik gyermekét megölték. Olyankor aztán vihart küld az emberekre. Ki is tört a vihar. A fiatalember azt hitte, nem ússza meg élve.
A habokból azonban fölbukkant egy gyönyörű leány, és biztonságban a partra segítette. A legtöbb ember persze egyszerű fókának nézte volna azt a lányt. A leány pedig, annak ellenére, hogy a férfi fókavadász volt, beleszeretett. – A következő dagálynál eljövök hozzád – ígérte meg neki. – És veled is maradok, a feleséged leszek. Ha hozzám tartozol, Tengeranya megkíméli majd az életed. Amíg el nem jövök, a sziget túloldalán szállhatsz csak tengerre, mert Tengeranya megjegyzi magának ezt a helyet. – A hableány a vörös színű vízre mutatott, oda, ahol az elejtett fóka a vízbe pottyant. – Tengeranyának nem lesz nyugta addig, amíg bosszút nem áll a társam életéért. Ne feledkezz meg erről! Nélkülem nincs menekvés a számodra. – E szavakkal aztán a hableány eltűnt a hullámok között. A fiatalember családja és szomszédai már mind ott vártak rá a padon, és örültek, hogy megmenekült. Az egyik kisfiúnak azonban begurult a labdája a vízbe. Amikor a labdát elragadták a hullámok, a gyerek sírva fakadt. A fiatalember gondolkodás nélkül a vízbe vetette magát, hogy kihozza a labdát. A tenger azonban fölmorajlott, és a fókavadászt elnyelte az örvénylő mélység. A padon állók közül senki sem kísérelte meg kimenteni. Tudták, hogy a tenger úgyis megteszi a kötelességét: életet az életért. Ha megmentette volna bárki is a fiatalembert, neki magának kellett volna helyette elpusztulnia. Egyedül a fókalány menthette volna meg, az ő szárazföldi életre való ideje azonban még nem érkezett el.
Az édesapád haláláról pedig én sem tudok többet, Winn, mint azt, hogy egy csónakbaleset következtében vízbe fúlt. Ennek ellenére... Tudod, hogy mindig megérzem, ha eső jön és be kell hordanom a szénát. Fölismerem az égi és földi jeleket. Néha azonban csupán a lábamban jelentkező fájdalom figyelmeztet. Nos, éppen így azt is érzem, hogy Warren nem egy egyszerű baleset következtében halt meg. Szegény édesanyád elhatározta, hogy nem veszi figyelembe az ilyesfajta jelzéseket. Még valamit, Winn! Meg fogod találni az igazságot. Az igazságot, amely feloldoz majd téged. Szeretettel üdvözöl:
Nagyapó

Este aztán, az erdei kedvenc helyükön, Winn megmutatta Simonnak a levelet. A fiú alaposan átolvasta, majd gondosan újra összehajtogatta, úgy adta vissza Winn-nek. Magához vonta a lányt, és először homlokon, majd szájon csókolta.
– Rendkívüli ember lehetett az apád.
Winn a csóktól még kissé kábán hunyorgott. – Micsoda?
– Biztosan az volt, ha ilyen nagyszerű lánya van – sütötte le Simon a szemét. – Azt hiszem, jobb lesz, ha most hazamegyünk.
A házhoz érve Simon motyogott valamit, hogy az új kagylóit kell még fölcímkéznie. Kint hagyta Winnt a verandán.
A lány a korlátnak dőlt. Szürke csíkos, fehér felhőfoszlányok úsztak át az égen. Egy-egy sápadt kék folt bukkant csak ki köztük néha. Miért mondhatta Simon vajon azt az édesapámról, töprengett magában.
Nagyapó pedig valamiféle előjelekről ír a levelében. Ő pedig képtelen ezeket a megérzéseket – a kirakós darabjait – összerakni. Először azonban még a hiányzó kis részletre kellene rábukkannia, hogy beilleszthesse a többi közé. Vagy Simon talán már meg is találta nélküle? Vékony pólójában megborzongott. Vége felé járt a július, hűvösebbre fordult a szél.
Állt a parton és a Zokogó Fókaszirtet nézte. Tükörsima volt a tenger. Az ég fáradt-kéken sötétlett, néhány sápadt felhő azonban megzavarta a nyugalmát. Téli alkonyat volt. Egy nő ült a Fókaszirten, fekete hajában fénylő ezüstös tincs.
Brenna nevetését sodorta felé a tengeri szél. Kagylóit magasra tartva gyönyörködött bennük. Winn nyomát sem látta az arcán annak a kétségbeesésnek, ami Szent Iván éjjelén töltötte el, sem pedig a magánynak, melyet Alice Brennáról készített rajza olyan megkapóan érzékeltetett. A Winn előtt lepergő jelenet tehát még valamikor korábban játszódhatott.
Brenna nem volt egyedül. Egy másik leány bukkant föl a vízből. Egy apró termetű, szürkésbarna hajú kislány. Ugyanolyan nagy, fekete szeme volt, mint Brennának, de nem volt olyan feltűnő szépség, mint ő, inkább csak kislányosan bájos. A lányok mozdulataiból Winn kitalálta, hogy a kisebbik még újabb kagylókért akar lemerülni. Nevetve siklott vissza ismét a vízbe. A tenger felszínét azonban hirtelen körkörös rezgések zavarták meg.
Két lövés dördült.
A kislány egy pillanatra még fölbukkant. Hófehér mellén vöröslő seb tátongott. A sziklán térdelő Brenna kinyújtotta felé a kezét. A lány szétlőtt vállából csakúgy patakzott a vér.
– Húgocskám! – kiáltotta Brenna.
Elvették tőle, elvették, zúgták az egyre magasabbra csapó hullámok.
A szél fölélénkült, a víz tarajos, habzó hullámokat vetett. A halálosan megsebesült kislány haja teste köré csavarodott. Már nem egy leány, hanem egy fóka küzdött az életéért, amíg az örvények magukkal nem rántották a mélybe. A hullámok zúgva csaptak össze fölötte.
Brenna vad elszántsággal nézett körül, tekintete a gyilkost kereste. De senkit sem láthatott. Újra a vérvörösre színeződött, tajtékzó habokra nézett.
Életet az életért, zúgták a hullámok.
Winn mintha a távolból hallotta volna a saját hangját is, amint Brennával együtt ő is kiáltozik.
– Csak álmodtad az egészet – mondta Jane néni.
Winn csukott szemmel bólintott, értésére adva, hogy már ébren van. Hallotta, hogy a nagynénje nemsokára elhagyja a szobát. Éppen újra nyugtalan álomba zuhant, amikor súlyos lépteket hallott. Érezte, hogy valaki áll az ágy mellett.
– Jane néni? – motyogta. Mire kinyitotta a szemét, már üres volt a szoba. Keze alatt azonban megzörrent valami. A hiányzó jegyzetlapok hevertek a takaróján.

Nyugodtak, derűsek voltak a júliusi napok. Jake mégis az eget kémlelte, és vihar előtti csöndnek nevezte ezeket a szép, nyári napokat. Állította, hogy vihar van készülőben.
Simon és Winn minden este kéz a kézben mentek az erdőn át kedvenc helyükre. Egy nagy, kidöntött fenyőfa feküdt ott két kisebb fa között a harasztosban. Leültek a fa törzsére, és – a múltat kivéve – mindenféléről beszélgettek. A múltjuk, amely összehozta őket, most azt a veszélyt hordozta magában, hogy magával ragadja Simont.
Elhatározták, hogy a júliust olyan széppé teszik egymásnak, ahogyan csak lehet, mivel az augusztus már a varázséjszakát és Winn Kentuckyba való hazatérését jelenti. A békés, erdei esték után azonban Winn mégis éjszakákon át ébren feküdt, a tenger moraját és a fókák dalát hallgatva. Érezte, hogy ilyenkor Simon sem tud aludni.
Egyik este, épp kedvenc erdei helyükön üldögéltek, amikor hangos zenebona törte meg a csöndet.
Winn fölegyenesedett. – Honnan jön a zene?
Simon két csók között éppen lágyan simogatta a haját. Most visszahúzta a kezét.
– Az iskolából. Július utolsó péntekén mindig ünnepséget tartanak. – Megköszörülte a torkát. – Odamehetünk..., ha akarod...
– Ilyen szerelésben?
Mindketten viseltes sortban és pólóban voltak.
– Fantasztikusan nézel ki – mondta Simon kézen fogva Winnt.
Amikor az iskola elé értek, már kint ácsorgott néhány párocska az udvaron. Egyszeriben Winn és Simon felé fordultak és mindenki rájuk meredt.
Odabent, az iskolában egy menő szám bömbölt a sarokban álló hangfalakból. A túlsó sarokban egy öregúr a zongoránál ősrégi slágerekkel próbált makacsul szembeszállni a popzenével. Idősebbek és középkorúak állták körül a zongorát. A fiatalabbak a terem közepén táncoltak. Néhányan elhozták a kisbabájukat is. A kicsik cikáztak a táncolók között. A kamaszok a hangfalaknál gyülekeztek. Volt, aki beszélgetett, néhányan táncoltak.
Simon megállt Winn-nel az ajtóban. A hangfalak előtt állók között rögtön pusmogás támadt. Winn látta, hogy mindnyájan diszkó-cuccokban villognak. Végignézett magán, és érezte, hogy elvörösödik.
– Sohasem hittem volna, hogy fölbukkan itt ez az alak – mondta az egyik lány.
– Ráadásul egy lánnyal – tett rá még egy lapáttal a mellette álló fiú.
– Azért még odaköszönhetnénk nekik, nem? – javasolta valaki más.
– Minek? Úgyis azt hiszi magáról, hogy túl jó... – A hangfalakból újabb szám bömbölt föl, Winn már nem érthette a mondat végét.
Simon odavitte a zongorához. Winn közelebbről is szemügyre vette az öregurat. A vékonyka kis fehér hajkoronát kivéve csaknem teljesen kopasz volt. Játék közben ritmusra himbálódzott a billentyűk fölé hajolva.
– Halló, Stew, hogy vagy? – szólította meg Simon.
Az öregúr játék közben fölnézett. Dús szemöldökét fölvonta, ajka széles mosolyra húzódott. Kivillantotta nikotintól elsárgult, letöredezett fogsorát. – Jól, Simon, jól. Hát a ház ura és parancsolója hol maradt?
– Csalikat rakosgat a rákfogókba.
– Jó ember az a Jake. Elég magának való, de azért jó ember. Kihúzott már egyszer a csávából. Nem is vennék el tőle pénzt soha. – Bal keze mutatóujját kampós orrára téve, jobb kézzel tovább játszott. Rákacsintott Simonra. – De hallod-e, fiam! Ti, fiatalok, már nem tudtok mit kezdeni az én régi slágereimmel. Menjetek át a barátnőddel a hasonszőrűekhez! Gyerünk, fiam! Szedd fel a horgonyt!
A körülöttük álló idősebb emberek nevetve bólogattak. Simon kézen fogta Winnt. Lassan átsétáltak a terem túlsó sarkába.
A hangszórókból andalító szám csendült föl. Winn és Simon táncolni kezdtek. Winn a hátában érezte a többiek átható pillantását.
– Gyakoroltam a táncot – szólalt meg Simon. – Biztos, ami biztos. Jane-nek van egy pár lemeze lassú számokkal. Tudom, hogy nem hibázom el, de... – a többi táncoló párra pillantott. – Mégsem úgy csinálom, ahogy a többiek. Valahogy másképp...
– Még sokkal jobban – mosolygott rá Winn.
Gyors ritmusú rockzene következett. Winn táncolni kezdett. Simon figyelte, és megpróbálta utánozni mozdulatait. De megbotlott, és hatalmas robajjal elterült a földön.
A lemezjátszó tűje megugrott, és elakadt a lemezen. Mindenki Simonra meredt.
Az idősebbek mosolyogva csóválták meg fejüket, majd ismét elfordultak. Néhány kamasz szándékosan másfelé nézett. Volt, aki vihogni kezdett. Az egyik srác kissé hangosan sziszegte:
– A szívdöglesztő Simon, minden sportok nagymestere! Átesik a saját lábán! És én személyesen átélhettem ezt a felemelő pillanatot!
Simon, vérvörös arccal, föltápászkodott. Ökölbe szorított kézzel tett egy lépést a fiú felé. Senkinek sem tűnt föl, hogy elakadt a tű a lemezen, és a hangszórók egyre ugyanazt a néhány ütemet harsogják.
Mindnyájan tartanak tőle, gondolta Winn meglepetten. Simonra nézett. A fiú összeszorította az ajkát, szeme sokkal feketébbnek tűnt, mint addig bármikor. A belőle sugárzó erő egy hatalmas hímfókára emlékeztette Winnt, amelyik mérgében tört-zúzott mindent maga körül.
Simon még egyet lépett a fiú felé.
Winn megragadta a kezét. Amikor Simon lenézett rá, azt hitte, most rögtön ellöki magától. Pillantásuk találkozott. A fiú pedig ellenkezés nélkül hagyta, hogy Winn kivezesse a teremből.
Kéz a kézben, szótlanul siettek el a sötét házak mellett. Amikor a templom mögött az erdőbe értek, már hallották az éjszakai neszeket.
Az erdei úton Winn lassított és Simon is hozzáigazította lépteit. Úgy tűnt, kezd megnyugodni. Amikor odaértek a kedvenc helyükre, a fiú lehuppant Winn mellé a fenyőfa törzsére.
– Sajnálom – mondta.
Simon a fatörzset ellepő mohát tépdeste. Másik kezével átkarolta Winnt, de nem nézett rá. – Hamar észrevettem, hogy más vagyok, mint ők – intett fejével az iskola irányába. – Azt hittem, ha mindenben jobb leszek náluk, nem veszik majd észre. És valóban én lettem a legjobb futásban, úszásban, ugrásban és mindenféle játékban. Most már azonban tudják, hogy nem jobb vagyok náluk, hanem csak egyszerűen más. Az apám mindig is tudta – nézett rá a lányra. – Nem tudom, mit tegyek. Az apámnak nem jelentek többet egy fájdalmas emléknél. Boldog lenne, ha… neked nem tűnt föl, hogy szólít engem? – Öklével nagyot vágott a fatörzsre.
Winn a karjára tette a kezét.
– Azt mondja nekem, hogy „fiú”! Sohasem szólít Simonnak. Sohasem emleget úgy, mint a fiát. Winn kezére és a sajátjára pillantott. – Csak te vagy nekem, Erwinna. Azt hiszem, sze... Úgy örülök, hogy eljöttél. – Még egyszer az iskola felé fordult, aztán a hazafelé vezető útra nézett. – Csak te – mondta újra.
– Itt vagyok veled – mondta Winn. – Semmi más nem számít.
Sokáig ültek még így egymás mellett a sötét erdőben, a tücskök cirpelését, az iskolából odaszűrődő zenét, meg a tűlevelek zizegését hallgatva az enyhe szélben. Winn arra gondolt, mit szólna hozzá Jane néni, ha Simon meg ő haza sem mennének aznap éjjel. Elálmosodott és elszunyókált. Simon fölébresztette. Már nem hallatszott a zene.
Winn követte a fiút a hazafelé vezető ösvényen. A házban már minden sötétbe borult.
– Jó éjszakát – suttogta Simon Winn ajtaja előtt. Winn azt hitte, megcsókolja. A fiú azonban csak hosszasan szorongatta a kezét, aztán szó nélkül sarkon fordult, és kiosont a házból.

Hétfő reggel Jane néni azt mondta, hogy a varróklubba megy. Előtte azonban még föl akart menni a padlásra anyagmaradékokat keresni. Winn fölment utána a lépcsőn.
Jane néni egy láda fölé hajolva szedegette ki az anyagmaradékokat. Winn éppen segíteni akart neki, ám hirtelen kővé dermedt. A hiányzó jegyzetlap! Az egyik szabás-varrás könyvből, amelyik épp kicsúszott Jane néni kezéből, kikandikált a lap elrongyolódott széle.
Winn lehajolt, és kihúzta a könyvből a jegyzetlapot.
– Winn? – fordult meg Jane néni, mosolyt erőltetve magára. – Add ide, kérlek, azt a cédulát! Most találtam meg a padlástakarításnál. A mamám régi szabásmintái vannak rajta. Megígértem Gladysnek, hogy elviszem ma neki a klubba.
Winn csak állt ott, kezében a cédulával, mint akinek földbe gyökeredzett a lába. Jane néni idegesen gyűrögetett egy piros flanelldarabot.
– Add ide, kérlek!
Winn átadta neki a lapot. Jane néni pedig beletette az anyagmaradékokkal teli papírdobozba.
– Szívesen elkísérnélek – mondta Winn.
– Persze, gyere csak. Segíthetsz is összekészíteni az uzsonnáskosarat! A nyári összejöveteleinket mindig az iskola épületében tartjuk. Ilyenkor aztán együtt szoktunk ebédelni.
Winn nemsokára már le is tette Jane néni uzsonnáskosarát a tanári asztalra, a többi mellé. Mögötte, egy négyzet alakúra vágott, különféle anyagok halmazával borított, hosszú asztal mellett egy egész sereg asszony ült. Mindegyikük előtt egy gombolyag fonal meg egy tű.
– Ideadnád azt a kék anyagot, Elizabeth? Igen, azt ott. A múltkor már kiszabtam.
– Tessék, Gladys. Hallottad már, hogy...
Winn tekintete a tanári asztal mögötti falon lógó képre esett. – Nahát, de szép! – mondta hangosan. Az olajfestmény egy régimódi, fodros ruhában lévő, barna hajú kislányt ábrázolt. A kislány egy férfi kezét fogva ment az úton. Winn rögtön tudta, hogy az a férfi az apukája. És, bár mindketten csak hátulról látszottak, mégis érezte, hogy csak úgy sugárzik belőlük a jókedv. Már abból is látszott, ahogy a férfi a kislány kezét fogta. Sárga liliomok szegélyezték az utat.
– Hiszen az a ház egy istálló!
– Az árak meg csak emelkednek és emelkednek.
– Erre aztán azt mondta...
Az asszonyok egyre fecsegtek, nevetgéltek egymás között: Winnt átható, folyamatos zümmögés vette körül. A képet nézte. Olyan elevennek tűnt rajta minden. Mintha a festő életet lehelt volna bele ecsetvonásaival. Életet, ami csodálatos élmény, csak bele kell az embernek vetnie magát.
– Ragyogó festő volt. Egy műkereskedő egyszer kizárólag azért tette meg a hosszú utat ide, a szigetre, hogy megnézhesse ezt a képet. Jake azonban nem volt hajlandó megválni tőle.
Winn hátranézett, és egy pöttyös ruhás asszonnyal találta szemben magát.
– A nagybátyád. Láttam, hogy Jane-nel jöttél. Biztosan te vagy az unokahúga.
Winn-nek még válaszra sem volt ideje, mert az asszony máris tovább beszélt. – Az édesanyád festette azt a képet. Úgy hallottam, az édesapád halála után abbahagyta a festést. Milyen kár! Azóta már híres festő lett volna belőle. Egyedülálló anyaként persze olyan foglalkozás után kellett néznie, hogy rendszeres keresethez jusson.
Az asszony az asztalhoz lépett, és egy kanállal megkocogtatott egy poharat.
– Csöndet kérek, hölgyeim! – kiáltotta.
Winn csak most vette észre a kép sarkában lévő aláírást: A.A. Eszébe jutott az édesanyja, amint késő estig varrogatja a kis posztókutyákat. Csak nézte a képet, a biztos ecsetvezetést, a kitűnő színérzéket.
Alice varrás közben mindig úgy nézett ki, mint akinek a feje fáj. Amikor ezt a képet festette, bizonyára mosolygott.
Winn csupán egyetlen egyszer hallotta vidáman nevetni az édesanyját. Biztos volt benne, hogy nem azért hagyta abba a festést, hogy jobb kereseti lehetőség után nézzen. Egy ilyen kép, mint ez itt, az iskolában, több pénzt hozna a konyhára, mint amennyit az egész évben eladott posztókutyákkal keres. Winn nem ismerte azt az asszonyt, aki a képet festette. Egyszer tért csak vissza, egy röpke pillanatra: amikor megfeledkezve a múltról úgy nevetett, mintha Warren még élne.
A pöttyös ruhás nő ismét megkocogtatta a poharat. A többiek pedig tovább fecsegtek.
Winn megállt a kép előtt. Sem az apámat, sem az anyámat nem ismerem igazán, gondolta. Ki vagy mi vette el őket tőlem? Bárki is legyen az oka, bárki vette el őket tőlem, sohasem fogom neki megbocsájtani!
Azt kívánta, bárcsak kitölthetné most valakin a mérgét. De senki sem jöhetett számításba. Az asszonyok még mindig pletykálkodtak. Jane néni barátságosan rámosolygott. A pöttyös ruhás nő egyre a poharat kocogtatta.
– Hölgyeim, ebéd!
Winn-nek semmi sem ízlett, bármit is adott neki Jane néni a kosárból.
Ebéd után a nagynénje bemutatott neki két másik lányt, akik az anyjukat kísérték el a klubba. Winn-nek nem volt kedve társalogni velük. A két lánynak ajkára fagyott a mosoly. Valami ünnepségről beszélgettek, Winnt pedig egész egyszerűen levegőnek nézték.
– Gondolod, hogy meg fog kérdezni?
– Kérdezd meg te őt, hogy elmegy-e veled az ünnepségre!
A szőke lány fölvihogott. – Igaz, miért is ne? Úgyis én vagyok a sziget szépe.
Winn minden figyelmét a varrásra összpontosította. Úgy fordította a székét, hogy ne lásson rá a képre. Hiszen tulajdonképpen azért jött ide, hogy megkaparintsa valahogy azt a jegyzetlapot! Jane néni doboza azonban ott volt az asztal kellős közepén, a többi között. De valóban meg akarta-e vajon tudni Winn az utolsó oldal titkát? Mit segítene az rajta? Hiszen úgysem láthatja már az édesapját soha, és az édesanyját sem hallhatja többé nevetni.
Semmi másra nem vágyott már, csak hogy minél hamarabb véget érjen ez a végtelen hosszúra nyúlt délután, Simon visszatérjen a munkából és sétálhasson vele egyet. Látni akarta a fiú fölvillanó mosolyát, érezni kezének melegét. Azt akarta, hogy harag helyett valami más töltse be végre a lelkében érzett üresség helyét.

A vasárnap volt a hét egyetlen napja, amikor Simonnak nem kellett segédkeznie a rákászásnál. Elhatározták hát Winn-nel, hogy meglátogatják Mollie-t. Ha valaki tud a múlt és jelen titkairól mesélni, akkor az csakis Mollie lehet.
Napkeltekor útnak is indultak.
– Mollie a tyúkokkal kel – mondta Simon.
A kunyhó ismét ködbe burkolózott, Mollie pedig már terített asztallal várta őket. Az öregasszony egy magasra kelesztett, nagy, édes süteményt tálalt elébük, amit zabkalácsnak mondott. Kicsit száraz volt és rágós. Az íze azonban vajra, citromra és mandulára emlékeztetett. Winn ivott hozzá egy kortyot a narancs és fahéj illatú teából.
Simon gyors, nagy kortyokban fölhörpintette teáját. Amikor már a zabkalácsa felét is megette, tartott egy kis szünetet, és mielőtt újra beleharapott volna, így szólt:
– Mesélj valamit az édesanyámról!
Mollie elsárgult körmével rajzolgatta a csésze mintáját.
– Azon az éjszakán, amelyen a mamádat a partra vetette a tenger, kiáltásokat sodort a szél – kezdett bele a történetbe. – Másnap reggel állított be Jake azzal a fekete hajú lánnyal. Rögtön tudtam, kiről van szó. Igen... A sérülése nagyon súlyos volt. A vállcsontja szilánkokra hasadozott. Kalendula kenőcsöt és nadálytő kivonatot tettem a sebére. Aztán nagyanyám szőtte gyolccsal és pókhálóval bekötöztem. – Mollie fölnézett a sarokba, ahol most is egy nagy, fekete pók szövögette a hálóját. – Tudtam, hogy túl fogja élni.
Madárkaromhoz hasonló kezei közt csak forgatta, forgatta a csészét.
– Brennának azonban nagy volt a bánata. Arra pedig nem volt gyógyfüvem. Bánat ellen nincsen gyógyír. Akkor sem volt, ma sincs.
Winn arra a jelenetre gondolt, amikor Brenna kétségbeesve keresgélt kezével a vízben, mintha örökre elvesztett volna ott valamit.
Simonnak ökölbe szorult a keze.
– Nem tudom, mit művelhetett vele az apám. Valami borzalmas dolgot. A hullámoktól hallottam. Ezért is hagyta el. De vajon...
Winn tudta, amit Simon nem mert kimondani: őt sem szerette volna az anyja?
Mollie a kezét nyújtotta Simonnak. A fiú egy kicsit habozott, majd megfogta az öregasszony ráncos kezét.
– Melyik anya ne szeretné a gyermekét? – kérdezte Mollie. – Az év vége felé vettem észre, hogy már nem szereti Jake-et. Csak azért maradt még, hogy téged a világra hozzon. Nem volt benne biztos, hogy milyen alakban is fogsz majd megszületni. Szüksége volt a segítségemre. Embergyerekként jöttél a világra. Láttam rajta, mennyit küzd magával, hogy megbocsássa emberi mivoltodat. De a szirének sem jobbak vagy rosszabbak nálunk, embereknél. Nem akart és nem tudott tovább maradni. Valami kis melegség, amit őrzött még szívében Jake iránt, arra indította, hogy meghagyja neki a gyermekét. Amíg aztán egyszer meg nem tudsz majd mindent.
Puck fölébredt, kinyújtózott, és nyávogott egyet.
– Igen – felelt neki Mollie. Majd ismét Simonhoz fordult: – Az édesanyád azonban örökül hagyott neked valamit: a választás lehetőségét.
Puck odament Simonhoz, és a farkát a fiú lába köré tekerte. Mollie fölállt, és a tölgyfaládához lépett. Hangosan megnyikordult a fedele. Mollie óvatosan odébbrámolta a kincseit, és a láda mélyéről egy darabka összehajtogatott, koromfekete prémet húzott elő.
Lecsukta a láda fedelét, és lassan az asztalhoz lépett. Letette a szőrmedarabot Simon elé. A szőrme felborzolódott, mintha csak élne.
Simon csak nézte, nézte a szőrmét, asztalra tett kézzel, mozdulatlanul.
Winn azonban kinyújtotta a kezét, és megérintette. Puha, meleg fogása volt. Gyorsan visszahúzta a kezét. Egy elfilcesedett, megkeményedett helyet is kitapintott. Valami ragacsos dolog száradhatott rá a szőrme szélére. A közepén pedig valami keményet érzett. Mollie-ra nézett. Az öregasszony becsukta a szemét, majd újra kinyitotta, és bólintott. Winn kiterítette az összehajtogatott szőrmét. A közepén egy puskagolyóra bukkant.
Simon visszahőkölt.
– Mi... mi a csoda ez?
– Ez a golyó volt a vállában.
Winn kezébe vette a golyót. A tompán fénylő rézdarab az egyik oldalán kissé behorpadt. A hegyén egy alaktalan, sötétszürke csomót lehetett látni.
– Bizony, szilánkokra hasadozott a csontja, mint a száraz fa.
Winn visszatette a golyót a szőrmére.
– A papám azt írta a jegyzetfüzetébe, hogy Brenna válla a sziklákon zúzódott szét.
– Mert Brenna azt mondta. Pedig ez a golyó okozta a sérülést. Magam szedtem ki belőle. Le kellett vágnom egy kicsit a hajából, hogy el tudjam látni a sebét. Rajtam kívül senki más nem volt ott, mégis csak suttogva merte kimondani, amit akart, hogy őrizzem meg azt a tincset. Akkor elárulta nekem a titkát, miféle varázslattal változhat szirénné az ember. Úgy értem, olyasvalaki, akinek sellővér folyik az ereiben. Már akkoriban megérezhette Simon születését. Egyik éjjel aztán beszéltek hozzám a hullámok. Kinyitottam a tölgyfaládát, és egy szőrmedarabot találtam ott a levágott haj helyén. Abból tudtam meg, hogy el akar hagyni minket. Úgy-úgy. Másnapra aztán el is tűnt a fókabunda a füveskamrámból...
Simon megsimogatta a szőrmét.
– Ez a szőrmedarab segíthet hát nekem fókává változni?
– Igen. A három varázséj bármelyikén a szőrme és a varázslat ereje fókává változtat téged. De... – nézett az öregasszony mélyen a fiú szemébe – ha annak idején Brenna fókabőre elveszett volna, soha többé nem változhatott volna vissza fókatündérré. Tehát ha te az átváltozás során elveszíted emberi bőrödet, soha többé nem válhatsz emberré. Amint befejeződik az átváltozásod, nincs többé visszaút. Soha többé!
Simon visszahúzta a kezét. Winn látta, hogy remegnek az ujjai.
– Őrizd meg nekem, kérlek, az átváltozás titkát meg a szőrmét még egy darabig! – mondta Mollie-nak.
Az öregasszony fogta a fókabundát, és visszarakta a ládába. Amikor lecsukta a fedelét, Winn megkérdezte:
– Az édesapámnak miért kellett meghalnia?
Mollie megállt a láda mellett.
– Életet az életért – mondta ünnepélyesen. – A természet törvényei könyörtelenek.
Winn-nek olyan érzése támadt, hogy megtalálta a kirakós hiányzó darabját. Megpróbálta a helyére illeszteni. Forgatta a darabkát minden irányba. Hogyan is illene a képbe? De képtelen volt fölismerni, hogy mit vagy kit ábrázolhat az az apró részlet.
Puck most Winnhez dörgölődzött, az ő lábára tekerte a farkát. Mollie ránézett.
– Nem mondhatom meg, gyermekem. Azt valaki másnak kell megtennie.

Winn hallotta a hullámok zúgását. Összerezzent. De amint kinyitotta a szemét, nem a viharos tengerre, hanem a szoba lengedező függönyére esett pillantása. Az előszobában felet ütött az állóóra. Winn a karórájára nézett. Fél hat. Reggel lenne? Fölkelt és érezte, hogy egy kő szorult a cipőjébe.
Nem emlékezett pontosan, hogyan is került vissza végül a házba. Homályosan fölrémlett ugyan benne, amint botladozott, kúszott hazafelé a sötétben. Jobb öklét kinyitva meglátta benne az orbáncfüvet. Szétmorzsolva és hervadtan ugyan, de illatát még mindig ott érezte a bőrén.
Tiszta holmit vett föl, és kiment a konyhába. Jane néni a tűzhely mellett állt, és hamisan, mint mindig, dúdolt valamit. Amikor Winn odalépett mellé, kiejtette kezéből a fakanalat. A zsír ráfröccsent a kötényére.
– Winn! – kiáltott föl. Ha észre is vette, hogy Winn nem volt éjjel az ágyában, nem említette egy szóval sem.
Winn gyorsan megette a reggelijét, és segített nagynénjének a mosogatásnál, anélkül, hogy egy szót is váltottak volna. A lány kinézett az ablakon, és látta, hogy a csónak már nincs ott a kikötőben.
– Lemegyek a Fókaöbölhöz – mondta. – Hátha Simon...
– Jó, menj csak, és keresd meg! – felelte Jane néni. – Magam is elkísérnélek, de... – egy hosszú percre elhallgatott. – Olyan régen szólított már mamának.
Winn a szobájába ment, és kihozta az apja jegyzeteit, meg Alice Brennáról készített rajzát. Aztán kiszaladt a házból.
Az öbölbe érve megpillantotta a fókákat. Valahogy azt várta, hogy most másképp néznek majd ki, mint azelőtt. A fókák azonban mit sem változtak, és ugyanúgy rászegezték tekintetüket. Winn azonban már látta őket emberi alakban. Így most már nem csupán egyszerű fókákat látott bennük, hanem egyszersmind gyönyörű, hófehér bőrű vízitündéreket is.
Ekkor vette észre Simont. Ott sétált a parton. Odaszaladt hozzá.
– Akarod, hogy most itt maradjak veled? – kérdezte. Amint a fiú ránézett, a lány kiolvashatta szeméből, hogy zavarban van.
– Beszélnem kell veled – mondta Winn. Leültek a kövekre, és átnyújtotta Simonnak a rajzot.
– Ki ez?
– Sohasem mutattak még neked képet róla?
– Az édesanyám... – mondta Simon, bár alig jött ki hang a torkán. – Ugye ő az édesanyám? – nézett Brenna képére. – Édesanyám!
Hangjából izgatottság és őszinte meglepődés csendült ki.
– Miért hagyta el vajon apámat? Meg engem? – kérdezte keserűn.
– Nem tudom. – Hiszen Brenna volt az az ikrek közül, aki már gyerekkorában is félt az emberektől. Hogyan fordulhatott elő, hogy emberi alakban, sebesülten találtak rá a tengerparton? Miért ment feleségül Jake-hez, és miért hagyta el aztán? Hogyan bízhatta gyermekét az emberekre, ha mindig is tartott tőlük? És hogyan illik bele Warren Ames, az édesapja ebbe az egész történetbe? Mennyi kérdőjel!
Bárcsak össze tudná rakni ezt a kirakós képet is! Most azonban nem tehetett egyebet, minthogy Brenna oldalra fordított lábára mutatott, mintha az asszony éppen a tengerbe készülne futni.
– A vízitündérek mindig visszavágynak a tengerbe – mondta Simon, szinte csak magának. – Nos..., így hát te is tudod most már. Hiszen mondtam neked.
– Mióta vagy tisztában vele?
– Talán mindig is tudtam – vonta meg a vállát Simon. – Mindig éreztem, hogy más vagyok. De egyéb jelek is voltak. Mollie mondókái és történetei. Az apám pedig mindig rettentő méregbe gurult, valahányszor a fókákhoz mentem. A te érkezésed után azonban visszajöttek hozzánk a fókák ide, a Keith-öbölbe. Hallottam, hogy hívnak engem. Már előzőleg is hallottam őket. De az érkezésed napján, éjszaka fölébresztettek. Te visszahoztad őket.
– Azt mondták a hullámok, velem bezárul a kör.
– Úgy van. Te hozol megoldást valamire, ami még nem zárult le.
– Igen, ami velük történt – mondta Winn. – Brennával és Warren Amesszel. A hosszú évek során mindenki letagadta az igazságot. Mindnyájan úgy tettek, mintha mi sem történt volna. Amíg mi ketten el nem határoztuk, hogy kiderítjük. Bármi is történt a mamáddal, meg az én apámmal, mindenképpen közünk van hozzá!
– Tudom – mondta Simon nyugodt hangon. – Benned megvan az a képesség, hogy átlásd a dolgok lényegét. Mollie megmondta. Te átláttál az én ügyefogyott viselkedésemen is. Épp általad ismertem föl én is az igazságot. Azt, hogy álmaimban mindig is olyannak láttam magamat, amilyen valójában vagyok.
– Az álmaink azonban hamar elillannak, ha nem tesszük meg, amit sugalmaznak.
– Igen. Ám ez az utolsó éjszaka nem volt álom. Láttam a sziréneket. Együtt táncoltam velük.
– A múlt sohasem álom – felelte Winn. – Valósággá kell válnia, hogy feledni tudjuk. Ki kell derítenünk az igazságot! Az éppúgy megváltás lenne a te mamádnak, mint az én papámnak.
Simon nem figyelt a lányra.
– Táncoltam a szirénekkel – ismételte meg. – A táncuk testemet-lelkemet magával ragadta. Olyan ismerősnek tűnt az a tánc, tanulnom sem kellett.
Megfordította a rajzot. – Augusztus elseje – olvasta. – A három varázséj egyike. Augusztus elsején, dagálykor, emberré válnak a szirének. Csak azt tudnám, hogy megeshet-e ez fordítva is. Hogy egy ember... – keserűen fölnevetett – ...egy fölöttébb különös ember, egy torzszülött, fókává válhat-e vajon?
– Nem! – ragadta meg Winn a kezét. Simon azonban, szemét a tengerre szegezve, fölállt.
– Nem! – kiáltott föl Winn újra, majd halkabbra fogta a hangját. – Nem, Simon. Te nem vagy fókaember. Már késő lenne közéjük állnod...
Hirtelen elhallgatott. Nem ő mondta-e épp az imént, hogy hagyniuk kell valósággá válni a múltat? Nem ő mondta-e rosszallóan, hogy mindig elillannak az álmaik, ahelyett, hogy követnék őket? Hátha az a dolgok nyitja, hogy Simonnak tényleg a fókaemberek közt lenne a helye? Hátha még nem lenne késő, hogy közébük álljon?
Elhatározta, nem szól róla a fiúnak, hogy Szent Iván éjjelén látta Brennát. Nem szabad megtudnia, hogy az anyja még él. Különben talán végleg az örök tengeri élet, a szirénné válás mellett döntene.
Simon a fókákat figyelte. Winn odalépett mellé, és megfogta a kezét. Csak legalább egyszer ránézne! Úgy szerette volna látni a fiú fekete szemét! Azt kívánta, bárcsak megölelné.
– Itt jártam az éjjel, téged kerestelek – szólalt meg halkan. – Én is láttam a sziréneket.
Simon ragyogó mosollyal fordult felé.
– Erwinna! – kiáltotta, és végre a karjába vette a lányt.
Egész délután lent maradtak a parton, és a Warren Ames-féle jegyzeteket próbálták meg értelmezni.
– Az ikreket mindig a Nagy Fókaszirt közelében látta – mondta Winn. – De van-e ennek vajon bármi jelentősége? Miért változtatták meg a szikla nevét? Mesélt neked erről valamit Stew Gillis?
– Egyszer, egy délután, hirtelen vihar kerekedett – kezdett bele Simon a történetbe. – Kiáltozást hallottak a Fókaszirt felől. Néhány bátor férfi, a vihar ellenére, leszaladt a partra. A szirt tetején egy panaszosan síró fókát láttak. Attól kezdve a szirt közelében felbukkanó fókák félénkek, bizalmatlanok lettek az emberekkel szemben. Olyasféleképp viselkedtek, mintha nem szívesen lennének ott, valakire azonban mégis várniuk kellene. így mesélték akkoriban az emberek. Pontosan egy évvel és egy nappal az után a viharos éjszaka után, amelyen a panaszosan síró fókát látták, hirtelen ismét vihar támadt. A halászok pedig újra hallották a panaszos kiáltásokat. Ugyanazt a fókát látták odafönt, a szirten. Egy koromfekete bundájú nőstényt.
Simon először Winnre nézett, majd lesütötte a szemét.
– Egy ír halász azt mondta akkor, hogy egy vízbefúltat sirat az a fóka. Reggelre azonban eltűnt az éjfekete fóka, s vele együtt az összes többi is. Soha többé nem tértek vissza a szirthez. Attól a naptól fogva hívják hát Zokogó Fókaszirtnek.
Winn megborzongott, mire Simon szorosabban magához vonta. Tovább olvastak.

... December 29. Hajnali két óra.
Alice meg én ma Jake-kel és Brennával vacsoráztunk. Amikor vacsora után az asszonyok kimentek a szobából,...

Winn lapozott. De már csak a notesz fedele volt hátra. Összeragadtak volna a lapok? Megmorzsolta az utolsó lapot. Nem. Kérdőn nézett föl Simonra.
A fiú a füzetke spirálrugójára mutatott. Itt-ott elgörbült. Megsárgult papírdarabkák maradványai kandikáltak ki közüle.
Valaki kitépte az utolsó oldalakat.

A vacsoránál senki sem tett megjegyzést az üresen maradt székre. Jane néni idegesen gyűrögette a szalvétáját. Szóra nyitotta a száját, de aztán be is csukta rögtön, amikor Jake mérgesen fölmordult. A férfi kifejezéstelen ábrázattal bámult a tányérjába. Winn idegesen toporgott. Amikor a lábával véletlenül hozzáért Jake-éhez, beleborzongott a férfi tekintetébe. Jobbnak látta a szobájába menekülni.
Winn a csukott ablakon át is hallotta a tenger beszűrődő moraját, az előszobából pedig az állóóra ketyegését. Végtelenül hosszúnak tűnt még az idő éjfélig. Újra elővette édesapja jegyzetfüzetét a hátizsákjából, ahová visszadugta, amikor följött a partról.

Március 1. Little White Horse.
Fölütöttem a sátramat itt a szigeten, a fókák közelében. Hajnali két órakor a világos bundájú anyafóka ikreket hozott a világra! Ikreket! Ez a második följegyzett eset, hogy ennek a fókafajnak a nősténye ikreknek adjon életet! A hajnali szürkületben sikerült néhány felvételt csinálnom és a fiatalabbik fókabébit /mindkettő nőstény/ megörökítenem. Az elsőszülött a fókákra jellemző ösztönös félelemmel viselkedik az emberek iránt. Képtelen vagyok a közelébe férkőzni. Aztán különös dolgot észleltem. Az elsőszülött fújtatott, és jellegzetes riadt kiáltásokat hallatott, amikor megérintettem a húgát.

Április 2.
Először vedlették le bőrüket az ikrek. A fiatalabbik nőstény bundája a szokásos világosszürke, fekete foltokkal. Az elsőszülötté azonban egészen különleges: koromfekete, a hátán végigfutó ezüst csíkkal.
Az anyjuk egy hete hagyta el őket. A Fókaöbölben szoktam figyelni az ikreket, bár idejük legnagyobb részét a Fókaszirten töltik. Szokatlan, hogy együtt maradt a két testvér. A prémfókák pedig általában magányosan élő fajta, sőt kifejezetten ellenségesen viselkednek társaikkal. A munkatársaim bizonyára kinevetnének, ha elolvasnák: az én ikreim szeretik egymást! A fókák nemsokára megkezdik hat hónapig tartó vándorlásukat. Mint tudós, remélem, hogy visszatérnek majd...

Winn átfutotta a fókák különböző sajátosságairól, bundájuk színéről szóló néhány oldalt, ami ezután következett. Csak Warren szeptemberi jegyzeteiben bukkantak föl ismét az ikrek.

... Szeptember 10.
Visszajöttek az ikrek! A gyönyörű, koromfekete bundájú fókalányról azonnal megismertem őket. A húga bundája most már szürkésbarna. Még mindig a szokásostól eltérően viselkednek: állandóan egymás közelében vannak, sőt sokszor összedörgölőznek. A Nagy Fókaszirtnél láttam meg őket.

Az év utolsó följegyzéseiben aztán Winn már nem sokat talált az ikrekről. Átlapozott hát egy oldalt, és rátért a következő évi följegyzésekre.

Február 20.
Ma reggelre valami, valószínűleg egy fóka, elszakította Stew Gillis új halászhálóját. Estére falugyűlést hívtak össze. A halászok a fókákat okolták az utóbbi hetek gyenge fogásáért. Titokban még örültek is neki, hogy Stew pórul járt. Egyedül Jake tartotta a száját.
– Ezek után még a törvény emberei is szemet hunynak majd, ha holnap reggelre néhány fókával kevesebb lesz – mondta Bob Burnham. Én korán hazamentem. Ahányszor csak kinyitottam a számat, valaki mindig közbevágott:
– Hagyd csak, Ames. Te egy előkelő egyetemtől kapod a pénzedet, és nem kell a nejednek a tavalyi ruháját elhordania, ha rosszabb a fogás.

Március 1. hajnali öt óra, az Old Homestead-i verandán.
Egész éjjel le sem hunytam a szemem a tegnap délután négy órakor hirtelen ránk törő vihar miatt. Egy fóka még a vihart is túlkiáltotta. Alice is azt mondta, hogy egész teste beleremegett abba a velőtrázó kiáltásba.

Este tíz óra.
Ma reggel Jake az északi parton, pontosan a Fókaszirttel szemben egy fiatal nőre bukkant. Egy csónakból eshetett ki talán, és a szikláknak vágták a hullámok. Sok vért vesztett. Utolsó erejével azért még megtiltotta Jake-nek, hogy orvost hívjon. Most Mollie ápolja.

Március 21.
A parton talált fiatal nő, Brenna, remek segítségnek bizonyul. Semmit sem mesél a családjáról, sem arról, hogy hová igyekezett, és hogy került a tengerre azon a viharos éjszakán. A csónak roncsait még mindig nem találtuk meg. A lány válla igen csúnyán szétroncsolódott. Csak arra emlékszik, hogy a sziklákhoz csapódott. Emlékezetkiesés? A szervezete azonban nagyon erős. A vállán lévő seb, hála Mollie-nak, szépen gyógyul.
Bárhonnan is jött, örülök, hogy Brenna velünk marad. Komoly segítség nekem. Mindig pontosan tudja, hogy hol és mikor lehet a fókákat a legjobban megfigyelni. Sőt, legutóbb még azt is elmondta, mire gondolnak a fókák! És még az is megtörtént, amire senki sem számított: Jake szerelmes lett!

Április 1. A Fókaöbölben.
Brennával nagyon jó barátok lettünk. Ma hallottam énekelni. A fókákra kellett gondolnom. Egy pillanatra szinte kezdtem hinni Mollie szirénekről szóló történeteinek. Elmeséltem Jake-nek. Először megdöbbent, de aztán jót nevetett.
– Tőlem aztán akár homár is lehetne – felelte. Holnap feleségül veszi Brennát. Még soha nem láttam ilyen boldognak. Még a halászszerencséje is megváltozott: újabban rekordfogásokat ejt! Ha ez így megy tovább, lassan megveheti az új csónakot.
Már egy hónapja nem láttam az ikreket. Az eddig összegyűjtött anyag alapján kell majd megírnom a tanulmányomat. Pedig azt reméltem, hogy még további feljegyzéseket és fényképeket is tudok készíteni róluk. Az ikrek eltűnése nagy veszteség a tudomány számára, de nekem, személyesen is...

Winn elővette a jegyzetfüzetből Alice Brennáról készített rajzát, és behatóan tanulmányozni kezdte a különös képet. Brenna átható, szinte esdeklő tekintettel nézett rá, hogy Winn felfogja végre a felfoghatatlant.
A lánynak eszébe ötlött az a múlt heti délután.
– „Mindig is mélyre tudtam merülni és sokáig bírtam a víz alatt maradni – mondta Simon. – Még gyakorolnom sem kellett. Én más vagyok, Erwinna.”
Winn gyorsan visszalapozott a jegyzetekben ahhoz a részhez, amely a fókák testi felépítéséről szól, amit éppen akkor olvasott, amikor Simon megjelent a parton. Izgatottan olvasta, mit is írt az apja annak idején a fókákról.

... Merülésnél a fókák szívverése a percenkénti százhúszról tízre csökken. Egyszersmind gyengül a szívdobbanások ereje is. A következmény: jóval kisebb oxigénigény. A szív erősebb záróizomzatának köszönhetően ez szinte a vérkeringés megszakításához vezet. Csupán a létfontosságú szervek oxigénellátása biztosított. Ezáltal igen kevés oxigén is huzamos ideig használható. Amíg az emberek a víz alatt, oxigénbevitel nélkül, általában néhány perc alatt eszméletüket vesztik, a fókák tíz-tizenöt percig képesek víz alatt maradni. Sőt, mértek már harminc percet megközelítő időtartamot is.

Winn a Brennáról készült rajzra pillantott.
– Simon anyja..., te bizony egy szirén voltál.
Az állóóra elütötte az éjfélt. Winn fogta az orbáncfüvet és kiosont a házból. Leszaladt a Fókaöbölbe vezető ösvényen.
Még oda sem ért, már hallotta a dalt. Fölkapaszkodott egy sziklára és lenézett a tengerre. A partot ellepték a fókák. Halkan dalolva kiemelkedtek a vízből, és egy-egy kiáltással levetették vastag bundájukat. Fehér testük szinte világított a holdfényben. Bundájukat vállukra dobva a szirének lassan kitáncoltak a tengerből, föl a sziklákra, végig a parton.
A szirének boldog, szívhez szóló, mégis édesbús dala messzire zengett az éjszakában. Olyan volt énekük, mintha emberek dalolnának. Hangjuk mégis úgy hatott Winn-re, mint a tenger morajlása. Még szerencse, hogy a kemény sziklán hasalt, így legalább biztosan tudta, hogy nem álmodik Attól félt, hogy örökre itt marad, elvarázsolva, ezen a helyen.
A távolból egy magányos, kétségbeesett kiáltás hasított bele a dalba. A Zokogó Fókaszirt felől hallatszott. Winn szorosan megmarkolta az orbáncfüvet. Lemászott a szikláról és egy kis, kitaposott ösvényen az öböl fölé kinyúló sziklaperemre kapaszkodott, ahonnan ráláthatott a Zokogó Fókaszirtre. Fényesen ragyogott a hold. Winn fölpillantott az égre. A teliholdnak sziporkázó, kerek udvara volt.
Lenézett a vízre. A szirten, kezét a vízbe tartva, egy fókatündér térdelt. Szebb volt az összes többi szirénnél. Bundáját vállára terítette. A szőrme egyik oldalán lyuk tátongott. Hosszú, fekete haja lazán omlott le hátára.
Winn rögtön tudta, hogy Brenna az. Ekkor a nő, fekete szemével Winnt keresve, fölnézett. Szóra nyílt az ajka. Winn azonban nem értette, mit mond.
– Elvette, elvette, mit vett el tőle? – hajtogatták egyre a hullámok.
Winn hegyezte a fülét. Brenna, szemében még mindig ugyanazzal a kétségbeesett, szánalomkeltő pillantással nézett rá. Egy pillanatra elült a szél, a tenger felszíne tükörsima lett. Lehunyta a szemét. Mire ismét fölnézett, az asszony már eltűnt.
A szél ismét tombolni kezdett. A szirt körül forrongott, habzott a víz. Aztán még egyszer természetellenes csönd támadt a tengeren, a szirt körül pedig vérvörösre változott a víz színe.
Winn aznap már másodszor érezte, hogy egészen elgyengül a térde. Túl közel állok a szikla széléhez, futott még át az agyán. De már nem volt ideje visszalépni. Az utolsó, amire még emlékezett, az orbáncfű illata volt.

Jane néni különös mondókát kántált:

Hetes csillagkép az égen, tenger emelkedik,
emberré válnak a sellők, bundájuk levedlik.
Holdfényben imbolygó, sápadt bőrű lények,
vízbe tűnnek ismét, ha vége az éjnek.

Emberi alakot öltenek háromszor:
egyszer márciusban, aztán szentivánkor.
Ha a hetes csillagkép alatt ejtesz hét csepp könnyet,
augusztus elsején ismét előjönnek.

Winn bekapta az utolsó falat eperlekváros zsömléjét. Örült, hogy Jake és Simon már elmentek otthonról. Így aztán nyugodtan kifaggathatja Jane nénit a Szent Iván-éjről. Nem mentek ki a fejéből Mollie szavai.
– Gyerekkorunkban Mollie mindig magával vitt bennünket, Warrent meg engem, orbáncfüvet szedni – mondta Jane néni. – Le kell szedni, még mielőtt a hajnali harmat fölszáradna rajta. Közben együtt mondogattuk ezt a kis mondókát. Szentivánkor aztán, éjfélkor – egyébként mindhárom varázséjszakán – kiosontunk apáddal a házból, hogy meglessük a Fókaszirt körül táncoló fókaembereket.
– És láttátok őket valaha?
– Nem – nevetett Jane néni. – Annyira féltünk ugyanis, hogy soha nem jutottunk le a Fókaöbölig. – Összeráncolta a homlokát. – Egyszer aztán márciusban... dagály idején... – forgatta kezében a kávéscsészét – ... Évek óta nem is jutott az eszembe – mormogta. Valami régi emlék merülhetett föl benne. Zavartan állt föl. – Ma még rendet akarok rakni a padláson.
Winn hajnalban, olyan korán, amikor még ez az amúgy korán kelő család sem szokott fölkelni, lépteket hallott a padláson.
– Jó korán kezdted a mai napot – mondta. Meg volt róla győződve, hogy Jane néni járkált odafönt.
– Szóval te is hallottad?
– Kicsodát?
– A nagybátyádat. Jóságos ég, micsoda zajt csapott odafönt az éjszaka kellős közepén! – Jane néni bement a kamrába, és egy seprűvel meg néhány portörlő ronggyal tért vissza. – Abban a pillanatban határoztam el, hogy rendbehozom végre a padlást. Amikor aztán Jake visszabújt az ágyba, alaposan megmondtam neki a véleményemet. Tizenhat évi házasságunk alatt egyetlenegyszer sem engedte meg, hogy kitakarítsam a padlást! Ma reggel pedig, nem fogod elhinni, csupán ennyit mondott: – Hmm, nem is bánnám, ha megtalálnád!
– Mit kellene megtalálnod?
– Biztosan valami régi holmiját. Ma reggel valahogy eszébe juthatott.
– Segíthetek?
– Nem – vágta rá Jane néni gyorsan. – Az efféle munkákkal hamarabb végez az ember egyedül. – Rámosolygott a lányra. – Töltsd csak el kedvedre a mai napot!
Amikor Jane néni már eltűnt a padláson a seprűjével és a porrongyaival, Winn elmosogatta a reggeli edényt, majd visszaült a konyhaasztalhoz.
Azon, hogy ma lesz a Szent Iván-éj, mit sem tudok változtatni, gondolta. És a múlt eseményein sem. De tisztázni a múltat, és bátran szembenézni a jövővel, igen, itt már tehetnék valamit!
Winn mégsem mozdult, hanem arra a napra gondolt, amikor a nagyapja leszerelte a két kis kitámasztókereket a biciklijéről. A mamája azt mondta, ha Winn félne, újra fölszerelhetik majd. Nagyapó azonban erősen fogta a biciklit, amíg Winn föl nem szállt rá.
– Nézz szembe a félelemmel, akkor eltűnik! – mondta, és elengedte a kormányt. Winn pedig nekiindult. Először ugyan kacsázva, de mégiscsak ment. Később sokszor gondolt erre, és mindig erőt merített belőle.
A lány fölállt, és a szobájába ment. Kinyitotta a régimódi ruhásszekrényt. Egy nagy, mindenféle limlommal teli papírdoboz mögött volt a hátizsákja. Egy pillanatig céltalanul körbejártatta tekintetét a szobán. Aztán kinézett az ablakon, a tengerre. Lassan fölhajtotta hátizsákja vízhatlan tetejét, és belenyúlt. Ujjaival már érezte az édesapja jegyzetfüzetét. Mégis visszahúzta a kezét. Mint minden nap, amióta csak itt volt a szigeten.
Winn egész héten Jane néni vidám történeteit hallgatta Warrenről, amikor az apja még gyerek volt, illetve fiatalember. A nagynénje Warren és Alice szerelmének, házasságának a történetét is elmesélte. A lánynak néha szinte úgy tűnt, mintha az apja ma is élne még valahol. A jegyzetfüzet azonban eszébe juttatta, hogy Warren Ames már nem él. És hogy azért hívta őt ide a szigetre, hogy fényt derítsen titokzatos halálára. Ahogy életében, tudósként, ő maga is rejtélyeket oldott meg, úgy kell most Winn-nek a halála körüli rejtélyt kibogoznia.
A jegyzetfüzet egy hatalmas kirakós kép egyetlen darabkája volt csupán. Alice kapott egyszer ajándékba egy ilyen óriás kirakóst, amit Winn mindenképpen egyedül akart összerakni. Most is valami hasonlót érzett. Egyedül akarta megfejteni a talányt. Na és, ha sikerülne? Mit akarhatott vajon az apja, mihez kezdjen vele?
Winn kirántotta a jegyzetfüzetet a hátizsákból, és gyorsan kiszaladt a házból, nehogy újra meggondolja magát. Az erdőn át lement a Fókaöbölbe. A fókák most nem voltak ott. Leült egy sziklakőre, és fölütötte a jegyzetfüzetet.

Február 12. Old Homestead, Black Gull.
Alice meg én beköltöztünk a Black Gull-szigeten lévő, régi szülői házba. Végre megkezdhetem a sziget keleti partjainál tanyázó kis prémfókacsapat tanulmányozását. Már gyermekkorom óta lenyűgöznek ezek az állatok. Olyan boldog vagyok, hogy a nagyvárosból kikerülve, végre újra az én kis szigetemen lehetek! Itt nyugodtan elüldögélhetek a Fókaöböl fölött, papírra vethetem a gondolataimat, élvezhetem a szép kilátást, a tenger hangjait...

Winn fölnézett. Talán éppen ugyanott ült a papája is, ahol most ő. Lehetséges volna, hogy most is itt van vele? Hogy ő mutatja neki az utat? Még nagyobb elszántsággal olvasott tovább.

... Február 16.
Alig merem elhinni a szerencsémet. Először is megnyertem a prémfókák bizalmát, úgyhogy akár órák hosszat is figyelhetem őket. Ráadásul pedig még azt a helyet is fölfedeztem, ahol világra hozzák és fölnevelik a kicsinyeiket: egy Little White Horse nevű lakatlan szigeten, a Fókaszirttől mintegy három mérföldnyire északkeletre. Egy fehér foltos, öreg, fekete hím őrködik a parton. Több vemhes nőstényt is láttam, akik hamarosan világra hozzák majd kicsinyeiket.
Eddig senki sem tudta, hogy ez a fókafaj itt, Maine mellett hozza világra kicsinyeit. Fölöttébb óvatosnak kell lennem, hogy felfedezésem továbbra is titokban maradjon. Szomszédaink is halászok, akik általában a fókákat okolják minden rossz fogásukért. Egy vemhes fókanőstényt, mely még könnyebb célpontot is jelent, éppúgy képesek lelőni, mint bármilyen másik fókát. A kicsinyeikről aztán nem is beszélve.

Ezután hosszú oldalakon át a prémfókák ismertetése következett. Winn el is olvasott mindent a kicsik fölnevelésétől kezdve a betegségeken és élősködőkön át egészen a testi felépítésükig. Még az ebédről is elfelejtkezett. Mire fölnézett, már késő délutánra járt az idő. A fókák újra visszajöttek az öbölbe.
Valaki befogta Winn szemét. A lány odanyúlt, és Simon meleg kezét érintette meg.
– Hát te hogy kerülsz ide? – kérdezte. Levette szeméről Simon kezét, de nem engedte el.
– Korábban elvégeztem a munkámat, mint máskor. Úszni akartam egyet. – Leszaladt a partra, be a vízbe, és egyenesen a szirt felé vette az irányt. Nemsokára el is érte a legmeredekebben kiálló sziklát, és fölhúzódzkodott rajta. Fölállt a szirt tetejére, és integetett Winn-nek. Mire azonban a lány visszainthetett volna, Simon már be is ugrott a vízbe.
Winn várta, hogy a fiú ismét fölbukkanjon. Sokáig marad a víz alatt. Winn a karórájára, majd újra a tengerre pillantott. Nem vette volna észre, hogy a fiú közben fölmerült egy pillanatra? Végigfürkészte a vizet. Sirályok ringatóztak a hullámokon. Az egyik fóka éppen bekapott egy halat. Simonnak azonban nyoma sem volt. Winn ismét órájára nézett. Öt perc telt el. Hat. Hét. A lány futásnak eredt. Útközben lerúgta tornacipőjét. A víznél aztán megtorpant egy pillanatra, hogy úrrá legyen a rettegésén. Meg kell tennem, gondolta. Senki sem bírhatja ki ilyen sokáig a víz alatt. Belemerült a vízbe.
Abban a pillanatban meglátta Simont. Levegő után kapkodva éppen akkor bukkant föl a víz színén. Tíz perc telt el azóta, hogy először nézte meg az időt. Winn-nek egészen elgyengült bele a térde.
Simon egy szempillantás alatt már ott is térdelt mellette, és aggódva nézett a lány sápadt arcába. – Mi van veled, Winn?
– Azt hittem, belefulladtál.
– Belefulladtam? – Winn-nek egy pillanatra úgy tűnt, hogy Simon mindjárt elneveti magát. A fiú megfogta Winn kezét, és magához vonta a lányt.
– Nem akartalak megijeszteni – mondta, és ügyetlenül szájon csókolta. Winn érezte a tenger sós ízét.
– Mindig is mélyre tudtam merülni, és sokáig bírtam a víz alatt maradni. Gyerekkoromban sokszor versenyeztünk, ki bírja tovább a víz alatt. Mindig én nyertem. Még gyakorolnom sem kellett. A többiek aztán nem is akartak többé játszani velem... – mondta Simon keserűen. – Én más vagyok, Erwinna. – Lesütötte a szemét. – Más, mint a többi ember.
– Nekem az mit sem számít – mondta Winn.
Jane néni megrázta odafönt a vacsorára hívó asztali csengőt. Simon azonban úgy tett, mint aki nem hallja. Winn fölállt.
– Kérlek...! – mondta Simon.
Vajon mire gondolhatott? Nem nézett a lányra. Winn fogta a jegyzetfüzetet és elindult. Simon még a parton maradt. Fölállt ugyan, de nem moccant a helyéről. Winn a fókákra nézett. Azok pedig visszanéztek rá fekete szemükkel. Winn hallotta, hogy énekelnek. Feléjük sodorta a szél a fókák dalát.
Simon valóban más, gondolta Winn. A jéghideg vízben való úszás után is meleg maradt a keze. Hihetetlenül sokáig bír a víz alatt maradni. Winn megkísérelte tudományos alapon megmagyarázni a dolgot. De a fókák kitartó, búskomor dala egyre visszhangzott fülében. Semmi másra nem tudott gondolni, csak arra a magányos alakra ott lenn, a parton. Visszaszaladt. – Nézz már rám! – szólította meg Simont. Bár maga sem volt biztos benne, nem futna-e el tőle szívesebben.
– Ma éjjel itt maradok – felelte a fiú anélkül, hogy ránézett volna.
– Veled maradjak?
Semmi válasz.
Winn elővette dzsekije zsebéből az orbáncfüvet. Óvatosan elfelezte az ágacskát és egyik felét Simon kezébe nyomta. A fiú még akkor sem nézett föl, amikor Winn magára hagyta.

Winn az ágyán feküdt. Golyóstollát ujja közt forgatva csak nézte, nézte a levélpapírt. A mamájának akart levelet írni. De mit is írhatna Black Gullról? Bármit is írna a szigetről, Alice mindenképp nyugtalan lenne miatta. Amit pedig meg akart tudni, azt tőle úgysem kérdezhette meg.
Winn lehunyta szemét, és Kentuckyra, a szülővárosára gondolt. Az ódon, macskaköves utcákra, a város fölé emelkedő hegyekre...
Nagyapó minden évben fölsétált vele a hegyre, hogy megcsodálják a júdásfák virágát.
Nagyapó! Hát persze! Neki kellene megírnia mindent.
Minden szót alaposan meggondolt. Megírta neki, hogy hallotta, miről beszélgetett Alice-szel a verandán.
– Írd meg nekem, kérlek, ha tudsz valamit apa haláláról! – mondta fennhangon, és közben már le is írta. A levél végén pedig még megkérdezte:
„A skót nagymamád melyik története jutott az eszedbe aznap este, ott a verandán?” Végül pedig még odaírta: „P.S.: Semmi értelme fölöslegesen felizgatni Alice-t.” Ez már csak amolyan szólás volt közte és nagyapja közt, ha valami titkuk volt.
Megcímezte a borítékot, beletette a levelet, majd a karórájára pillantott. Jane néni azt mondta, ma köt ki a szigeten a postahajó. Még éppen idejében odaérhet a bolthoz, amely egyúttal a sziget postahivatalának a szerepét is betöltötte. A csalitól kezdve a ruhaanyagokon át az élelmiszerekig mindent lehetett itt kapni.
Winn az erdőn keresztül igyekezett a falu felé. Meredek ösvény vezetett le az erdőből egyenesen a kis templomkertbe. Winn megkerülte a templomot, és a keskeny, poros úton a falu felé vette az útját. Az út mentén fehér és barna faházak sorakoztak, köztük pedig mindenütt ütött-kopott homárcsapdák tornyosultak.
Befordult balra, és nemsokára elhagyta az iskola épületét. Az iskolától nem volt messzire a sziget boltja, egy szépen karbantartott faház, amelynek még a verandája padlóját is kékre mázolták.
A tulajdonos éppen húst darabolt a pulton. Winn megkérdezte tőle, hogy elvitték-e már a postát, és kért tőle két bélyeget.
A férfi erre előhúzott a kötényzsebéből egy sor bélyeget, letépett belőle kettőt, és odaadta Winn-nek.
– A postát már kivitték. Néhány perc múlva már indul is a hajó. Ha sietsz, talán még eléred.
Winn a polcok közt a kijárat felé igyekezett. A polcokon papír- és konzervdobozok tornyosultak. Az egyik polc mögött két asszony beszélgetett. Bár Winn még szerette volna elérni a hajót, mégis megállt és hallgatózott. A két nő nem láthatta őt a halomba rakott paradicsomkonzervektől.
– Semmi sem marad meg bennem – panaszkodott egyikük.
– Tudom – felelte az idősebbik. – Én is ugyanígy voltam mind a négy terhességemnél. De az öreg Mollie – már akkor is olyan vén csont volt – mindig adott nekem valami jó szert rosszullét ellen.
– A szomszédasszonyom is ezt mondta, csakhogy...
– Ó, Mollie igazán ártalmatlan. Sőt nekem az a véleményem, hogy egy-két dolgot, bizony, még a doktorunknál is jobban tud. Sok újszülöttet segített már a világra. Amikor meg a kisfiam, Cyrus, úgy köhögött a télen, adott rá valami teát. Másnapra már meg is gyógyult a gyerek.
– Ma reggel, pirkadatkor, találkoztam Mollie-val. Nem tudtam aludni. Annyit töröm a fejem a gyerekszoba berendezésén – tényleg, milyen lenne, ha csupa sárga meg zöld lenne? Szóval, kimentem egy kicsit levegőzni a templom mögötti erdőbe. Mollie valami növényt ásogatott ki éppen. Amikor meglátott, valami nagyon furcsát mondott.
A fiatalasszony ekkor suttogóra fogta a hangját. Winn a dobozok közti réshez szorította a fülét.
– Azt mondta: „Június 24-én ki ne menj a házból, gyermekem, pirkadat előtt!" – idézte a fiatalasszony. – „Vedd ezt az ágat, és gyermeked egészsége érdekében szorítsd a szívedhez holnap este, elalvás előtt!" Olyan volt, mint valami fekete mágia – nevetgélt idegesen a fiatalasszony.
Az idősebb asszony motyogott valamit az ősi szokásokról, aztán tovább mesélt az ő Cyrusáról.
Winn lábujjhegyen odaosont a polc mentén a kijárathoz, aztán futásnak eredt a kikötő felé.

Amikor Winn odaért, már a postahajóval érkezett élelmiszeres meg egyéb ládákat rakodták föl egy rozoga teherautóra. Ez az egyetlen teherautó szállított már húsz éve mindent a szigeten. Az asszonyok fürgén futkostak körülötte. Egyikük-másikuk csomagot tartott a kezében, többen már az imént kapott levelüket olvasták föl hangosan a szomszédasszonyuknak. A többiek meg csak ácsorogtak, és traccsoltak. Winn észrevette, hogy az egyik postazsákot még nem rakták föl, és beledobta a leveleit.
Hazafelé Winn megállt a templom előtt. A szigeten lévő legtöbb épülethez hasonlóan a templom is egy fehér faház volt. Csak a bejárathoz vezető lépcső volt kőből. Csupán a templomtorony meg a faragott, kétszárnyú ajtó jelezte, hogy templomról van szó.
A súlyos faajtón lévő faragott mintákat halvány jádezöldre festették. Winn közelebb lépett az ajtóhoz, hogy jobban szemügyre vehesse a faragást. A kapu mintázata nem csupán a zöld levelekből állt. A zöld indák között apró, sárga virágok ötlöttek Winn szemébe. Egy-egy közülük még túl is lógott a faragott indák szélén. A lány a sziromleveleken apró fekete pontokat fedezett föl.
– Orbáncfű – szólalt meg hirtelen a háta mögött Mollie. A kezében lévő kosár telis-tele volt ugyanolyan virágokkal, amelyek az ajtót díszítették.
Winn elvette Mollie-tól a felé nyújtott ágacskát. Egy levelet meg egy virágot elmorzsolt ujjai közt, hogy jobban érezze a növény illatát. És ekkor, itt, ezen a Maine partjainál lévő kis szigeten, sok-sok mérföldnyire otthonától, Winn-nek eszébe jutott az otthon nyitott citromlé-árudája. A mamája meg nagyapó fejenként tizenöt-tizenöt pohárral vettek belőle. Az orbáncfű illata fölidézte benne annak a nyári napnak a melegét, a kipréselt citrom és a frissen nyírt fű szagát a nagyapja farmján.
– Úgy bizony – mondta Mollie bólogatva. – Ilyen egyszerű dolgok tartják távol a gonoszt a háztól. A gonosz ugyanis ki nem állhatja az orbáncfű szagát.
– A gonosz?
– Holnap éjfélkor kezdetét veszi a Szent Iván-éj, gyermekem. Pirkadatig tart a boszorkányok uralma. Nekem még a nagyanyám árulta el a jó füvek titkát, melyek bevilágítják a sötétséget. – Mollie a nap felé tartotta az orbáncfüvet. A fény áttört a leveleken. Winn a szeme elé akarta tartani a kezét, Mollie azonban elvette onnan. A leveleken áttetsző napsugarak a földre, majd a Mollie hosszú ruhájának redőjében rejtőző Puckra vetültek. A kandúr hangosan fölnyávogott.
– Csak annyit mesélek el neki, amennyit szabad – mondta neki Mollie. Aztán Winnhez fordult: – A természet ingadozik a jó és a rossz között. Aki az egyik csoportba sem tartozik, annak Szent Iván éjszakája hozza el a megváltást. Ez annak a három éjszakának az egyike, amikor a szirének levetik a bőrüket. Nem állatok azok valójában, hanem vízitündérek. Amikor beköszönt június 24-e, Szent Iván napja, éjfél és hajnal között sokan látták már őket táncolni, hallották énekelni. Épp olyan emberi lények, mint te vagy én.
Puck hármat nyávogott. Megpróbált mondani valamit Winn-nek.
– Nem, Puck – rázta meg Mollie a fejét. – Most még nem. A szentivánéj még csak a második varázséjszaka. – A kandúr újra nyávogni kezdett. – A fiú nélkül még a bennünket érintő dolgokat sem mondhatjuk el neki. Majd együtt kiderítik. Együtt fogják bezárni a kört. Jóban vagy rosszban, de együtt lépnek majd be a körbe.
Mollie Winnhez fordult: – Szent Iván éjjelén szorítsd a szívedhez az orbáncfüvet! – Azzal sarkon fordult, és szélsebesen eltűnt az erdőben. Puck követte.
Winn elindult lefelé azon az ösvényen, amelyik Jane néni kertjétől egyenesen a Keith-öbölbe vezetett. Egyre hallotta egy harangos bója hangját. A harangszó valahonnan a Zokogó Fókaszirt felől jöhetett.
Winn-nek hirtelen úgy tűnt, mintha hűvösebbre fordult volna az idő. Rossz érzéssel pillantott föl az égre. Áttetsző felhőfoszlányok kavarogtak odafönt. Winn a szirt felé nézett.
Ekkor mintha megváltozott volna a fény, és – józan ésszel szinte fölfoghatatlanul – Winn újra a rémálmában szereplő tájat látta maga előtt. Rögtön tudta, hogy Warren Ames a Zokogó Fókaszirtnél fulladt a tengerbe. Pontosan ott bukkant föl a tengerből álmában az édesapja, hogy magához hívja, egyidejűleg azonban távol is tartsa őt ettől a helytől. A Zokogó Fókaszirt, amelyet elhagytak a fókák, most pedig visszatértek hozzá.
Kezdetét vette a dagály. Winn figyelte, amint a szirt lassan alámerül a hullámokba. Elképzelte, hogy az egész szigetet elönti a víz, ő pedig nem menekülhet. Legszívesebben befogta volna a szemét meg a fülét, és elrohant volna. El a bójától, a hullámoktól, Jake jeges pillantásától. El akart menekülni apja halálának a színhelyéről. Még Simontól is. Valahová, ahol biztonságban lehet. Még mindig hallotta a harangozó bója hangját.
– Hová akarsz futni? – kérdezték a hullámok. Hallották vajon a hullámok, hogy Simon meg ő együtt akarják kideríteni az igazságot? Sehogysem tudott szabadulni a gondolattól. Szívére szorította az orbáncfüvet. Behatolt hát a szigetvilágba. Holnap éjfélkor pedig kezdetét veszi a Szent Iván-éj.

A tenger látványától Winn csaknem rosszul lett. Az a rémlátomása támadt, hogy őt is elborítja. Simon erősebben megszorította a kezét. Ám ekkor Winn rájött, hogy csupán az ő ujjainak görcsös szorítását viszonozta.
A fókák ott voltak az öbölben. Simon leült a kavicsos partra, és maga mellé húzta a lányt.
Némán figyelték a vízben játszadozó fókákat. A szirteket hullámok nyaldosták körül. Ők ketten pedig hallgatták a tenger hangjait. Olyan volt, mint valami különleges dallamokból szőtt kórusmű: egy fóka kiáltása, mert a társa túl közel merészkedett az ő vadászterületéhez, az ezüstsirályok vijjogása, egy harangos bója kondulása valahol messze, kint a tengeren és a hullámok szakadatlan locsogása.
– Hallod? – kérdezte Simon.
– Mit kellene hallanom?
– A hullámokat.
– Persze, hogy hallom.
– Nem. Arra gondoltam, érted-e, amit mondanak?
Winn befogta a fülét. Mialatt Simon beszélt, a hullámok egyre gyorsabban és gyorsabban csapódtak a parthoz. Egyre hangosabb és hangosabb lett csobbanásuk, morajlásuk. Végül a hullámok robajától már semmilyen más hang nem hallatszott.
Amikor véget ért a morajlás, Winn megkérdezte: – Hogy érted ezt?
Simon a tengerre nézett. Winn-nek megint az az érzése támadt, hogy el akar mondani valamit. A fiú szinte küzdött magával, hogy megbízzon-e Winnben, vagy sem. A cipőjére nézett, aztán Winnre, majd ismét a tengerre. Elengedte Winn kezét.
– Amióta az eszemet tudom, értem a hullámok beszédét – szólalt meg végül. – Egyszer elmeséltem apámnak. Lekevert érte egy pofont. Azt mondta, ne beszéljek már ilyen badarságokat. Csak Mollie hitt nekem. Azóta senkinek sem szóltam többé erről. Egészen a mai napig.
Simon Winnre nézett. A lány egy pillanatig azt hitte, most mindjárt megcsókolja. Milyen szép nagy, fekete szeme van! Bár most bizonytalanság és félelem tükröződött benne.
– Mit mondanak hát a hullámok? – kérdezte Winn.
Simon ismét megfogta Winn kezét, és a tengerre nézett. Előrehajolt, úgy fülelt a hullámok beszédére.
– Azt mondják: bezárult a kör. Eljött a lány.
– Ugyanezt mondta Mollie is. Ő is ért a hullámok nyelvén. Ő a nagymamád?
– Nem. Apámnak nem volt családja. A nagy gazdasági válság idején bedugták a szülei egy árvaházba, és eltűntek. Soha többé nem mentek érte.
Winn arra gondolt, amikor Jane néni kézen fogta a férjét, Jake pedig követte, mint valami gyerek.
– Aztán megszökött az árvaházból – folytatta Simon. – Kikötőből kikötőbe vándorolt a tengerparton, és hajókon keresett munkát. Amikor aztán lefülelték, és iskolába akarták küldeni a gyámügyisek, elrejtőzött itt a szigeten. Mollie rajtakapta, amikor el akarta csórni a tojásait. Magához vette segítségnek. Azt hiszem, Jake maga sem tudja, mi is a valódi vezetékneve. Később, amikor a katonasághoz került, egyszerűen Jake Keith-t mondott, aztán meg is maradt ennél.
– Mollie tegnap meglátogatta apádat. Hallottam a beszélgetésüket.
– Ezért küldött hát ki engem előre! Mollie bent volt nálunk?
– Rólam is szó volt, hogy eljöttem ide. A papád azt mondta, hogy visszahozom a fókákat. Látszott rajta, hogy fél. Egyre csak azt hajtogatta, hogy Mollie-nak el kellett volna mondania valamit a mamádról.
– Igen. A mamám. A nagy titok. Apu sohasem beszél róla. Én pedig sosem mertem megkérdezni, miért is hagyott el minket.
Simon rábízta tehát a titkát. Ezek szerint ő is bátran elmondhatja az övét. – Én pedig egy álmot láttam, Simon. Álmomban az édesapám ide hívott, erre a szigetre. Legalábbis azt hiszem. Mintha arra kért volna, bogozzam ki, mi is történt annak idején. Mindannyian a múltunk foglyai vagyunk. Képtelenek vagyunk úgy tovább élni, ha ki nem derítjük az igazságot a múltról. A fókáknak is van valami köze a titokhoz. Mintha az apámat siratnák.
– Az én édesanyám a fókák panaszos dalával érkezett és azzal is tűnt el – mondta Simon. – Még aprócska gyerek voltam, amikor először leszaladtam a Fókaöbölbe. Jane a mosással volt elfoglalva. Azt hitte, ott játszom szépen a ház előtt. Én meg lejöttem ide, a Fókaöbölbe. Itt talált rám aztán Jane. Csak néztem a fókákat, és sírtam. Kérdezte, hogy a gyerekek gúnyoltak-e ki megint. Pedig én amiatt sosem sírtam. Egyszerűen addig gyakoroltam az összes játékot és tornagyakorlatot, amíg mindenben a legjobb nem lettem. „Az édesanyád a fókák panaszos dalával jött, és az is vitte el" – mondta Jane. Ez volt az első és egyetlen alkalom, hogy megemlítette a mamámat. És ekkor megértettem, hogy én más vagyok, mint a többiek. Meg azt is, hogy Jane nem az édesanyám. Attól fogva aztán nem is szólítottam anyunak.
– Ezek szerint mindketten a szüleink rejtélyét kutatjuk – mondta Winn.
– Ketten együtt ki is fogjuk deríteni az igazságot – felelte Simon. Fölállt, és fölsegítette a lányt.
– Nem akartál úszni egyet?
A fiú vágyakozó pillantást vetett a fókákra, de aztán így szólt: – Nem, inkább sétálnék veled.
Kéz a kézben mentek végig a parton, le a kis kikötőig. Ott aztán elengedték egymás kezét. Jake még mindig a csónakot szerelte.
Büszke csónak lehetett az valamikor. Most már azonban régi volt és rozoga. A festék is lepattogzott róla. Az orrára és a farára egy nevet írhattak annak idején. Winn nagy nehezen tudta csak kivenni a megfakult betűket: BRE. A lány egyszeriben maga előtt látta a csónakot, ahogyan akkor, új korában kinézhetett, a fényes, büszke hajót, a BRENNÁT. Winn a csónakban ülő, hajlott hátú, őszülő hajú férfira pillantott, aki most is összeszorította a száját, és búbánatos képet vágott, mint mindig. Ő is sudár termetű, büszke férfi lehetett valamikor.
Jake fölpillantott, és Winn szemébe nézett. A csónakra mutatott.
– A tenger is beszedi a maga vámját, igaz, kislány?
Winn a csónakra, majd Jake-re pillantott. A tenger és Brenna, gondolta.
Hullámok csapdosták a csónak oldalát. Winn, gondolatban, akaratlanul is ismételgette a szavakat: „elvette, elvette, mit vett el tőle?" Winn a csónaknak csapódó, majd a tengerbe visszatérő hullámokat figyelte. Minden becsapódásnál egyre erősebben visszhangzottak benne a szavak: „Elvette, elvette, mit vett el tőle?" Ő is értette hát a hullámok beszédét...